Mosoni Emőke: nem újdonság a köztévébeli bizonytalanság, a Magyar Adáson évek óta így dolgozunk

A rendszerváltástól ismét van Magyar Adás a közszolgálati televízióban. De elgondolkodtunk-e azon valaha, hogy ezek a műsorok vajon hogyan készülnek, milyen körülmények között tevékenykednek azok, akik az adás létrehozásán dolgoznak? A napokban jött a hír, hogy a bukaresti szerkesztőségben szabályosan agyonfagyva, kabátban és sapkában – a kommunizmus korszakát idéző körülmények között – dolgoznak a Magyar Adást szerkesztő kollégák. Ennek apropóján, de nem csak erről kérdeztük Mosoni Emőke főszerkesztőt, aki az interjúban a mostani helyzet előzményeiről is átfogó képet nyújt. Ugyanakkor azt is elmondja, hogy egészen pontosan miben áll a közszolgálati televíziós feladat ellátása tartalmilag, szakmailag és emberileg.

Eléggé mostoha, fagyos körülmények között dolgoztok a Magyar Adáson az Román Közszolgálati Televízió bukaresti, Dorobanților sugárúton lévő szerkesztőségében. Sikerül-e így elvégezni a napi munkát? Hogyan szervezitek meg, hogy ilyen helyzetben is ellássátok a közszolgálati feladatotok, legyen műsor?

A mostoha körülmények már legalább hat éve tartanak, a fagy viszont valóban új. Mármint az épületben tapasztalható fagy. Egyszercsak arra ébredtünk, hogy fázunk az irodákban. Valamikor november elején, ugye, mert addig még tartott a késő ősz, nem volt vészes. Ám, egyszercsak lehűlt az idő, s kezdték rebesgetni a tévés belső csoportokban, hogy késik a fűtés beindítása, mert valami gondok adódtak a régi kazánnal. No, lehet, kicsit furán hangzik, de mi egy ilyen hír hallatán nem kezdünk el azonnal agitálni, tudniillik az évek folyamán megszoktuk, hogy gyakorlatilag semmi sem működik a Televízióban.

Az intézmény gyatra anyagi helyzete nyílt titok, mint ahogy az a tény is, hogy a vezetőség évek óta semmiféle befektetést nem eszközölt az épület karbantartására, de még a napi munkát jelentő adásgyártási eszközök kicserélésére vagy modernizálására is minimálist. Na mármost, azt is jó tudni, hogy amikor azt mondom: vezetőség, igen hosszú listára gondolok. Hirtelen meg se tudnám mondani, hogy négy éves főszerkesztői pályafutásom alatt hány elnök-vezérigazgatója, főigazgatója, csatornaigazgatója és főosztályvezetője volt az intézménynek, hogy a gazdasági, technikai, központi stúdiók, híradó stb. vezetőiről ne is beszéljünk. Viccesen azt szoktam mondani, mire megtanulják kiejteni a nevemet, el is tűnnek.

Főként az utóbbi két évre jellemző ez a hihetetlen gyorsaságú váltás. Szünet nélkül követem a belső honlapot, hogy lássam: ahová éppen megyek a tévén belül ügyes-bajos dolgaimmal, ott ki is az igazgató. Számos eset volt és van arra is, hogy két-három év utánajárás után valamely komolyabb stratégiai kérdésben sikerült kiegyeznem nagy nehezen a sorrendben mondjuk hatodik igazgatóval, de amikor a kieszközölt változást életbe kellett volna léptetni, például rá egy hétre, az illetőt lecserélték.

Ezt azért magyaráztam ilyen részletesen, hogy illusztráljam: a Román Televízió tulajdonképpen nem működik. A 2012-13-as csődeljárást követő leállás után nem igazán indult be a gyártás, az esztelen kirúgások után megbomlott a tevékenység egésze. S akkor még nem beszéltünk a csatorna-bezárásokról, illetve arról a cseppet sem elhanyagolható tényről, hogy időközben „tulajdonost” váltott a köztelevízió, és a finanszírozást tekintve legalábbis állami televízióvá alakult. Summa summarum: azt látom, hogy a Híradó például működik, bizonyos szórakoztató, nagy tömegeknek szóló produkciók továbbra is vannak, de tudomásom szerint ezek nagyrészt kiszerződtetett műsorok.

És igen, ott vagyunk mi a kilencedik emeleten, és struccpolitikával azt játsszuk, hogy kizárólag rajtunk múlik, hogy lesz-e Magyar Adás vagy nem, s az ilyenfajta játék szabályainak megfelelően önerőből próbáljuk pótolni mindazt, ami pótolhatatlan. A számítógépektől a mikrofonokig, a nyomtatópapírtól a kávéig, a merevlemezektől a kazettákig, az otthonról összekapart díszlet-elemektől kezdve mindent magunktól szerzünk be, miközben az ügyben megírt hivatalos kérvényeimmel már Dâmbovița-t lehetne dugasztani.

De jó messzire elkanyarodtam annak bizonyításában, hogy a hideggel is csak akkor kezdtünk foglalkozni, amikor az ujjaink rágémberedtek a billentyűzetre. S akkor aztán minden nap egyre többet tudtunk meg, nem hivatalosan, de nem ám, – talán azért, mert a tévé vezetője elég hosszasan el volt utazva, talán másért – hanem folyósói szóbeszédből. S lassacskán kiderült, hogy megvan az új kazán, csak fel kell szerelni, aztán, hogy talán nincs is, aki felszerelje, aztán, hogy nem fér be a régi helyére és ki kell ütni a falat, aztán, hogy nem kompatibilis a régi csőrendszerrel, s akkor most meg azt hallom, hogy valami alkatrészre várnak... Új kazánnak alkatrész? Na mindegy. A lényeg az, hogy a kollégák derekasan állták a fagyot, és ez nem semmi!

Mert ha van is az épületegyüttesnek olyan része, amelyben működhet alternatív megoldás, például elektromos fűtőtest beszerelése, a szerkesztőségek és egyéb irodák székhelyéül szolgáló toronyépület nem tartozik ezek közé. Az elavult villanyhálózat nem bírja a terhelést, vagy dolgozunk, vagy fagyoskodunk. Mi mindeddig az előbbit választottuk. Jelen pillanatban három kolléga fekszik tüdő- vagy mellhártyagyulladással, szinte mindannyian meg vagyunk hűlve, s az elszenvedett hetek hidege úgy beitta magát az agyunkba, hogy valahogy otthon sem tudunk felmelegedni. A helyzet enyhítésére a vezetőség bevezette a napi 4 órás munkaidőt, ám ez rajtunk nem igazán segít. A műsorkészítés több ágát nem lehet normába foglalni, fél normába pedig végképp nem. Úgyhogy, ez van. A múlt hétvégi kemény fagy után a keddi mínusz 5-nek úgy megörültem, hogy rendesen jókedvvel mentem munkába. Estére aztán odalett az én kedvem is.

Felröppent egy másik hír is, miszerint akármikor felrobbanhat az épület, ami elég morbid, tekintve az említett állapotokat. Tudsz-e valamit arról, hogy mi annak a valóságalapja, amit az Evenimentul zilei firtat?

Tegnap, december 6-án jelent meg ez a cikk ott. El is csodálkoztam, hogy mekkora csend van a román médiában s egyáltalán. Kizárólag a Magyar Adás szerkesztősége „szivárogtatott”, pontosabban én és a szerkesztőség szakszervezetise. Jómagam vagy három-négy Facebook-bejegyzést tettem közzé, amire felfigyelt három portál – köszönet nekik utólag is -, de ezenkívül mély csend van mind a mai napig.

Na mármost, ha valaki követte, hogy a Román Közszolgálati Televízió mi mindenen ment keresztül az elmúlt években, talán többé-kevésbé érti, miről van szó. A kérdés csak az, hogy követte-e valaki? Én viszont nem csak követője, de alkalmazottként szenvedő alanya vagyok annak az ellenkampánynak, amelyet a média, a politikum, de még hellyel-közzel a tévé vezetősége is indított a „közpénzeket felemésztő” intézmény ellen. Konkrétabban: az intézmény dolgozói ellen. Őket mindennek lehordták, attól kezdve, hogy lusták, buták, inkompetensek, egészen addig, hogy „lopják az emberek adólejeit”. Valószínűleg ezzel magyarázható, én legalábbis ezzel magyarázom az azóta tetten érhető általános beletörődést, megalkuvást, félelmet, rettegést.

2012/2013-ban olyan fokú terror uralkodott a közmegvetésnek kitett intézményben, amelynek a lidérce mind a mai napig kísért. Gondolj csak bele: gyakorlatilag arra voltunk kényszerítve, legalább három alkalommal, hogy egymás helyére pályázzunk! Heteken, hónapokon keresztül citáltak különböző szakbizottságok elé, szelektálandó a kitűzött közel ezres létszámot, s az volt a stratégia, hogy az űrlapra az embernek két opciót kellett feltüntetnie: az egyik opció a saját beosztása és posztja volt, a másik opció egy másik poszt és beosztás.

Gyakorlatilag egymás állásaira, posztjaira pályáztunk! Csak áldani tudom a nem is tudom, mit vagy kit, magunkat, mondjuk, hogy mi, a magyar szerkesztőség nem mentünk bele ebbe a játékba. A szabály ellenére egyetlen opciót jelöltünk meg, mindenki a saját helyét. Irtó rizikós volt ez az egész. Jó néhány embert el is veszített a szerkesztőség. Azokat, akik ideiglenes, határidős szerződéssel dolgoztak, s azokat, akik talán félelemből nem jelentek meg a „rostálásos” vizsgákon. Szörnyű évek voltak azok, mindenki mindenkire gyanakodott, barátságok bomlottak fel, kollégák verekedtek össze, a feszültség a tetőfokára hágott. A tévé egyik fele, köztük mi is nap mint nap tüntetett, sztrájkolt, sírt és dühöngött. Akkor 700 embert menesztettek...

Az ezt követő időben nyilván, nem kaptuk meg a juttatásaink egy részét, mindent levágtak, amit a gyatra fizetések kiegészítéseként addig adtak, kajajegyet, veszélyességi pótlékot, mindent... Közben a kirúgottak egy része perbe adta a tévét, más része szintén pereskedni kezdett az elmaradt juttatásokért. Teljesen érthetetlen módon ugyannak a pernek kétféle kimenetele is lehetett: kinek igazat adott a bíróság, kinek nem, s akkor a tévé mindent busásan behajtott, de még a perköltségeket is. S itt vagyunk ma, a legtöbben azóta is a költségtérítést nyögik.

Az Evenimentul zilei-re és a robbanásra visszatérve: nem tudom, mi a cikk valóságalapja. Tüzetesen elolvasva, számomra az derült ki, hogy a parlamenti szakbizottság elé behívott elnök asszony elmagyarázta, hogy a hat éve engedély nélkül működő kazán robbanásveszélyes lehet. S hogy ő csak nemrégiben került ebbe a tisztségbe. Én ezt értettem abból a cikkből. Amire a cikk nem tér ki, de tapasztalatból tudom, az a fűtés teljes hiánya. És az a tény, hogy a kazánnál is régebbi villanyhálózat nem bírja a terhelést. Hogy az egyetlen megmaradt villanyszerelő kétségbeesve szaladgál ősrégi alkatrészdarabokkal, s hogy megszaporodott a tűzoltói ellenőrzés az irodákban. Én ezt tudom mondani erre…

Éppen zajlanak a centenáriumi rendezvények, amire nem sajnált az állam pénzt, paripát, fegyvert. Ti hogyan idéztétek meg ezt az évfordulót?

A Magyar Adásra gondolsz, ugye, mert az RTV nyilván élőben közvetítette a központi rendezvényt, s a több fontos helyszínen zajlókat is... Nem tudom, hogy erre mennyi pénzt kaphattak. A mi költségvetésünkről viszont tudom, hogy olyan, amilyen. Abból sem centenáriumi, sem más műsor nem készülhetne, ha nem lennénk olyanok, amilyenek vagyunk.

Önerőből oldunk meg szinte mindent. Visszatérve december elsejére: konkrétan a centenárium ünnepségének napjára nem készültünk különkiadással. Igaz, nem is volt akkor adásunk. Na de, valamikor a tavasszal az akkori főigazgató úgy képzelte el, hogy a három kisebbségi szerkesztőség – magyarok, németek és más kisebbségiek – összefogva készít egy közös, az évfordulót ünneplő riportot december elsejére, de ezt igazából a főszerkesztők egyike sem tartotta jó ötletnek. Nem is vetődött fel többet vezetőségi szinten.

Viszont mi elmondhatjuk azt, hogy az adásunk egésze az együttélés jegyében készül. Román felirattal sugárzott közszolgálati tévéműsor vagyunk, műsoraink pedig az együttélésről és annak jegyében készülnek, minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a legilletékesebb alanyok segítségével is eloszlassuk a tévhiteket, bármelyik oldalon is merülnének fel, s próbáljunk tiszta vizet önteni a pohárba. December 3-án egyébként egy nagyon érdekes riportot sugároztunk Keöpeczi Sebestyén József címerművészről, akinek a keze alól számtalan címerrajz került ki. Ezek közül a legérdekesebb, amelyről – mint kiderült – viszonylag kevesen tudnak: Nagy-Románia, tehát a Román Királyság új címere. S erre támaszkodik végül is ez a mostani címer. Keöpeczi életéről és munkásságáról dr. Szekeres Attila heraldikus beszélt.

Mit jelent a ti szempontotokból a „közszolgálati” jelző? A Magyar Adásban rengeteg színvonalas műsor van, miközben a kereskedelmi adókból dől a magas nézettségű szemét. Hogyan birkóztok meg ezzel, a tiétekkel némiképp ütköző közízléssel?

A közszolgálat azt jelenti, hogy pártatlanul és kizárólag a szakmaiság jegyében közelítünk a témához. Abból kiindulva, – bár ez most valahogy furán hangzik, beismerem – hogy senkinek sem lévén kiszolgáltatva, kizárólag a felkészültségünk és a lelkiismeretünk diktál. Azt is jelenti, hogy értéket teremtünk bármi áron. Az alacsony nézettség árán is.

A célunk természetesen az, hogy minél többen lássák adásunkat, de a műsorpolitika összeállításánál nem a magas nézettség a szempont. Tájékoztatunk, nevelünk, minőségi szórakoztató műsorokat készítünk a közszolgálati újságírás elveinek megfelelően. De nem hallgathatom el, hogy emberfeletti erőfeszítéssel. És azt sem, hogy ebben az új, pénzközpontú világban a Televízió vezetői nem feltétlenül ezen elvek követésére biztatnak. Számon kérik a nézettséget – annak ellenére is, hogy kifejezetten a Magyar Adás nézettségét mérő kimutatás nincs, csak olyan egy kalap alatti – s kézenfekvőnek találják erre a „rossz” mutatóra is hivatkozva, nagyon kevés kivétellel elutasítani egy-egy költségvetés-kiegészítési kérést.

Pedig a médiának erre a közszolgálati vetületére nagyon kellene figyelni! Hiszen tudjuk, hogy a kereskedelmi média elsősorban üzlet. S mint minden üzletnek, célja a profit. Na mármost, melyik országos kereskedelmi média tudna fenntartani egy nemzeti kisebbségi műsort? Hogy térülne az meg neki? Vagy komolyzenei műsort, vagy egyéb réteg műsort?

Persze, ez érthető. Nem is értem miért vonatkoznának erre a médiára is ugyanazok a szabályok… Na, de közeleg az 1989-es forradalom évfordulója. Reflektálnál-e kicsit az akkori magyar szerkesztőség tevékenységére és arra, hogy jelenleg ti hogyan tekintetek arra, amit ők, az akkoriak elkezdtek, megteremtettek?

1989-ben, ötévnyi kényszerszünet után indult újra a Román Közszolgálati Televízió Magyar Adása. Simonffy Katalin, Boros Zoltán, és az azelőtti magyar szerkesztőség tagjai kihasználták a forradalmi hangulatot, s megteremtették az új korszak „Szabad Magyar Adását” – hogy idézzem Boros Zoltán akkori főszerkesztőt.

Bizonyára sokan emlékeznek még az akkori állapotokra, s hogy ezekben mit jelentett a magyar – és figyelem: nem csak magyar! – közösség számára a Magyar Adás, amely az igazmondást, a szókimondást vállalta fel, az értékteremtést és -közvetítést. A kilencvenes évek hihetetlenül zavaros, nacionalista légkörében felvállalta a magyar közösség igényeinek, gondjainak, az őt ért sérelmeknek a megmutatását.

A régi kollégáktól is tudom, hogy milyen nagy népszerűségnek és tiszteletnek örvendett akkor a Magyar Adás a román nézők körében is. Tudniillik az akkor még többnyire propagandaintézményként szolgáló Híradótól eltérően a Magyar Adás gyakorlatilag rendszerellenes álláspontot vállalt fel, és ennek a jegyében készítette el a műsorait. Nem tudom, hogy a régi kollégák ma hogyan gondolnak vissza azokra a kezdeti évekre, hogy értékelték-e át mára az akkori meglátásaikat, de ez természetesen mit sem változtatna a Magyar Adás hősiességének a tényén.

Azt tapasztaltam, hogy ebből a hírnévből a mai szerkesztőségnek is jut. A tisztelettel kapcsolatosan van egészen friss tapasztalatunk is: a 2012-2013-as kirúgásokkor az egyetlen szerkesztőség voltunk, amely nemcsak élen járt a tiltakozásokban, hanem riportokat is készített a helyzetről. Akkor érezhetően felnéztek ránk román kollégáink, tiszteletüket többen ki is fejezték szóban, írásban, s az jólesett.

Sőt, azt is elmondanám, hogy sokszor a román kollégák azért is gratuláltak, hogy a tévé szintjén egyedüliként valóban közszolgálati témákat dolgozunk fel. Így az Állami Vasúttársaság (CFR) privatizációjáról, vagy az egészségügyi rendszer visszásságairól, a Román Posta gondjairól, a sóbányák szolidaritási sztrájkja kapcsán a bányák helyzetéről stb. készült riportjaink egyediségük által érdeklődést és elismerést váltottak ki. S ezekre mai napig is büszkék vagyunk.

A Magyar Adás évtizedek óta küszködik azzal, hogy azok az idősávok, amelyekben műsorait sugározza nem épp a legelőnyösebbek, hogy finoman fogalmazzak. Hogyan próbáltátok ellensúlyozni ezt és van-e kilátás a helyzet javulására?

Nem létezik fórum – sem hazai, sem európai –, ahol ne panaszkodtunk volna az előnytelen idősávra. Teljesen világos, hogy a délelőtt 11 órakor (TVR3), déli 13 órakor (TVR2), illetve a koradélután 15 órakor (TVR1) kezdődő magyar adások nézhetetlen idősávba kerültek. Tekintsünk el egy pillanatra attól, hogy a tévénézési szokások is megváltoztak, de mégis, ki az, aki ezekben az időpontokban, hét közben megengedheti magának, hogy leüljön tévét nézni? Ráadásul, itt hetente néhány alkalommal jelentkező, 24 perctől 110 percig terjedő tömbökről van szó. Tehát enyhén szólva… követhetetlen. Vagy legalábbis nagyon elszánt nézőnek kell lennie annak, aki rákeres ezekre a műsorokra, észben is tartja az időpontokat és napokat, s nincs egyéb elfoglaltsága.

Szóval: nem csak a meglévő idősávra hagyatkozunk. Ez így tényleg nehezen működne, ha kizárólag tévében lehetne követni bennünket. Több próbálkozásunk is volt az önálló honlapra, amit a Televízióval közösen nem igazán sikerült kielégítően létrehozni, úgyhogy mára egy saját erőből létrehozott és működtetett honlapunk van, a magyaradas.ro, de van youtube-csatornánk és augusztus óta a Facebook-oldalunkon is élőben követhetőek fő adásaink. Én nem látok arra esélyt, hogy belátható időn belül jobb idősávba kerüljenek a nemzetiségi adások az országos csatornán. Úgyhogy ennek híján az online jelenlétünket próbáljuk erősíteni.

Vannak-e új műsorokra vonatkozó terveitek? Gondolom, ezeknek a silány költségvetés eléggé merev határokat szab...

Vannak ilyen terveink, mert állandóan tervezünk. A költségvetésről viszont egyszerűen nincs, amit mondanom itt, mert ha kizárólag annak függvényében terveznénk, nem biztos, hogy elkészülnének az adások.

De azért annyit hadd mondjak el mégis, hogy az elmúlt években, a nyári hónapokban – értsd és mondd – nulla költségvetésből dolgoztunk. S akkor is készültek új anyagok. Ne felejtsük el, hogy van egy egyedülálló, közel fél évszázados archívumunk. S bár teljes kimutatásunk nincs a magyar nyelvű archívumról, hiszen ezeket a közös zsákban őrizték, pontosabban nem igazán őrizték meg, haladunk ezen a téren is. Van egy kitűnő archivista kollégánk, Rostás Emília, aki a kezdetektől vágóként dolgozott a Magyar Adásnál. Ő az, aki az emlékezetére és a feljegyzéseire támaszkodva szép lassan kibányászta a magyar szerkesztőség szalagjainak egy részét, amelyeken nyilván az égadta világon semmi adat nem szerepel, csak a doboz maga létezik, esetleg az adás dátuma, úgyhogy, nagyon körülményes, rendkívül nehéz, és felbecsülhetetlen munkát végez Liácska.

Az így előkerült anyagokat a kollégák feljavítják – talán mondanom sem kell, hogy önerőből, legjobb tudásuk szerint, a napi munkájuk mellett – és így átkerül mai hordozóra, beépíthető egy-egy nívós riportba, filmbe. A terveink egy része tehát az archívumhoz kötődik, s erre kitűnő alkalom, hogy jövőben kereken ötven éves lesz a Magyar Adás. Több, az évfordulót jelző rovattal is készülünk, amelyeket az év folyamán elszórunk majd a műsorrácsban.

Mindemellett rendezvényeket is szerveznénk, hiszen ezt így illik: közönségtalálkozókat, tematikus kerekasztalokat, s nyilván, folyatjuk sorozatainkat is. Továbbra is úgy szeretnénk viselkedni, mintha tévé lennénk a tévében és minden műfajban próbálunk gyártani. Persze ahhoz, hogy ez a terv maradéktalanul megvalósulhasson, gyártási pénzre van szükség. Három éve bejegyeztettünk egy Egyesületet, s azon keresztül pályázgatunk. Eszközökre sikerült is valami pénzt szerezni, talán rendezvényszervezésre, egy-egy projektre is kaphatunk, de rendszeres műsorgyártásra, riportokra, ankétokra, dokumentumfilmekre, egyszóval: televíziózásra nincs pályázati lehetőség.

Márpedig Magyar Adás addig van, amíg televíziózás van, amíg adás készül.

 

Kapcsolódók

Kimaradt?