Robert C. Castel Izraelben élő biztonságpolitikai szakértő a nyáron volt vendégünk a Maszol Mi fér bele egy kávéba? podcast-sorozatában, ahol beszéltünk a közel-keleti helyzetről, valamint más világpolitikai kérdésekről. Akkor a szakértő válaszolt a kérdéseinkre, most azonban magánemberként kérdeztük Robertet az izraeli mindennapokról, arról, hogy mennyire változtak meg az ott élők mindennapjai a tavaly október 7-én elkövetett Hamász-támadást követően, különös tekintettel arra, hogy az elmúlt egy évben a háborús helyzet sajnálatos módon eszkalálódott.

– Robert, mit csináltál te tavaly október 7-én, amikor eljutott hozzád a hír, hogy nagy baj van?

– Nem fogod elhinni. Aludtam. Reggel fél hétkor jött egy telefonhívás a közvetlen főnökömtől, aki egyébként egy Gáza-menti településen lakik, amit úgy kell elképzelni, hogy a kerítése egyben a gázai határkerítés. Ő mondta, hogy vegyem át azonnal az ügyosztály irányítását, és kérdeztem, hogy „úristen, mi történt?” Azt mondja, nézd meg a híreket, és akkor már mindent tudni fogsz. Így kezdődött a dolog. Egy telefonnal, ami fölébresztett. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy egy tonna tégla esett rám és temetett maga alá, mert a munkahelyemen, a természetvédelmi hatóságnál kellett intéznem a dolgokat, ugyanakkor a tartalékos alakulatomtól is fölhívtak, hogy kezdjek koordinálni, telefonálgatni, és én pedig marhára pipa voltam, mert le akartam én is menni a határhoz segíteni, mint mindenki. Valószínűleg ez volt a szerencsém, hogy „odakötöttek” az íróasztalhoz majdnem 24 órára és nem kizárt, hogy ez mentett meg.

– Mi volt a konkrét feladatod a telefonálással?

– A Természetvédelmi Hatóságnak mintegy 500 munkapontja van országszerte. Október 7-én egyértelművé vált, hogy ez egy háború, és ilyenkor egy országos szervezetet át kell állítani békeüzemmódról háborús üzemmódra. Nekem mint biztonsági igazgatónak a koordináció volt a feladatom, nekem kellett megmondanom, hogy az emberek hova mehetnek, mit tehetnek, mit kell csinálniuk, közben pedig a hadsereggel kellett egyeztetnem ezeket a dolgokat. Közben a tartalékos alakulatomnál is hasonló koordinációs feladatokat bíztak rám, így gyakorlatilag ezt csináltam az első huszonnégy órámban.

– Hogy kell érteni azt, hogy ez volt a szerencséd? Azok a társaid, akik a támadás napján lementek a határhoz, ővelük mi történt?

– Volt, aki visszajött, volt, aki nem, és volt, aki csak megsebesült. Rengeteg baráti tűz volt, aminek az volt az oka, hogy mindenki épp ahhoz a fegyverhez kapott, ami otthon volt. Mondjuk, ha valakinek csak egy vadászpuskája meg egy pisztolya volt otthon, és azokkal lerohant Gázába, a katonák egyértelműen ellenségként észlelték, mert nem szolgálati fegyver volt nála. Egy barátom így kapott egy golyót a hasába, egyet meg a kezébe, mostanra épült fel. De például a srác, akit kineveztek a helyettesemnek, az eltűnt, a mai napig nem lehet tudni, mi történt vele. A házának a kapujában látták harcolni utoljára, két sebesüléssel, és ez az utolsó dolog, amit tudunk róla.

– Mi változott meg a családod mindennapjaiban? Ha jól tudom, két kislányod van, akik már iskolások. Hogyan kellett átalakítani az addigi rutint a megváltozott körülmények fényében?

– Az elmúlt egy év ilyen érzelmi hullámvasút volt. 2023. október 8-tól már teljesen másképp működtünk, mint előtte. A városokban megalakultak a készültségi alakulatok, sok esetben spontánul, vagy pedig a hadsereg, vagy a rendőrség szervezésében. Fegyvert osztottak, a városok bejáratait lezárták az ellenőrző pontok létesítésével. Én azóta is gyakorlatilag állandóan pisztolyt hordok magamnál, mindig legalább kettőt, de a támadást követően rohampuska nélkül nem mentem ki a házból hónapokon át. A szemetet sem vittem ki rohampuska nélkül. Tehát az történt, hogy elveszett a bizalom abban, hogy van egy határ, egy hadsereg, meg van egy állam, meg van egy rendőrség. Egyik pillanatról a másikra egy Mad Max-film kellős közepén ébredtünk. Nemcsak én, mindenki így volt vele, tehát hirtelen mindenkinél puskát lehetett látni, és így éltünk hónapokon át. Aztán a rettegés és a paranoia szépen lassan, a hadi helyzet javulása okán csökkent, de ettől ma is minden felszerelés ott az autómban: sisak, málhamellény, hálózsák, matrac, összecsukható tábori ágy, tartalék fehérnemű. A puskát ugyan nem viszem mindig magammal, mert nem feltétlenül kényelmes, de alapjáraton számítok arra, hogy bármikor a frontra kell menni.

Mondjuk, nekem a munkám is olyan, hogy bármikor jöhet a telefon. De itt a plusz csavar a dologban az, hogy a hadsereg elvárja tőled, hogy ne várd meg a telefonhívást. Ha látsz bizonyos híreket, akkor te magad vond le a következtetést, és tudod, mit kell csinálnod, menj az alakulatodba, indítsd el a dolgokat, ne várj parancsra, ne várj utasításra. Látod a híreket, látod, mi történik, ne várd azt, hogy valakinek eszébe juss, tehát alapvető elvárás, hogy önállóan cselekedj ezekben a dolgokban.

– Értem, hogy a tartalékos katonák irányába mi az elvárás, de visszatérnék a civilekre, akik még nem teljesítették a kötelező katonai szolgálatukat, mint például a családod. Ők hogyan élnek?

– Pont, mint a háború előtt, de ez azokban az esetekben igaz, ahol konkrét harci cselekmények nem zajlanak, vagy ott, ahol nem kellett embereket evakuálni, mint a határmenti övezetekből. Mert az egy pokol. Képzeld el, hogy van egy kényelmes, kétszintes családi házad valahol vidéken, ahonnan evakuálnak, és bedugnak három gyerekkel egy szállodai szobába, aztán a szálloda konferenciatermében berendezik az iskolát, és oda járnak a gyerekek most már több, mint egy éve. A saját helyzetünk sokkal jobb, mert nálunk azért az élet az imént említett dolgok ellenére, többé-kevésbé a normális kerékvágásban megy tovább. Az egyetlen dolog, ami megváltozott, az, hogy néha légiriadók vannak. Például, ha érkezik egy „áldás” Jemenből, akkor ameddig egy ilyen ballisztikus rakétát, mint mondjuk a V2, a légelhárítás meg nem semmisít, addig az egész ország területét légiriadó alá vonják. Ilyenkor megáll az élet, be kell menni a bunkerszobába, be kell húzni a spalettát, be kell zárni az ajtót, és akkor ott a gyerekek ülnek, és hülyülnek tovább a telefonjukon, de a riasztás után tíz perccel általában már ki lehet menni.

– Hogy kell elképzelni ezeket az óvóhelyeket? Milyen távolságra helyezkednek el egymástól, teszem azt, ha valakit az utcán ér egy ilyen légiriadó, milyen lehetőségei vannak?

– Az új épületekben a legegyszerűbb a dolog, mert minden új épületet úgy alakítottak ki, hogy a lakás egyik szobája bunkerszoba. Egy betonból öntött kocka, nehéz páncélajtóval, vaslemez ablakkal, amit le lehet zárni teljesen. A régebbi épületekben van egy közös óvóhely az alagsorban. A még régebbi negyedekben vannak nyilvános óvóhelyek. Ezeket úgy kell elképzelni, mint a második világháború alatt, amikor légiriadók alatt az emberek ilyen óvóhelyekre húzódhattak. Olyan helyeken, amik érintve vannak a rövid hatótávolságú rakéták vagy aknavetők tüze által, ott a buszmegállókban is van ilyen betonkocka, és ha történik valami, ott lehet menedéket találni.

– Ilyen óvóhelyek amúgy Romániában is vannak, viszont az idők során elvesztették eredeti funkciójukat, és az ott lakók az esetek többségében ezekben tárolják a különféle lomokat…

– Ez Izraelben is pont így volt, mert hosszú évtizedeken át nem volt szükség ezekre. És akkor ilyen biciklitartó lett belőle, meg ott tartják a babakocsit, meg a leszerelt vécékagylót, meg a festékes dobozokat. Viszont a jelenlegi helyzetben visszakapták eredeti funkciójukat.

– Hogyan zajlik egy ünnepnap, konkrétan a szombatra gondolok. Ehhez kapcsolódik még az a kérdés, hogy az ellenség ilyenkor is támad rakétákkal, avagy az ünnepre való tekintettel alábbhagy a harci cselekedetek intenzitása?

– Én, amikor otthon tartózkodom, szombatonként az önkéntes járőralakulat tagjaként az utcán teljesítek szolgálatot. Mi vagyunk az egyetlenek, akik ünnep alatt mászkálnak, tehát még a rendőrség is bezárkózik ilyenkor a kaszárnyákba. A lányok ilyenkor bicikliznek, meg találkoznak a barátnőkkel, mert nincs autóforgalom, ilyenkor megáll az élet az országban. Aki vallásos, az nyilván megy imádkozni, aki nem vallásos, az nem megy imádkozni. Ami a harci cselekedeteket illeti, a háború alapvetően nem a tiszteletről szól, nem is várjuk el, hogy szombaton ne indítsanak rakétákat. A legutolsó arab ünnep alkalmával, azt hiszem, hogy ez az Íd al-Adha, az áldozati ünnep volt, ők nem rakétáztak, és mi sem különösebben rakétáztunk. Akkor volt visszaesés a háború intenzitásában, de utána újra rázendítettek. Hozzá kellett szoknunk, más lehetőségünk nincs.

– Reméljük, hogy ez hamarosan változik, addig is, ahogyan a nyári találkozásunkkor, békét kívánok neked és családodnak!