Az év lagzija című dokumentumfilmjével a bukaresti Docu Art Fest nagydíját nyerte el novemberben Bán József. A rendezővel az Avasságban rögzített lagzik társadalmi hátteréről beszélgettünk.

Külföldről hazatérő munkások három hetet töltenek el avassági falvakban, a lakodalmakat is ilyenkor tartják – ahogy írod, „az egész vidék átalakul egyetlen hatalmas lakodalommá”. Mit gondolsz, milyen mozgatórugói vannak ennek?

Az egyik értelmezés szerint itthon nyilván sokkal olcsóbb megszervezni egy esküvőt, mint külföldön, de azt hiszem, hogy talán fontosabb ennél a kérdés, hogy hol van az otthon? Avasságban azt láttam fő konfliktusnak, hogy ők azt érzik: ez az ő otthonuk, de a gyakorlatban és kívülről az látszik, hogy ez mégsem így van. Ők továbbra is úgy viszonyulnak Avassághoz mint az otthonukhoz, ahol a fontos események meg kell történjenek, és ahol nekik a legerősebb a társadalmi hálójuk. Ha egy puccos esküvőt szerveznek, az nyilván egy demonstráció is a többieknek, hogy én már valamit elértem, valaki vagyok…

Miért éppen három hétig és augusztusban vannak otthon, hogyan szervezik meg ezt? Karácsonyra hazajárnak például?

Ez a standard szabadságidő, amit kivehetnek egy évben. Karácsonykor vagy húsvétkor kevesen járnak haza, elsősorban augusztusban. Amennyire tudom, van, aki kicsit hamarabb, más kicsit később érkezik haza, van egy-másfél hetes eltolódás, de Nyugat-Európában általában ebben a hónapban adnak szabadságot, és azért alakult ki, hogy augusztusban zajlanak a lagzik.

Hogyan esett a választásod erre a környékre?

Engem az emigráció témája érdekelt, hogy mi van a kivándorló emberekkel, és ezért utazgattam az országban, olyan helyeken, ahol statisztikailag sokan kivándoroltak. Voltam Vaslui-ban, Balánbányán, Máramaros környékén, és amikor elmentem Avasságra márciusban, akkor szellemfalvakat találtam üresen álló luxusvillákkal. Amikor megismertem a környéket jobban, úgy tűnt, hogy itt a legmegfoghatóbb a jelenség.

Azt írod: „a fő kérdés az volt számomra, hogy mi az, ami rávesz egy embert arra, hogy akár a gyerekeit hátrahagyva külföldön vállaljon munkát”. Kaptál válaszokat a kérdéseidre?

Eredetileg itthon hagyott gyerekekről akartam forgatni, akikre rokonok, ismerősök vigyáznak. Ezen a csapásvonalon indultam el, és az volt a terv, hogy egy gyerek legyen a főszereplő, két másik helyszínnel, ahonnan szintén kivándoroltak sokan. Sok oka volt annak, hogy mégis leszűkült a téma, de elsősorban az, hogy egy diákfilmről van szó, kis költségvetéssel. A másik egy jogi akadály, ami a kiskorúakkal való forgatáshoz szükséges engedélyek beszerzéséről szólt.

Ami a kivándorlást illeti: az egyik helyzet, ami a filmben is megjelenik, a kilencvenes évek alaphelyzete, ami még mindig érvényes. Azaz, hogy az emberek láttak egy meggazdagodási lehetőséget, és azt érezték, hogy ez az egyetlen esély továbblépni. Fontos Avasságnál az is, hogy habár a környék az ötvenes-hatvanas években szegény volt, Ceaușescu döntött arról, hogy országszerte az építkezési munkákra őket küldi. Emiatt aztán jobban kezdtek el keresni, megszokták, hogy az év jelentős részében távol vannak az otthonuktól, a rendszerváltás után pedig ez automatikusan folytatódott. Az ország más területein az alaphelyzet, hogy szegénység van, nincsenek munkalehetőségek, és meg kell élni valahogyan. A kivándorlás lehetősége pedig adott, Románia be van járatva annyira, hogy kézzelfogható megoldás lett külföldön dolgozni.

Miközben látszólag minden az anyagiakról szól, a nagy palotákról, ezek lakatlanul állnak az év nagyrészében. Kaptál magyarázatot arra, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak az ilyen jellegű versengésnek? Vagy az épületek azt a reményt is jelzik, hogy egykoron visszaköltöznek a tulajdonosaik?

Avasságból úgy mentek el dolgozni, hogy egy ideig sok pénzt keresnek, majd hazaköltöznek. Közben telt az idő, mostanra kezd meginogni a hit, hogy egyáltalán hazaköltöznek valamikor – látszik az, hogy a harmadik-negyedik generáció, aki kint van, másképp él: a gyerekeket már magukkal viszik, nem is tudnak románul. Ebből az is látszik, hogy talán az idősek visszajönnek nyugdíjas korukra, de a gyerekeknek tényleg nincs közük Avassághoz és Romániához.

A házakat részben azért kezdték el építeni, mert úgy gondolták, hogy beköltöznek majd, de részben látszik az épületeken, hogy túlméretezettek, és kialakult egy verseny, hogy kinek van nagyobb háza, kinek van liftje. Vannak vonulatok: például lefesti az egész falu rózsaszínre a házat, majd valaki világosbarnára, és mindenki követi őt. Az esküvővel is bizonyítani akarják, hogy lettek valakik, elérték a célt, hogy meggazdagodjanak. Az irónia ebben, hogy az otthoni három hét „fesztivál” alatt be kell ezt bizonyítani, eközben a külföldi körülmények még mindig rosszak: albérletben élnek, esetenként elég sokan együtt, a nagycsaládok vagy összevont családok, és keveset engednek meg maguknak, minden a munkáról szól.

Hogyan fogadtak téged, mennyire tudtak megnyílni, befogadni?

Másfél hónapot laktam Avasságban. Az az igazság, hogy nagyon zárkózottak az emberek eleve bárkivel, aki idegen, de ha megjelenik egy kamera is, akkor főleg. Esküvőkre nem nagy probléma bemenni, mert az a kifelé megmutatásról szól, de a történeteik már inkább nyílt titkokként működnek. Én az ott töltött időnek tudom be azt, hogy sikerült olyanokkal találkoznom és megbarátkoznom, akik végül megnyíltak, és elkezdtek mesélni.

Gondolkodsz, dolgozol új filmen?

Igen, tervezek, dokumentumfilmet, de még nagyon az elején vagyok, és ez amúgy is egy tipikusan hosszú műfaj, ami évek alatt lesz kész. Nem egyszerű dokumentumfilmeket készíteni, mert kérdés, hogy honnan lesz rá pénz, eközben is meg kell élni – de remélem, hogy lassan összejön. A mostani filmem egyelőre mozikban megtekinthető: legközelebb Sepsiszentgyörgyön, a Művész Moziban vetítik 24-én és 25-én, 16:30-tól.