Ötven évvel ezelőtt, 1969 őszén indult el Csíkszeredában az intézményesített alapfokú művészeti oktatás. Épületről épületre költözött, meg kellett küzdeni a hatalom ellenérzésével, a „hőskorban” az is előfordult, hogy a tanárok saját otthonukban biztosították a tanítás folytonosságát. A Nagy István Művészeti Líceum 2008-tól saját épületben működik, ma a bürokrácia, a tanítás rossz rutinná válása a legnagyobb veszély – véli Imets László képzőművész-tanár, a művészeti iskola volt igazgatója, akivel az elmúlt öt évtizedet felelevenítettük.

Lenyűgözően részletes előadásban mutatta be a csíkszeredai művészeti oktatás múltját a Városnapok ideje alatt megszervezett emlékünnepségen. Honnan az indíttatás a művészeti oktatás történelmének ilyen részletességű feldolgozásához?

Mindig is érdekelt a művészeti iskola sorsa és már kisdiákként sok emléket megőriztem a diáktársaimról, tanáraimról. Érdekelt, hogy ki, mikor, hol tanult, volt bennem egy ilyen tudásvágy. A művészeti oktatás harmincadik évfordulójára már összeállítottam a művészeti iskolában végzettek névsorát. Sorra jártam azokat az iskolákat, ahol korábban működött a művészeti oktatás, átnéztem az iskolai archívumokat, levéltárakat, igyekeztem felkutatni, és pontosítani a tényeket. A most kiadott emlékkönyvünk az egyetlen kiadvány, ahol szerepelnek a végzettjeink. Ha ezt az alkalmat elszalasztjuk, akkor ki tudja, mikor lesz még lehetőség erre a nagy munkára.Hogyan alakult ki Csíkszeredában az idén ötven éve múltra visszatekintő művészeti oktatás?

A kiindulópontot, hogy pontosan mi is mozdította meg az akkoriakat, Pusztai Lászlót, a művészeti iskola első igazgatóját, a tanfelügyelőséget, hogy elkészítsék az első művészeti iskola beiratkozási tervét, nem ismerem. Azt gondolom azonban, hogy benne volt a levegőben az iskola létrehozásának szükségessége. Nem mondom, hogy reformok indultak 1968-69-ben, de mégis voltak bizonyos folyamatok, amik elkezdődtek, lehetett érzékelni valamit. A városban újraindult az 1955-ben megszüntetett tanítóképzés, amely szintén magában foglalt bizonyos művészeti oktatást.

Megjegyzem, tehetségekből már akkor sem volt hiány, hiszen Marosvásárhelyt, Kolozsvárt, Jászvásáron, Brassóban a negyvenes évek végén indult el a művészeti oktatás középiskolai szinten, Bukarestben pedig már korábban is működött ilyen. Tulajdonképpen, hogy személyes példát említsek, az én volt tanáraim Marosvásárhelyen végezték a művészeti középiskolát és onnan mentek tovább Kolozsvárra művészeti főiskolára. Művészek már kerültek haza ebben az időszakban Csíkszeredába. Helyben volt Gaál András tanár úr, Márton Árpád tanár úr, Mérey András is, rajz vonalon tehát megvoltak az emberek és zenei vonalon is voltak, akik már magasabb szinten zenéltek.

Milyen osztályokkal indult az oktatás?

1969-ben két szinten indulhatott el az oktatás, alsó tagozaton egy elsős zenei osztállyal, a rajz osztály pedig ötödik osztálytól indulhatott. 1972-ig tartott ez az első korszak, amikor a gimnázium (ma Márton Áron Gimnázium) volt az „anyaiskola”, hiszen ott kapott először helyet a művészeti képzés. Majd hosszabb vándorlás következett, amely során először felkerült az iskola a mai Octavian Goga Líceum épületébe, majd egy év után a mostani Liviu Rebreanu Általános Iskola új épületébe. A hetvenes évek közepére újabb átalakulás következett be és az iskola veszített önállóságából azáltal, hogy az osztályokba nem csupán művészetis diákok jártak, hanem egyszerű általános iskolások is. Ebben az időszakban történt a körzetesítés is, amely során a lakónegyedek diákjai nagyjából a hozzájuk tartozó iskolába iratkozhattak be. Érdekes, hogy ebben az időszakban kezdték a művészeti oktatást fakultatívvá tenni, talán valamiféle társadalmi veszélyt láttak abban, ha túl sokan kapnak művészeti képzést. Az akkori hatalom egyszerűen nem érezte hasznosnak a művészeti képzést a társadalmi berendezkedésnek megfelelő iparosítási folyamatok mellett.

A diktatúra felerősödésével hogyan alakult a művészeti oktatás helyzete?

A művészeti képzés integrált képzésből való kivonása és fakultatívvá tétele folyamatosan zajlott a hetvenes évek második felében is. Az 1949-ben elindított művészeti líceumok többségét megszüntették, maradtak a nagyobb városok képzőművészeti iskolái. Magyar tannyelvű zenei középiskola például egyedül Kolozsváron maradt meg. Az a fenyegető állapot állt be, hogy akik általános iskolában művészeti iskolába jártak, nem lesz hová továbbmenjenek középiskolába. Ezt a folyamatot szintén személyesen élhettem meg, hiszen 1977-ben kellett középiskolát válasszak, és azt a hírt kaptuk, hogy a marosvásárhelyi művészeti középiskolát megszüntetik. Végül nem ez történt, hanem a nagyobb városok művészeti líceumait csökkentett létszámmal hozzákapcsolták a helyben működő pedagógiai iskolákhoz. Addig például a marosvásárhelyi művészeti líceumban működött külön magyar és román zene- és rajz- osztály is. Személy szerint annyi előnyét láttam ennek, hogy én, mint rajzos diák zenészekkel kerültem egy osztályba és komoly zenei ismereteket kaphattam az osztálytársaim által.A marosvásárhelyi diákévek alatt mi történt Csíkszeredában?

Hatalmas változások történtek 1977 és ’81 között. Én, amikor elmentem, a várost „épen hagytam” magam mögött, 1981-re látszottak a nagy átrendeződések, változások. Ekkoriban kezdték kiépíteni az új városközpontot, lebontani az egykori főutca régi épületeit. A művészeti iskola szempontjából nézve időközben újra változott az oktatás helyszíne: a mai Petőfi Sándor Általános Iskolában kapott helyet. Tiszta művészeti osztályok ekkor már nem működtek, az általános iskolai tagozatos gyermekekkel vegyes osztályokat alakítottak ki. Azt mondhatjuk, hogy 1986-ig viszonylag nyugodtan folyt a művészeti oktatás, megvolt a művészeti iskolás „érzés”. 1986-ban következett egy újabb szorítás: szűkítés történt a művészeti oktatás terén, és a felsőbb vezetés részére már nem volt annyira érdekes a művészeti oktatás megléte és egyre inkább a háttérbe szorult. Én ezt az időszakot egyfajta hőskornak nevezem. Előfordultak például olyan esetek, hogy a tanárok a zeneórákat az otthonukban tartották meg. A tanárok igyekeztek menteni a menthetőt, a művész-oktatók fontosnak tartották, hogy a tanítás folyamatosan menjen. Minden tiszteletet megérdemelnek azok a tanárok, akik ezt az időszakot átvészelték kitartásukkal.

Hogyan alakult a művészeti oktatás a rendszerváltást követően?

Azt kell mondanom, hogy az akkori eufórián túllépve akadtak helyesen látó emberek, akik jól ismerték fel a helyzetet. Ilyen volt például Lászlófy Pali bácsi,aki elég magas szinten benne volt a társadalmi változásokban, és neki sok minden köszönhető abban a folyamatban, amely során az oktatás új feltételrendszere kialakulhatott, és indulhatott középiskolai művészeti oktatás. Ebben az időszakban nevezték ki Beder Tibort főtanfelügyelőnek, aki meghozta azt a rendelkezést, hogy elinduljon a zenei- és művészeti középiskola 1990-től. Már az első évfolyamokban jó társaság alakult ki. A sors kicsit ismételte önmagát: újra a Márton Áron Gimnázium épületében kapott helyet a középiskolai művészeti oktatás 1993-ig, amikor felkerültünk az Ady Endre Iskola épületébe. Elmondhatjuk, hogy a gimnázium kétszer szülte meg a művészeti iskolát. Hamar szűknek bizonyultak a termek, és már ekkor felvetődött az önálló iskolaépület építése. Több helyszín is szóba került az építkezésre, például az ifjúsági park területe, a mai Csíki Csobbanó helye, a Gál Sándor tér. Arról is volt szó, hogy a csíksomlyói gyermekotthon épülete legyen a művészeti oktatásé. Végül - az iskolaépület történeténél maradva – Kálmán Ungvári Zsófia akkori főtanfelügyelő és Ráduly Róbert Kálmán polgármester egyeztetése alapján döntöttek arról, hogy hová épüljön a művészeti iskola saját épülete, ami 2008-ra készült el és a városnapok alkalmával megtörtént az ünnepélyes átadás.Tehát 1994-ben érettségiztek az első középiskolás művészetis diákok, akik közül 1998-1999-ben kezdtek visszajönni azok, akik konzervatóriumot, vagy művészeti főiskolát végeztek valahol az országban. Ez adott egyfajta megerősödést, stabilitást az oktatók összetételének terén is.

Milyen hatással volt a csíkszeredai művészeti oktatás a város kulturális, társadalmi életére?

Azt mondhatjuk, hogy már az általános iskolai korszaknak is megvoltak a maga pozitív kihatásai. Az ottani tanulókból is többen lettek építészek, orvosok, mérnökök. Az iskola nevelése olyan volt, ami meghozta a gyümölcseit. Az akkoriak közül sokan vannak külföldön, akik innen szakadtak ki, az országban is számos helyen dolgoznak régi művészetisek, akik a társadalom hajtóerejének számítanak. Az új művészeti iskola hatása szintén jelentős. Én például örvendtem, amikor a marosvásárhelyi kórházban találkoztam olyan diákkal, aki nálunk architektúrát végzett és orvostanhallgató lett. Többen végeztek jogot is, persze, gyermektől is függ, ki milyen pályát választ. Szerintem mindenképpen jó dolog, ha olyan jogászok, orvosok, mérnökök, munkások, szakemberek vannak, akik értenek a művészetekhez, ez önmagában nyereség. Manapság is sokfelé mennek továbbtanulni, nem csak a művészetek terén. Volt, amikor a tanulóknak a fele, volt, amikor egyharmada maradt a tanulóknak a művészeti ágon.

Milyen problémákkal néz szembe ma a művészeti oktatás?

Tény, hogy vannak gondjaink az oktatásban. Azt kell mondanom, hogy nyolcadik osztályig igen erős színvonalat képvisel a művészeti iskola, a város általános iskoláival összehasonlítva is jó eredményeket érnek el a diákjaink például a nyolcadikosok vizsgái során. Nyolcadik osztály elvégzése után a jobb képességű diákok egy része elmegy más középiskolákba, gimnáziumba és maradunk egy fajta hiánnyal a nyomukban. Érzek egy olyat, hogy kevesebb ismerettel érkeznek hozzánk más intézményekből a gyermekek. A kiesett általános iskolai időszakot nehéz bepótolni a középiskolai években, hiszen érettségire kell készülni. Végül amilyen gyermekanyagot meg tudunk fogni, olyannal kell dolgozzunk. Ez azért nehéz, mert hiányoznak az alapok, közben kötelez, hogy kell teljesítenünk az érettségin. A mai gyermekekben van egy fajta igény arra, hogy mindent készen kapjanak. Ritka az a gyermek, aki igazán hozzááll a tanuláshoz és eredményt tud elérni. Pedig meg kell küzdeni minden ismeretért, nem lehet készen kapni mindent, nem lehet átsiklani bizonyos tanulási folyamatokon. Jó lett volna bentlakás, ebédlő, de jelenleg a tornaterem volna a legfontosabb, rég küszködünk ezzel.

Csíkszereda számos kulturális intézmény és esemény otthona. Mennyiben befolyásolja a művészeti iskola jelenléte a csíkszeredai kulturális életet?

Mindenképpen van egyfajta társadalomformáló hatása az iskolának. Régóta meglepődöm például, ha koncertekre megyek Csíkszeredában, a közönség nem tapsol bele az előadásba a tételek között. Ez már egyfajta zenei műveltséget, jólneveltséget jelent. Az, hogy a különböző kiállítás-megnyitókon tömegek vannak, megint csak azt jelzi, hogy van ismeret, van igény ezekre a megnyilvánulásokra. Valahogy a művészetiben végzett diákoknak is köszönhetően benne van a levegőben az érdeklődés a művészetek iránt. A képek, műalkotások iránti igény is megvan. Sokat segít a színház és a Hargita Együttes jelenléte is.  Más kérdés, hogy összehasonlítható-e a mostani csíkszeredai kultúrkép az 1977-essel. Azt hiszem, nem érdemes ilyen összehasonlítást tennünk, az egy más világ volt. Biztosan most is vannak fojtó jelenségek, amelyek az emberi lelkeket meg-megszorítják, akkor is biztosan voltak felemelő érzések, amiket mi megélhettünk. De tudva azt az óriási szociális lefojtást, ami volt akkor és látva a mai szabad levegőt, nem tehető össze a kettő. Az az egy szorongásom van ezzel kapcsolatosan, hogy nem minden a kultúra sem. A változás utáni gazdasági átalakulások nem közösségi, hanem egyéni célokat szolgáltak.

Milyen jövő várhat a csíkszeredai művészeti oktatásra?

A mostani ötven éves évforduló egy állomás. Számot adhatunk az eddigiekről és előre tekinthetünk. Minden számadás úgy kell történjen, hogy magunkba nézünk, mi az, amit meg tudtunk tenni, mi az, amit nem tudtunk megtenni. Ezért a számadásért készült el a felavatott emlékplakett, egyfajta mementóként. A jövőre nézve két irányból kell változás történjen: belülről és kívülről. Belülről, úgy értem magunkban, meg kell erősödjünk általános műveltségi oktatásban és művészeti oktatásban is. Kívülről, illetve fentről az az érzésem, hogy az intézkedések azt célozzák, hogy minél inkább lefojtsák az egyéni és lelki megnyilvánulásokat, minél inkább hivatalosítani akarnak mindent. Minden olyan intézkedés, ami fentről jön, gátol sok mindenben. Van egy olyan érzésem, hogy mindent fentről akarnak megmondani, mintha a tanügy alkotó elemei, a tanárok, tanítók nem tudnák, hogyan kell ezt csinálni. Van egy ilyen lefojtás, szorítás, állandó elszámoltatás, ez eléggé elnehezíti azt az alkotói tevékenységet, ami a tanítás, kihívás, hogy a sok külső szorító intézkedés miatt ne váljunk olyanokká, akik gépiesen leadjuk a tananyagot, rossz rutinná változtatva a tanítást.

Az ismeretközlés az tudomány, de a nevelés az már művészet. Ha egy diák nem kap a tanárától egy olyan hatást, ami pozitív irányba mozdítsa, akkor a pedagógus nem csinált semmit. Ha lelkileg nem tudok a gyerekre hatni, hogy úgy fejlődjön, ami által egyéniséggé válhat, akkor én tulajdonképpen nem tettem semmit. Ha ezeket a pedagógusi őszinte belső megnyilvánulásokat gátolják, akkor minden lefullad.