Megszólalt a héten a Szabad Magyar Szóban a lap főmunkatársa, Németh János, és az egy évtizeddel ezelőtt, 2016. február 3-án meghalt Kasza Józsefre emlékezik, aki 1995 és 2007 között a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) első embere, majd a pártjából 2010-ben történt kizárásáig annak tiszteletbeli elnöke volt. Kasza előbb Szabadka 1989 és 2001 közötti polgármestereként szerzett országos ismertséget és tekintélyt, majd tizenhárom éven keresztül, 1990 és 2003 között képviselte közösségét a belgrádi parlamentben úgy, hogy közben három esztendeig az orvul meggyilkolt Zoran Đinđić kabinetjének miniszterelnök-helyettese is volt.

Németh feleleveníti, hogy a szerbek és a magyarok közötti jó viszony kialakításához munkatársaival együtt az alapokat Kasza József rakta le, majd felidézi azt a diplomatikusnak nem nevezhető felszólalását is a magyar parlamentben, amikor az ülést levezető elnök figyelmeztetésére, hogy tartsa be a számára megszabott időkeretet, e szavakkal fortyant fel: „Nekem itt, ebben az épületben senki ne szabjon semmilyen időkeretet. Az én őseim is dolgoztak a Tisztelt Ház építésén, amúgy meg igazán ritkán adatik meg számomra, hogy itt beszéljek.”

„Nagy erőre és pontos vízióra volt szükség ahhoz, hogy valaki a Vajdaságban magyar érdekvédelemre vállalkozzék. Kasza Józsefnek volt hozzá ereje, sokszor tanúja voltam ennek. Ahhoz a generációhoz tartozott, amelyet a rendszerváltás szólított az élre. Botcsinálta politikus volt ő is, azt hiszem, de a legjobbak közül való, nomen est omen: mint a „kasza”, amely nem fegyvernek készült, de ha kell, arra is kiválóan alkalmas.

Legfőképpen pedig volt programja, volt elképzelése a jövőről, hogy miképpen kellene ennek a sokfelé szaggatott nemzetnek a sorsát rendezni, vagy legalábbis ezen belül milyen irányba kellene vinni a határon túli – újabban: külhoni – magyar közösségeket. Már-már azt mondanám, régimódi politikus volt, de nem szeretném, ha idejétmúltnak tekintenénk azt a morális, elvi politizálást, amely ezt a szó szoros értelmében egy tömbből faragott embert, ezt a kasza-élességű, szókimondó politikust jellemezte. Nem, éppen ellenkezőleg.

Az ilyen politikusi habitust kellene követni ma is. Ezt a leköszönő és sajnos sorra az élettől is búcsúzó nemzedéket ugyanis nem a politikai érvényesülés, hanem a jó értelemben vett közösségszolgálat vezérelte, abban a hitben, hogy a történelem végre esélyt kínált nemzeti ügyeink és a szomszédos népekkel „közös dolgaink” rendezésére. Kasza József olyan politikai vezető volt, aki tudta, egymásra vagyunk utalva, és Magyarország meg a nemzetközi közvélemény támogatása nélkül valószínűleg semmire sem megyünk, de ugyanakkor önállóságra vagyunk ítélve, mi ismerjük a legjobban, hogy milyen helyzetben vagyunk, és nekünk kell a megfelelő megoldásokat megkeresnünk.”

Nem véletlenül idéztem most abból a búcsúüzenetből, melyet tíz évvel ezelőtt, 2016. február 6-án küldött a vajdasági magyar és egyben a nyugat-balkáni politikai élet egyik legformátumosabb egyéniségének, Kasza Józsefnek a szabadkai temetésére Markó Béla. Ugyanis az RMDSZ egykori elnöke a nekrológjában azokat a kivételes adottságait és cselekedeteit vázolta fel tűpontosan a VMSZ volt elnökének, az egykori szerbiai kormányalelnöknek és emblematikus polgármesternek, amelyek révén Kasza József az elmúlt évtizedek senki mással nem összetéveszthető, kiemelkedően jeles vajdasági politikusává tudott válni. Mert ő volt az, aki úgy tudott reményt adni a közösségnek, amelyből vétetett, hogy nemzeti hovatartozástól függetlenül nemcsak a szabadkai, hanem azoknak a másutt élő vajdasági polgároknak a bizalmát is el tudta nyerni, egyszóval mindenkinek, akik számára a polgárháborús időkben, de azt követően is, a nemzetiségi türelmetlenség erősödő hullámai ijesztő, elborzasztó élményt jelentettek.

A Markó által megrajzolt portréhoz mint olyasvalaki, aki a sors kegyelmének köszönhetően gyakori beszélgetőpartnere lehetettem Kasza Józsefnek, hadd tegyek hozzá még néhány olyan adalékot is, amelyek konkrétumokkal is alátámasztják a 2016-os, Marosvásárhelyről keltezett halotti beszédben foglaltakat.

Nevéhez fűződik például az, hogy Szabadka az ő polgármestersége idején került be a szerbiai politikai életbe, lett jelentős tényező a politikai és közéleti térképen. Továbbá az is, hogy a délszláv háborúk idején ő gyűjtötte össze, majd vezette Belgrádban tüntetni azokat a szülőket, akik követelték, hogy engedjék haza katonaköteles fiaikat Koszovóból.

Ugyancsak ő volt az, aki a polgárháború éveiben határozott hangon emelt szót a magyar fiatalok mozgósítása ellen, miközben elítélte az ország szétrombolását és az öldöklést.

Rá emlékezve azt is fel kell idéznem, hogy a 2004-ben kicsúcsosodó magyarveréseket ő vitte nemzetközi színtérre; közbenjárására látogattak el az európai parlamenti képviselők Vajdaságba, és bírták rá a belgrádi vezetőséget álláspontjának megváltoztatására a magyarellenes atrocitásokkal kapcsolatban.

Kasza József a szerbiai rendszerváltás idején is azonnal a szabadkai tüntetők élére állt. Ily módon is egybefonódott a pártelnök és városvezető tisztsége. Elsősorban neki volt köszönhető, hogy Szabadka Szerbia egyik legnagyobb ellenzéki városa lett ekkor, hisz soha még annyian nem voltak a város utcáin, mint 2000 szeptemberének második felében és október első napjaiban.

Őt méltatva nem szabad megfeledkeznem még arról az érdeméről sem, ami őt markánsan megkülönböztette sok kortársától: nem volt nála nagyobb, sőt megveszekedettebb ellenfele a nemzeti traumát kiprovokáló 2004-es Patrubány-féle népszavazási kezdeményezésnek, melytől sikertelenül próbálta óvni azokat, akik ennek mentén politikai pecsenyesütögetők lettek, és azokat is, akik ezt a kalandor akciót időben megakadályozhatták volna.

A közülünk immár egy évtizede hiányzó alakját e szomorú évforduló kapcsán több vajdasági személyes hangú visszaemlékezés is felidézte az elmúlt napokban a Szabad Magyar Szóban. Úgy vélem, ezek közül a Németh János szerzőségét dicsérő A magándiplomata – Tíz éve hunyt el Kasza József című szókérésének az ismertetésével tehetem a legjobb szolgálatot az olvasóknak, egyúttal tisztelegve is az ő életműve előtt.

Publikációjának bevezetőjében Németh írásának címét indokolja, amivel az „egy tömbből faragott embernek” azt az oldalát mutatja be, ami egyik nagy erénye volt: mert és tudott is a jó ügyekben bátor kezdeményező lenni. „A címben szereplő szó tulajdonképpen egy idézet. Amikor ugyanis a szabadkai városházán Eszék polgármesterét fogadták a kilencvenes években, tehát a miloševići rendszer idején, az egyik belgrádi lap tudósítója megkérdezte tőlem, hogy ez Kasza József magándiplomáciája-e? Igennel válaszoltam, hiszen a szerb-horvát kapcsolatok akkor még (most pedig már) igen fagyosak voltak. Egy horvátországi nagyváros első emberét meghívni egy akkor még városi státusszal sem rendelkező szerbiai községi elnöknek – enyhén szólva is – eretnekségnek számított. Szabadka akkori polgármestere azonban vállalta ezt a Belgrádban értelmezhetetlennek és bűnnek számító cselekedetet.”

Abban is igaza van Németh Jánosnak, hogy ez a merész lépése Kasza Józsefnek milyen jelentőséggel bírt, az csak a korabeli események fényében értelmezhető. Viszont úgy Eszék 1945 utáni első nem kommunista polgármestere, a horvát Zlatko Kramarić, mint Kasza is a jövőre gondoló reálpolitikus volt, és tudatában voltak annak, hogy az egykori közös országban mennyire példaértékűnek számított az Eszék–Zombor–Szabadka együttműködés, ami a gazdaságtól a kultúrán át a sportig számos területet is felölelt, és a polgárok érdekeit szolgálta.

Az Eszékkel való egymásra találás csak egyik mozzanata volt felidézett testvérvárosi kapcsolatépítéseknek. Mint olvashatjuk, „Kasza Józsefék a működő Szeged és Szabadka közötti testvérvárosi kapcsolatok mellett erdélyi és felvidéki városokkal is keresték az együttműködés lehetőségét.”

E sorokat olvasva nem tudom elhallgatni egy személyes emlékemet: Kasza Józseffel először Székelyudvarhelyen, Orbán Balázs szobrának felavatásán találkoztam, 1995. február 4-én. Ő akkor nemcsak annak okán volt jelen ezen az ünnepi rendezvényen, mert Udvarhelyszék központja az előző év szeptemberében neki és Ferenczy Ferenc polgármesternek köszönhetően testvérvárosokká lettek, hanem azért is, mert e kapcsolatnak kézzelfogható eredménye is lett nagyon hamar: a legnagyobb székely méltó emlékhelyet kapott Székelyudvarhely főterén, a monumentális szobor alkotói pedig Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész és Antal Mihály szabadkai öntőmester voltak.

Ezt követően a szerző cikkének Az alapok című fejezetében úgy emlékeztet arra, mit is tett konkrétan Kasza a magyar–szerb kiengesztelődés érdekében, hogy közben joggal utal a népi bölcsességre, miszerint nem szép dolog az idegen tollakkal történő ékeskedés:

„Kínomban szoktam mosolyogni azon, hogy a szerbek és a magyarok közötti jó viszony kialakítása kinek, melyik ma is hivatalban levő, illetve nemrég elhunyt politikusnak a nevéhez fűződik. Jelentem: az alapokat Kasza József és munkatársai rakták le. A házat pedig nem a tetőnél, hanem az alapoknál kezdik építeni.

Belgrádi bankigazgató kollégájával együtt fogadta annak idején Csányi Sándort, az OTP tulajdonosát és vezérigazgatóját. Nemcsak a magyar pénzintézet szerbiai jelenléte, hanem egy itteni bank megvásárlása is napirenden szerepelt a tárgyalásokon. Később budapesti szakmai küldöttség is ellátogatott ez ügyben Szerbia fővárosába. Szabadka polgármestere ezen a megbeszélésen is ott volt.”

A folytatásban szerzőnk egy másik olyan kezdeményezését és közvetítését idézi fel a legnehezebb, NATO-bombázásokkal tarkított háborús időkben is mindig helytálló pártelnök–polgármesternek, amelynek alapján megérthetjük, hogy miért élvezhette 12 éven át nemcsak a szabadkai magyarok bizalmát, hanem az ott élő szerbekét, horvátokét, bunyevácokét és másokét is.

„Amikor Zoran Đinđić lett Belgrád első embere, Kasza József ajánlotta neki, hogy megszervez számára egy találkozót Demszky Gábor budapesti főpolgármesterrel. Ilyenkor a diplomaták úgy fogalmaznak, hogy „nem számos, hanem számtalan területen tudna” sikeresen, egymást támogatva előrelépni a két főváros. Mi sem természetesebb a kapcsolatok javításánál, mivel a Duna is összeköti a két metropoliszt.”

Viszont az ötletgazda és a vele egyformán gondolkodó, tragikus sorsú belgrádi polgármester közös akciója nem volt ínyére a szerb nemzeti kommunistáknak, s így már az első, Szabadkára tervezett Đinđić–Demszky-találkozó sem jött össze. Ugyanis Milošević rendszere nem engedélyezte a budapesti főpolgármester számára a belépést Szerbia területére. Minden elmond erről a gyalázatos világról, amit mindezekhez hozzátesz az emlékező:

„Okmányaival ugyan nem volt semmi gond, de „felsőbb utasításra” intézkedett a határőrség. Ahogy a Szabadkai Rádiónak szánt adóberendezést is átirányították Horgosnál, meg az Adának szánt aszfalt-alapanyag is az ország belsejébe került a Tisza-parti város helyett. Adományjellegét ugyan nem veszítette el, csupán a kezdeményezett, illetve a címzett változott – mondanák a diplomácia nyelvén. Szabadkán egy későbbi időpontban, a tiltakozások hatására mégis találkozhatott a három városvezető.”

A „magándiplomata” – amint arról már említést tettem a bevezetőmben – ha úgy ítélte meg, hogy lelkébe gázoltak, önérzetes bácskai magyarként tudott nem épp diplomatikus is lenni. Németh felidézi azt a 2004. december elsejei országházi szereplését, amikor határon túli magyar politikusokat is meghívtak a budapesti Tisztelt Házba. Ekkor az ülést elnöklő, SZDSZ-es Világosi Gábor, mielőtt szót adott volna Kaszának, felhívta a figyelmét a megszabott időkeretre. A szabadkai politikus erre dühbe gurult, és kikérte magának a figyelmeztetést:

„Nekem itt, ebben az épületben senki ne szabjon semmilyen időkeretet. Az én őseim is dolgoztak a Tisztelt Ház építésén, amúgy meg igazán ritkán adatik meg számomra, hogy itt beszéljek.”

Mondani sem kell, hogy csak kevesen tapsolták meg a délvidéki politikust, viszont annál többen néztek körül megrökönyödve és elképedve. Többen is pimaszságnak nevezték Kasza József kifakadását. Miközben igaza volt. Ezért méltatta őt tíz éve, a gyászülésen Žarko Korać, akivel együtt volt alelnök a néhai Đinđić-kormányban, de Markó Béla, az RMDSZ elnöke is.”