Megszólalt a héten a ma 7-ben Molnár Judit, az azonos nevű felvidéki magyar médiacsalád hírportáljának főszerkesztője és az Ideologizálás vagy pragmatizmus? címmel közreadott jegyzetében arról cikkezett, hogy miután a szlovák sajtó Pellegrini támogatásáért rárontott a Magyar Szövetség vezetőire, akit elnökké választottak, „a bűnbakkeresésbe ezerrel beleállt a magyar sajtó liberális térfele is, és melegítik azóta is a témát, nem spórolva a magyar politikum démonizálásával, a vitriolos jelzőkkel, és ha kell, a valóság elferdítésével sem.

Hozzátéve azt, hogy „láthatóan, semmi sem drága, csak sikerüljön minél többekkel elhitetni, hogy a magyar párt félgarasért adta el magát”, úgy látja: „hogy a hangulatkeltésben is meglegyen a választás gyönyöre, hirdetik a másik, üzenetnek szánt maszlagot is, miszerint a párt épp csak vegetál, széthullás előtti állapotban van, voksokat már nem szabad ráfecsérelni.”

„Néha bizony hasznos kitekinteni a saját kis világunkból, és most elég lenne csak Erdélyig néznünk. Az RMDSZ az elmúlt években, évtizedekben nem veszett el a kivel nem, és kivel igen alapú ideologizálgatásban, és ezt a választóik is elfogadták. Magyar pártként, értékrendjüket nem feladva, de a közösségük céljait követve, kellő pragmatizmussal mozognak a román politikai dzsumbujban. Tanulhatnánk is tőlük.”

Ezt az intelemnek szánt felszólítását három napja fogalmazta meg a ma7-ben közölt véleménycikkében Molnár Judit, amiket csak jóleső érzéssel lehet mifelénk olvasni, hisz az általa mondottak őszinte elismerését jelentik az érdekvédelmi szövetségünk 34 esztendős, a romániai magyar közösségért tett munkájának. Csakhogy akiknek szánta, azoknak egészen mást kellett kihallani a szókéréséből: a felvidéki magyarok számára a megfogalmazottak csak egy elkeseredett és feddő figyelmeztetésként jöhetnek számításba. Ha arra gondolok, hogy az első magyar irodalmi társaság-alapító Batsányi épp Kassán vetette papírra 235 évvel ezelőtt halhatatlan sorait arról, hogy akik sorsukat előre akarják nézni, hova is tekintsenek fogódzóként, akár lehetett volna itt egy ilyen Batsányi-parafrázis: „Vigyázó szemetek Erdélyre vessétek!”

Vajon miért is volt szükség az ő részéről erre az intelemre? Mielőtt a kérdésre válaszolnék, érdemes vázolni: mi is a helyzet ma a szlovákiai kis magyar világban alig öt héttel a június 8-i EP-választások előtt, amikor ott e heteknek az igazi tétje az, hogy sikerül-e vagy sem a magyar pártnak tíz év után újra saját képviselőt bejuttatni az uniós törvényhozásba?

Hosszú idő után most első ízben mérte a bejutási küszöb fölött a Magyar Szövetséget a legtekintélyesebb szlovák közvélemény-kutató cég. Ha áprilisban tartották volna az EP-választást Szlovákiában, akkor azt az ellenzéki Progresszív Szlovákia (listavezetőjük Ódor Lajos volt miniszterelnök) nyerte volna a szavazatok 27 százalékával. A hármas kormánykoalíció két pártja, a Smer és a Hlas 15, illetve 14 százalékot ért volna el, a felmérés szerint a Magyar Szövetségnek is sikerülne egy képviselőt kijuttatnia Brüsszelbe a küszöböt jelentő kerek 5 százalékos eredményével.

Ez a mutató akár okot is adhatna a bizakodásra, sőt az arány sikeres kampánnyal akár növelhető is lehetne. Csakhogy míg a mérleg egyik serpenyőjében ez az ígéretes pillanatfelvétel áll, ami listavezető Berényi József mai platformelnök, volt pártelnök számára jelentene brüsszeli mandátumot, a másik serpenyőben az esélyrontó koloncok szaporodnak. A látszólag kedvezőnek tűnő kilátásokat beárnyékolja az, hogy soha nem tapasztalt bizalmi válság lengi be a magyar párt és választóinak viszonyát, ami már a pártvezetés legmagasabb szintjét is elérte.

Hihetetlen, de sajnos igaz: ezekben a napokban, amikor minden energiát az EP-választási kampány véghajrájára kellene összpontosítani a pártelnökségen belüli konfliktusok annyira elmérgesedtek, hogy a testületi tag és volt alelnök Mózes Szabolcs után már a jelenlegi alelnök Gyimesi György is Forró Krisztián menesztését követeli.

Gyimesi a héten hatalmas visszhangot kiváltva arról nyilatkozott az Új Szónak, hogy a sikertelen parlamenti és államfőválasztás után Forrónak le kell mondania, megismételve Mózes egy korábbi kifakadását, melyben a párt első emberéről, mint „távozó elnökről” beszélt.

Kijelentette, elégedetlen Forró tevékenységével. „Nem tudjuk, hogy az elnök mit csinál, hogyan és kivel csinálja. Nem tudjuk, hogy mikor kivel találkozik” – sorolta a kifogásait, majd hozzátette: „Ha Forró ezen lépéseit megvitatná a pártvezetéssel, akkor az elnökség konstruktív ötletekkel tudná segíteni a munkáját. Azt ugye senki sem gondolhatja, hogy az elnök úr teljesen tökéletes és mindent tud” – mondta el, majd arról beszélt, mivel Forró nem tájékoztatja őket, ezért az elnökség érdemben nem tud működni. „Az elnök úr elhitte, hogy van egy saját pártja. Ez azonban nem így van, hiszen a pártnak van elnöke és egyébként elnöksége is” – jelentette ki.

A magyar párt alelnöke szerint a tavaly őszi parlamenti választási fiaskóért nagymértékben Forró a felelős. Aztán arra hivatkozott, a kampányban a pártvezető többször megismételte, a Magyar Szövetségnek van egy döntése, mi szerint a Fico-féle Smerrel kizárja az együttműködést. Ez az elnökségi határozat még most is érvényben van mondta, miközben „a Smerrel való együttműködés igenis aktív, amit én üdvözlök” – tette hozzá azzal, hogy számára a szóban forgó kettősség problémát jelent. Majd arról is beszélt, Forrónak az államfőválasztás első fordulójában mutatott teljesítménye egy „történelmi kudarc” volt. Gyimesi egyértelműen leszögezte, mindezekért Forró nem vezetheti tovább a pártot. Végül hozzátette, ő maga nem fog indulni a pártelnöki tisztségért, azon a tisztújító közgyűlésen, melyet a júniusi EP-választás után fognak megtartani.

Ezek után lássuk, miben látja minden bajok forrását a ma7 főszerkesztője. Engem meglepett, hogy kommentárjában még egy félmondat erejéig se kívánt foglalkozni a Magyar Szövetségen belüli „palotaforradalommal”, a pártvezetők kibékíthetetlen ellentéteivel, melyek a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlanak, és jótékonyan aligha hatnak az amúgy is kiábrándult „mezei hadakra”. Igen, ők az a többség, akik úgy az őszi általános választásokon, mint az államfőválasztás első fordulójában is, melyben Forró is jelölt volt, vagy a lábukkal szavaztak, vagy pedig minden eddiginél nagyobb arányban a szlovák pártokra, illetve a magyar politikus helyett Pellegrinire, illetve Korčokra.

Ehelyett a cikkíró a Dunától délre buzgón használatos retorikát átvéve, a bűnösöket csak „házon kívül” „a balliberálisokban”, „a globalista hecckampányt szinten tartókban” és az állítólag őket kiszolgáló szlovákiai magyar liberális sajtó munkatársaiban véli felfedezni.

Lássuk, miként teszi ezt már írásának első soraiban: „Már hetekben számoljuk az államfőválasztás óta eltelt időszakot,  de a balliberális oldal még mindig rágja a gumicsontot, nem bír napirendre térni Peter Pellegrini győzelme fölött, pontosabban afölött, hogy Ivan Korčok piszkosul nagyot bukott. Nem könnyű ezt a békát lenyelni, főleg, hogy fél év alatt második kudarcát éli meg a progresszív közeg. Előbb hagyták magukat a közvélemény-kutatóik által elhülyíteni, hogy biztosan nekik terem babér a parlamenti választásokon, most pedig legerősebb védőbástyájukat, a tíz évig uralt Grassalkovich-palotát is elveszítették.

Mint annyiszor, a higgadt, tárgyilagos értékelésnek ezúttal is híján vannak liberálisék, végül is a tényekkel való szembenézés helyett könnyebb ficózni, putyinozni, hazug kampányozni, árulózni.

Persze, nem lehet elengedni a gyeplőt, az egyik kampányt még ki sem hevertük, már benne is vagyunk a másikban, a globalista hecckampányt tehát szinten kell tartani.”

Ezt követően a szerző vált és kimondja: a szitokszóvá degradált liberális jelzővel ellátott szlovákiai magyar sajtó sem különb a Deákné vásznánál, ők is mind-mind megvetendő liberális áskálódók.

(Jut eszembe e divatos szitokszó kapcsán: amúgy 1996 és 1998 között a Liberális Internacionálé alelnöke Duray Miklós volt.)

„És ha már folyik a megbélyegzés, miért ne jutna abból a magyaroknak is. Előbb a szlovák sajtó rontott rá a Magyar Szövetség vezetőire Pellegrini támogatásáért. A bűnbakkeresésbe ezerrel beleállt a magyar sajtó liberális térfele is, és melegítik azóta is a témát, nem spórolva a magyar politikum démonizálásával, a vitriolos jelzőkkel, és ha kell, a valóság elferdítésével sem.

Láthatóan, semmi sem drága, csak sikerüljön minél többekkel elhitetni, hogy a magyar párt félgarasért adta el magát.

És hogy a hangulatkeltésben is meglegyen a választás gyönyöre, hirdetik a másik, üzenetnek szánt maszlagot is, miszerint a párt épp csak vegetál, széthullás előtti állapotban van, voksokat már nem szabad ráfecsérelni.”

A folytatásban aztán előkerül az „ősellenség”, a felvidéki magyar érdekeket úgymond eláruló Bugár Béla neve és szó esik vele együtt azokról a sajtómunkásokról is, akik egykor nem voltak hajlandók őt azért földbe döngölni, mert Ficoval közösen kormányzott. Mint olvashatjuk Bugár „a közösségünket érintő ügyeinket feladva” csak a vályú kedvéért lett annak a Ficonak a koalíciós partnere, aki történetesen ma is szlovák miniszterelnök, a magyar kormányfő legfőbb szövetségese meg a magyar pártalelnöknek, Gyimesi Györgynek – mint olvashattuk – egyedüli reménye.

Az emlékezetből úgy tűnik, kihullottak olyan magyar „érdekelárulások”, mint a kisebbségi kulturális alap létrehozása és a magyar helységnevek széles körű bevezetése (a vasútállomásokon is megjelentek a magyar helységnevek), de az is, hogy Bugáréknak sikerült megmenteni a kis létszámú magyar iskolákat, és elérték a déli gyorsforgalmi út megépítésének a megkezdődését.

Nem folytatom ezt a sort. Ehelyett csupán rögzítem sokaknak a mai skizofrén élethelyzetét: mélyen megértem annak a felvidéki nemzettársamnak a dilemmáját, akit joggal riaszt az állampolgárság megvonásával fenyegetőző, a Malina Hedviget meghurcoltató és más magyarellenes akciókban jeleskedő baloldali Fico, akit viszont ma már kedvelni illő, mert ez a központi elvárás. Meg ezt sugallják neki a Duna túloldaláról is.

„Vegytiszta logikája van az orvtámadásoknak, hiszen a „mikroadományozóknak” is véges a türelmük, két hónap múlva veretes győzelmet kellene aratni a progresszívoknak, különben mi végre volt értelme megerősíteni, kistafírungozni a liberális médiát, ha a magyar politika továbbra is tényező, ha közösségünkben a nemzeti konzervatív értékrend még mindig számottevő erőt jelent?

Azért az meglehetősen bizarr, amikor azok a lapok, és azok az újságírók támadják a magyar pártot a döntéséért, akik 2016-ban hónapokig mást sem tettek, csak hosszú, kínos, érvek nélküli írásokban védték az akkori vegyespártot, miután Bugár Béláék, közösségünket érintő ügyeinket feladva, minden komolyabb feltétel nélkül beléptek Robert Fico kormányába, csupán a vályú csábításának engedve.”

A merőben új állapotok beköszöntéről ezt követően tudósít a publicista. Egyúttal jelzi, a Pellegrini támogatásnak már érzékelhetővé váltak az első zsengéi. Ha eltekintek a hangulatkeltő és teljesen fölösleges minősítésektől, csak egyet érhetek a cikkíróval abban, hogy óvatos reményekre jogosítanak fel az elmúlt hetekben történt konzultációk a fontosabb hatalmi tényezőkkel, főleg annak okán, hogy immár végre nem számít tabutémának a Beneš-dekrétumok kérdése.

A cikknek ezt a részét fontosnak érzem teljes terjedelmében idézni, azzal a megjegyzéssel, hogy a zárszavával már nem teszem meg ugyanezt. Hisz annak az Erdélyre és az RMDSZ-re vonatkozó ütős mondatait az olvasó már a bevezetőmből ismeri.

„Forró Krisztián és a Magyar Szövetség vezetői nem személyes jólétük miatt, nem az akol melegéért és a tele vályúért álltak Peter Pellegrini mellé, hanem azért, hogy magyar ügyeinket tárgyalási alapul az asztalra tegyék. Az ellenérdekelteknek nehéz lehet azzal mit kezdeni, hogy Forró a választások után is találkozik Pellegrinivel, és nem azért, hogy meglegyen az esti híradóban a rövid bejátszó. Az eddigiek alapján a tárgyalásokon a fontos és az érzékeny témák is sorra kerülnek.

A gazdasági kérdések és a régiók fejlesztésének lehetőségei mellett – most először – alkalom nyílt arra is, hogy a magyar pártvezető beszélhessen a Beneš-dekrétumokról, illetve a dekrétumokra való hivatkozással történt földelkobzásokról.

Erre eddig szlovák politikus hajlandóságot sem mutatott, s ugyan áttörés most sem történt, de legalább esélyt kapott a magyar álláspont, és ezzel kezdetét veheti egy hosszú, egyáltalán nem könnyű folyamat, aminek a vége nem látszik, de a józan érvek akár eredményt is szülhetnek. Nem kevésbé fontos, hogy a pártelnök az iskolaügyi miniszterrel is tárgyalóasztalhoz ült, ahol Tomáš Drucker egyebek mellett a szlováknyelv-oktatás kérdésében hallgathatta meg a magyar érveket. Ez ügyben sem történt évek óta előrelépés, holott köztudott, sok szülőnél az iskolaválasztáskor épp ez az egyik kulcskérdés.

A Magyar Szövetségnek tehát parlamenten kívüli pártként is van mozgástere, rajtuk múlik, hogyan tudnak majd a folytatásban a lehetőséggel élni.”