Két évi háborúskodás után Donald Trump húszpontos gázai tervének első fázisa működni látszik, de hogy mi történik ezután, az már kevésbé tűnik biztosnak. Nem tudni, ki veszi át Gáza irányítását, és az sem világos, hogy a Hamász leteszi-e a fegyvert vagy lefegyverezhető-e. Sokan attól tartanak, hogy a tűzszünet valóban csak szünet lesz a fegyveres konfliktus újrakezdése előtt. Az izraeli társadalom megkönnyebbüléssel, de óvatos optimizmussal fogadta a tűzszünetet és a foglyok szabadon engedését – nyilatkozta a Maszolnak adott interjúban Salamon Márton László, a Román Kulturális Intézet tel-avivi igazgatója, akit az ország megtépázott nemzetközi megítéléséről és a világszerte fellángolt antiszemitizmusról is kérdeztünk.

– Családjával együtt él kint Izraelben. Hogyan fogadták a tűzszünet hírét?

– Az egész izraeli társadalom számára nagy megkönnyebbülés volt, hogy két év után először valamennyire fellélegezhettünk. Ez a gyakorlatban abban mutatkozik meg elsősorban, hogy már nincsenek légiriadók, és akinek van biztonsági szobája, mint ahogy nekünk is, két év után először kinyithatta a páncélredőnyt, ami kívülről fedi az ablakot. Eddig csak szellőztetés okán néha-néha nyitottuk ki, és azonnal visszacsuktuk, most viszont nyitva áll, és ez valahogy szimbolikusan a lakás biztonságát is jelképezi. A közhangulat sokkal pozitívabb, de azért mindenki fenntartásokkal fogadja az amerikai elnök marketingszagú bejelentéseit. Ennek oka részben az, hogy az ország miniszterelnöke sokkal visszafogottabb a megnyilatkozásaiban. Benjámin Netanjahu kerüli az olyan megfogalmazásokat, mint a béke, de azt sem mondta ki – Donald Trumppal ellentétben –, hogy véget ért volna a háború. Nem akarja magára haragítani a szélsőjobboldali szövetségeseit, akiknek a tűzszünet igazából nem volt jó hír, ellene is szavaztak a kormányülésen.

A közvélemény optimizmusát temperálja az is, hogy az élő túszok hazatérése után máris akadoznak a dolgok. A holttestek repatriálása még nem történt meg maradéktalanul, noha az erre adott határidő napok óta lejárt. A Hamász szerint nem találják a maradványokat, ami figyelembe véve a rombolás méreteit a Gázai övezetben akár hihető magyarázat is lehet, mindenesetre az izraeli illetékesek szerint ez szándékos halogatás a Hamász részéről. Másfelől mindössze órákkal az izraeli hadsereg visszavonulása után – az amerikaiak által megszabott sárga vonalig – következtek a megtorlások, a kollaboránsok nyilvános kivégzése Gáza utcáin, ez pedig nem sok jót ígér.

– Voltak olyan vélemények a nyugati sajtóban, hogy a tűzszünetet tulajdonképpen Donald Trump erőltette rá az izraeli miniszterelnökre. Ez Izraelből is úgy tűnt?

– A kormánynak nem feltétlenül fűlött a foga a megállapodáshoz, magának Benjámin Netanjahu miniszterelnöknek pedig politikai érdeke volt a háború minél további kitolása. Ezt mutatja az is, hogy a hivatalos retorika most sem az – ellentétben a Donald Trumpéval –, hogy kitört a béke a Közel-Keleten, hanem hogy van egy új helyzet, hazahoztuk az élő túszokat, de a Hamász újra felütötte a fejét, és szó sincs róla, hogy lefegyverezze magát vagy lefegyverezhető legyen. Úgyhogy itt körülbelül ennyi volt a pozitív fejlemény, és tovább senki sem tudja, hogy mi lesz.

– Mivel magyarázza, hogy az izraeli közvélemény és a kormány hozzáállása radikálisan eltér a gázai hadműveletek folytatását illetően?

– A belpolitikai aspektusok kerülnek inkább előtérbe, közelednek a választások. A menetrend szerinti voksolás egy év múlva lenne esedékes, de most ismét felmerült az előrehozott választások kérdése, miután az elmúlt két évben jobbára a háborúra való hivatkozással nem jöhetett létre. A jelen állás szerint az ellenzék, bár töredezett, megnyerné a választásokat. Ugyanakkor egyre hangosabbak ismét azok a hangok, amelyek egy állami vizsgálóbizottság felállítását követelik. A mai helyzetet összehasonlítják az 1973-as jom kippuri háborúval, amikor Izraelt szintén felkészületlenül érte az arab államok támadása. Az a háború 19 napig tartott, és a befejezése után 25 nappal felállt az állami vizsgálóbizottság, hogy megállapítsa a felelősöket. Golda Meir akkori miniszterelnök lemondásra kényszerült. Hogyan kerülhetett sor a 2023. október 7-i mészárlásra? Hogyan történhetett meg, hogy a hadsereg, a biztonsági rendszer hatalmas kudarcot vallott? Kik a felelősök katonai, civil és hírszerzési téren? Ezekre a kérdésekre várja a választ az izraeli közvélemény. Bár Izrael látványos sikereket ért el Irán és a libanoni Hezbollah meggyengítésével – ennek köszönhető az Aszad-rezsim bukása is Szíriában –, a Hamászt nem tudta teljesen megsemmisíteni, és az Irán elleni 12 napos háború sem maradéktalanul sikertörténet, ugyanis Izraelben is relatíve sok volt az áldozat. Emellett nem sikerült visszaállítani a közembernek a kvázi sérthetetlenségbe vetett hitét, ami megingott 2023-ban október 7-én.

A politikai kalkulus és a lakosság közérzete nemcsak, hogy nem találkozik, de egymással szöges ellentétben vannak. Ez látszik a felméréseken, látszik a politikai osztállyal szembeni teljes bizalmatlanság jelenségében. Látszik a sajtó, a közvélemény megnyilatkozásaiban a heti rendszerességű, nagyméretű utcai tiltakozásokban. Ezért fogadták Trump elnököt hősként Izraelben, és mondtak őszintén köszönetet neki azok is, akik egyébként nem igazán értenek egyet az amerikai elnök megnyilatkozásaival.

– A tel-avivi vezetés úgy viselkedik, mintha számára a nemzetközi közvéleményt egyedül Washington képviselné. Az izraeli közembert sem foglalkoztatja az ország elszigetelődése?

– Ez is attól függ, hogy milyen politikai oldalhoz áll közelebb az a közember. Az izraeli társadalom nagyon is mozaikszerű. Nyilván a liberális közvélemény igazat ad Európának, igazat ad a nemzetközi közvélekedésnek – akár még a háborús bűnöket is magára véve –, miszerint Izrael kormánya elfogadhatatlan módon kezelte ezt a háborút. De általában véve az izraeliek inkább daccal kezelik, hogy 80 évvel a holokauszt után ismét stigma zsidónak lenni. Nem létezik egyfajta káröröm azok részéről se, akik egyébként nem szeretik Netanjahut és a jobboldalt, nem látjuk azt, hogy a minél rosszabb, annál jobb elve alapján ellendrukkerek lennének, ahogy azt azért sokszor tapasztaljuk odahaza.

Viszont sok izraeli inkább a második útlevelét használja, ha van neki. A tel-avivi hatóságok figyelmeztették is a külföldön tartózkodó állampolgárokat, hogy kerüljék a feltűnést, ne feltétlenül mutassák ki, hogy izraeliek, ne hordjanak például kipát, ne beszéljenek héberül a köztereken. Volt is rá példa, legutóbb Athénban, hogy megtámadtak izraelieket az utcán. Szóval most nem jó izraelinek lenni sehol, vagy majdnem sehol. Remélhetőleg ez nem tart örökké, bár ki tudja.

– Egyes vélemények szerint Benjámin Netanjahu teljes mértékben magáévá tette a legradikálisabb minisztereinek az ideológiáját, és eltökélt abban, hogy a palesztinok által lakott területeket valamilyen módon bekebelezi. Egy más kormány Izraelben más politikát képviselne?

– Benjámin Netanjahu egy zseniális politikus, úgyhogy egyáltalán nem meglepő, hogy az érdekeinek megfelelően nyilatkozik, most éppen úgy, hogy eleget tegyen a szélsőjobboldali telepesmozgalmat képviselő szövetségesek igényeinek. Nem véletlen, hogy lassan két évtizede meg tud maradni kormányon egy olyan országban, ahol inkább az volt jellemző, hogy a miniszterelnökök nem töltik ki a mandátumukat, és gyakoriak az előrehozott választások. De hogy más politikus vagy más politikai oldal radikális változást hozna a telepes politikát illetően? Jelenleg Naftali Bennett volt miniszterelnök be nem jegyzett pártja vezet a közvéleménykutatásokban. Róla azt kell tudni, hogy valamikor a telepesmozgalom egyik vezéreként vált ismertté, és noha időközben levedlette ezt a szőrét, akkor sem nevezhető feltétlenül az emberi jogok markáns képviselőjének. Ugyanez elmondható a jelenlegi Knesszet ellenzékének hivatalos vezetőjéről, Jaír Lapidról, aki a liberális vonulatot képviseli és kiáll az emberi jogokért, de hát Izraelben az emberi jogok véget érnek ott, ahol a domináns nemzet. Furamód az emberi jogok inkább vonatkoznak a szexuális kisebbségekre, a nők vagy akár az állatok jogaira, mint a muzulmán kisebbségre.

Az egykori Munkáspárt (Avoda) és a szélső-baloldali Merec összeolvadásából keletkezett új párt – amely a Demokraták nevet vette fel az alkotmányos „reform” elleni, három éve tartó utcai megmozdulások hatására – áll a legközelebb ahhoz, amit európai liberális demokráciának nevezhetnénk, de még ez sem tűzte zászlajára hivatalosan azt, hogy például teljesen elválasztani az államot az egyháztól. Köztudott, hogy Izraelben csakis az egyházi hatóságok állítanak ki házasságlevelet. Ez oda vezet, hogy zsidó nem zsidóval például nem tud összeházasodni. A hadseregben a kétmillió arab izraeli nem szolgálhat, ami eleve egy mély szakadékot húz a társadalomban. Nagyon-nagyon sok kérdés merül fel a jövővel kapcsolatban, mert ugye ahhoz, hogy béke lehessen, ahhoz minden ilyen gordiuszi csomót el kellene vágni.

– Már korábban is sejteni lehetett, hogy Benjámin Netanjahu nem támogatja egy palesztin állam létrehozását, de ezt újabban nyíltan is vállalja. Van-e még legalább elméleti esélye a kétállami megoldásnak?

– Ez nagyban függ a további fejleményektől, evidens módon. A belpolitikai fejleményektől talán még inkább, mint attól, hogy hogyan alakulnak a közel-keleti erővonalak. A régiós biztonsági és politikai helyzet nyilván kulcskérdés, de az talán még inkább, hogy ki jut kormányra a következő választásokon Izraelben. Ha az ellenzék megerősödik, összefog és meg tudja dönteni a Netanjahu-kormányt, akkor akár az is elképzelhető, hogy újra elindul a békefolyamat. Mert Oslo végül is működik. Ciszjordániában az oslói egyezmények szerint működnek a dolgok, megvannak az A, B és C zónák – a csak palesztin, vegyes és csak az izraeli hadsereg által felügyelt területek –, csak nem jött el az a pont, amikor az akkori elképzelés szerint az izraeli hadsereg fokozatosan kivonul, és a Palesztin Hatóság veszi át a civil ellenőrzést. Ez folytatódhat is akár.

Nyilván Oslo óta bonyolódtak is a dolgok, mintegy félmillió izraeli telepes tartózkodik ott. Az ő helyzetükre megoldást kellene találni, miközben ez sokkal nagyobb szám, mint ami 2007-ben volt Gázában, ahonnan erősszakkal vonták ki a telepeseket, mert másképp nem lehetett. A telepek feladásával kapcsolatban a mostani kormányoldal retorikája az, hogy lám-lám, hova jutottunk, ha kivonultunk Gázából.

Volt egy másik elképzelés, miszerint Ciszjordániának a Jordán folyó menti részét Izrael bekebelezné, hogy elszigetelje a leendő palesztin államot az arab külvilágtól. E mögött az a megfontolás állt, hogy akkor Ciszjordánia enklávé lenne, vagyis a leendő palesztin állam határait minden oldalról Izrael ellenőrizhetné, megelőzendő a fegyverek vagy terroristák bejutását az arab világ irányából. Cserében a Gázai övezethez csatolnának egy csíkot a Negev-sivatagból, az egyiptomi határ mentén, a két entitást pedig összekötné egy föld alatti alagút vagy felfüggesztett autósztráda, amelyről nem lehetne lehajtani izraeli területen. De hát ezek a tervek mind a történelem szemétkosarába kerültek. A mostani béketerv első fázisa megvalósult ugyan, de a hátralévő pontokat illetően nem vagyunk annyira optimisták. Örülünk annak, hogy ki lehetett tárni a bunkerek ablakait, és besüt a nap: élünk a mának.