1989. november 9-én kezdődött Németország újraegyesítése a berlini fal határátkelőinek megnyitásával, amely momentum egyben a hidegháború végét is jelentette. A Kelet- és Nyugat-Berlin között húzódó fal szimbolikus töltete mind a mai napig érezteti hatását, még akkor is, ha az fizikai valóságában már megszűnt létezni, a megmaradt részei pedig turistalátványosságként működnek a német fővárosban. Az, hogy mi maradt a falból, valamint milyen hosszú távú hatást gyakorolt a berliniekre, a legtalálóbban talán egy személyes találkozás történetével tudom leírni az évforduló környékén, mivel a hivatalos történelmi adatok bárki számára elérhetők egy gombnyomással, viszont lehet, hogy sokkal érdekesebb és tanulságosabb az, ha egy olyan ember élettörténetén keresztül ismerjük meg a berlini fal árnyékában eltelt három évtizedet, aki – közvetetten és közvetlenül – igencsak nagy árat fizetett a fal miatt. Egyben egy hiánypótló írás is ez, mivel a tavaly elkezdett berlini – nem szokványos – látványosságokról szóló írásaim következő részének szántam ezt a történetet, viszont egyéb tennivalók miatt elhanyagoltam az elkezdett sorozatot, amiért itt és most bocsánatot kérek azoktól, akik esetleg azóta várják a folytatását.

Mindenekelőtt indokolt röviden összefoglalni a fal történetét, és azokról az eseményekről sem árt néhány szót ejteni, amelyek sorozata addig vezetett, hogy 34 évvel ezelőtt, Kelet- és Nyugat-Berlin lakossága a szabadság eufóriájában a várost kettéosztó fal tetején adott egymásnak találkát. (A fal bizonyos részeinek vésővel és kalapáccsal nekieső berliniek valójában nem november 9-én, hanem néhány nappal később láttak munkához, a fal hivatalos bontási munkálataira pedig már 1990-ben került sor, miután július 1-én a német vámunió következtében a határőrség is beszüntette tevékenységét). Kétségtelenül új szelek fújtak, ahogyan azt a Scorpions is megörökítette a Wind of Change című örökzöld slágerben. Az már más kérdés, hogy mivé vált mára az az általános eufória, amely akkoriban úrrá lett Európán, különös tekintettel a keleti blokk országaira, amelyeknek polgárai úgy gondolták, hogy a rendszerváltozással együtt beköszöntenek a paradicsomi állapotok és a fal megszűnésével az összes probléma megoldódik. Szép gondolat volt, maradjunk ennyiben. Viszont a berlini fal átjárhatatlansága hirtelen megszűnt. Azé a falé, amelynek építése a keletnémet kommunista vezetés kezdeményezésére 1961-ben kezdődött, a ’80-as évek elejére pedig olyan szinten sikerült kiépíteni a hivatalos nevén műszaki határzárnak nyilvánított létesítményt, hogy az többé-kevésbé elérte célját, azaz a kelet-német lakosság kivándorlásának megakadályozását. Maga a „fal” kifejezés egyébként az NDK államtanácsának elnökétől, Walter Ulbrichttól származik, aki 1961 nyarán egy nyugatnémet újságírói kérdésre válaszolva jelentette ki, hogy senki sem akar itt falat építeni. Végül mégis az lett belőle: egy fal, amely kettévágott egy várost, házakat, metróvonalakat, családokat. A ’80-as években viszont fokozatosan romlott a gazdasági helyzet Kelet-Németországban, ezzel párhuzamosan az évtized közepétől egyre világosabbá vált, hogy Moszkva irányából is új szelek fújnak, ezért az Erich Honecker vezette NDK központi vezetésén fokozódott a nyomás.

1987-ben Ronald Reagan amerikai elnök Nyugat-Berlinbe látogatott, ahol a Brandenburgi Kapunál összegyűlt tömeg előtt elmondott beszédében felszólította Mikhail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárt a fal lebontására. Reagan határozott kérése – „Gorbacsov úr, bontsa le ezt a falat!” – bevonultak a történelembe, és bár akkor még kevesen merték egyáltalán remélni, hogy ez belátható időn belül bekövetkezik, mégis mindössze két év múlva a fal megnyílt.

Az a fal, amely a nyugati és a szovjet szektor között húzódva, kutyákkal őrzött ún. halálsávokkal és őrtornyokkal tarkítva parancsolt megálljt mindazoknak, akik a szabadságvágytól vezérelve esetleg a Nyugat-Berlinbe való távozás mellett döntöttek. Természetesen szökési kísérletből rengeteg akadt, köztük számos esetben sikerrel is jártak a határsértők, viszont a hivatalos adatok szerint 1989-ig 125 esetben a szökési kísérletek halállal végződtek, ebből 62 személy a keletnémet határőrök által leadott lövések következtében halt meg. (Külön érdekesség, hogy az építési munkálatok idején 85 keletnémet határőr is Nyugat-Berlinbe szökött). Van itt viszont egy másik érdekes számadat, igaz csupán becslésről van szó, mégpedig azon keletnémetek számát illetően, akiket 1961 és 1989 között valamilyen módon a hatóságok felelősségre vontak, mert a határsértés valamilyen formájának gyanúja merült fel ellenük. Ez a szám pedig mintegy 75 ezerre tehető. Arról, hogy ez sok, avagy kevés, lehet vitatkozni, viszont a következő történet rávilágít arra, hogy mit is jelentett az egyén számára a fal árnyékában élni, és milyen következményekkel járt az, ha valakinek elege lett az elnyomásból és megkísérelte a nyugati szektorba való szökést.

Paul van Dyk és Peter Heppner videója néhány percben remekül összefoglalja az 1945 után kettévágott Németország traumáját, amely a fal leomlását és az újraegyesítést követően új történelmi korszakba lépett.  

Ez a történet a Karl Heinz Richteré, akivel tavaly ismerkedtem meg Berlinben, pontosabban a Lichtenberg kerületben található Hohenschönhausen börtönben. Richter túravezető abban a létesítményben, amely 1989-ig a Stasi (Ministerium für Staatsicherheit, azaz az NDK Állambiztonsági Minisztériumának rövidített neve) legnagyobb vizsgálati börtöneként működött. Ide jellemző módon a rendszer politikai ellenségeit internálták, ami egyben azt is jelentette, hogy a határsértési kísérleteken tetten értek jelentős része is idekerült. Richter története is hasonló: 1964 januárjában próbált Nyugat-Berlinbe távozni illegálisan egy barátjával, mégpedig meglehetősen veszélyes módon. Terveik szerint a Friedichstrasse-i pályaudvaron kapaszkodtak volna fel a Párizs-Moszkva Express szerelvényre (a nyugat fele tartó vonatok többsége a fal felépítése után nem állt meg Kelet-Berlinben, hasonló volt a helyzet a metróval és az S-Bahnnal, több állomásnak zárt terület-státusa volt). Társának sikerült a művelet, Richter viszont lecsúszott a vagonról, majd a pánik által előidézett állapotban, az állomás épülete mögötti sínpárokra ugrott hét méterről, aminek következtében mindkét lábát és csuklóját is eltörte. Súlyos sérülései ellenére hazavonszolta magát, ahonnan három nap múlva elvitte a Stasi. Az állambiztonságiakat nem érdekelte, hogy egy súlyosan sérült fiatalembert hurcolnak el, a börtönben ugyanolyan vallatásnak és veréseknek vetették alá, mint a többi letartóztatottat. A hohenschönhausen-i létesítményben mindennaposnak számított a kínvallatás, amik sok esetben maga Erich Mielke Stasi-főnök jelenlétében folytak. Richter elmondása szerint Mielke egy ízben azzal fenyegette, hogy saját kezűleg fogja tarkón lőni. A nem megfelelő kórházi ellátás hiánya és a sorozatos verések miatt Richter egészségi állapota rohamosan romlott, ezért – és anyja közbenjárása miatt – nem egészen egy év vizsgálati fogságot követően szabadlábra helyezték.

Karl Heinz Richter története viszont csak ezt követően válik igazán érdekessé. Felépülése után teherautósofőrként helyezkedik el, tervei pedig némileg változnak. Már nem akar megszökni, viszont azt a célt tűzi ki, hogy másoknak segítsen Nyugat-Berlinbe távozni. Közben megnősül, gyereke születik, viszont ez nem gátolja abban, hogy embereket csempésszen át a határzáron. Amikor viszont lebukik, akkor távoznia kell, mert amennyiben elkapták volna, akkor hosszú évtizedekig kellett volna börtönbe vonulnia, mert már nem csak egyszerű határsértőként tartották számon, hanem mint szervezett bűnözői csoport tagját, ehhez pedig még más rendszerellenes tevékenységei is hozzáadódtak. 1975-ben állampolgárságától is megfosztják, röviddel előtte Nyugat-Berlinbe távozik. Az ottani rendőrség illetékesei azt ajánlják neki, hogy onnan is lépjen le, mivel nem tudják garantálni a biztonságát. Ennek hátterében az áll, hogy akkoriban bevett módszernek számított az emberrablás, amikor a kommunista rendszer ellenségeiről volt szó. Röviden, amennyiben valakit nagyon el akartak fogni, akkor az illető attól még nem érezhette magát biztonságban, ha átjutott a fal nyugati oldalára, mert az átszivárgó Stasi-ügynökök ott is elkaphatták és valamelyik lezárt metróállomáson keresztül visszavitték Kelet-Berlinbe. Richter így Nigériába, majd Szaúd-Arábiába távozott, ahonnan már csak 2004-ben tér vissza Németországba. Korabeli tapasztalatait könyvekben is megírta, különösen érdekes a Párizs-Moszkva Express – vonat a szabadság felé című műve, amelyből első kézből értesülhet az olvasó a különböző szökési módozatokról.

Karl Heinz Richter a megpróbáltatások ellenére mai napig nem veszítette el humorát. Pedig a berlini falon való első átkelési kísérlete egész életére rányomta bélyegét. Mert a keletnémet hatalom nem volt megbocsátó az ellenségesnek tekintett elemekkel, így a határsértőknek is sokszor évtizedeken keresztül tartó zaklatásokkal kellett szembenézniük. A Stasi-gépezet mérhetetlen cinizmussal nem csak a célszemélyre terjesztette ki figyelmét, hanem családtagjaik sem érezhették magukat biztonságban. Richter ezt a részt már cigarettázás közben, a börtönudvaron mesélte, könnyes szemmel. A felesége a rá helyezett nyomás következtében előbb pszichiátriára került, majd évekkel később öngyilkos lett. Lányával évtizedekre megszakadt kapcsolata, mert több-kevesebb sikerrel működött az „átnevelés”, amelynek során azt sulykolták bele a keletnémet szervek, hogy az apja egy közönséges bűnöző. Miután ezeket elmondta, rezignáltan intett a Hohenschönhausen-i börtönt körülvevő, a szocialista építészet remekműveiként égbe szökő tömbházak felé – ahogy berlini barátném nevezi őket, Misa-blokkok –, mondván, amúgy tudjátok, kikkel szoktam itt naponta találkozni? Volt verőlegényekkel, börtönőrökkel, akik kézen fogva sétáltatják unokáikat, miközben napra pontosan érkezik a belügyminisztériumi nyugdíj. Az egyik volt tisztnek mai napig karácsonyi üdvözlőlapot küld. Csendben maradtunk, annál is inkább, mert ez a helyzet valahogy itthon is nagyon ismerős.

Röviden összefoglalva, Karl Heinz Richter a fal miatt mindent elveszített, amit ember elveszíthet, és még így is szerencsésnek mondhatja magát, hogy életben maradt. Amúgy a szökés miatt életüket vesztettek között, a már említett, 62 lelőtt áldozaton kívül a legtöbben egy adott ponton öngyilkosok lettek, viszont újabb kutatások rávilágítanak, hogy ezen esetek száma jóval magasabb lehet a statisztikákban szereplő adatoknál. Ezért elmondható, hogy a berlini fal sokkal több volt, mint beton és szögesdrót a maga fizikai valóságában. Hatása évtizedeken keresztül kiható traumát okozott tízezrek életében. Richter nem lehetett otthon, amikor 1989. november 9-én, a fal menti határátkelőhelyek közül elsőként a Bornholmer Strasse-i ellenőrzőpont parancsnoka felemelte a sorompót.

Nem láthatta a tévében néhány órával eme történelmi pillanat előtt Günther Schabowski-t, aki jól láthatóan összezavarodva válaszol az újságíróknak, hogy a határátlépést célzó enyhítő intézkedések tudomása szerint azonnali hatállyal életbe lépnek.

Otthon van viszont most és érdekfeszítően mesél azokról az időkről, amiket nem árt, ha a mai látszólagos szabadság ellenére is folyamatosan észben tartunk.

Annak, aki berlini látogatásra érkezik, ajánlom a Friedrichstrasse-i Checkpoint Charlie melletti Falmúzeumon kívül a Hohenschönhausen-i börtönmúzeumot. Sajátos utazás a keletnémet múltba, és ha szerencsés az ember, akkor még Karl Heinz Richterrel is találkozhat. Mondanivalójára fokozottan érdemes odafigyelni.