Julius Strauss: az én dolgom az volt, hogy megírjam, mi történt a háborúban (INTERJÚ)
Ott volt, ahol a háború: tudósított Boszniából, Koszovóból, Afganisztánból, Irakból, jelen volt a 2004-es beszláni túszdrámán, de 1990-ben ott volt a marosvásárhelyi fekete márciusi eseményeken is. Julius Strauss 15 éven át dolgozott haditudósítóként. A szakmai kihívásokról és hivatása veszélyeiről, háborús tapasztalatairól, összeomlásáról és a trauma feldolgozásáról beszélgettünk a félig magyar származású újságíróval. A The Daily Telegraph egykori haditudósítója a Mathias Corvinus Collegium (MCC) vendégoktatójaként látogatott Kolozsvárra.
Mi történt az utóbbi pár évben, mióta abbahagyta a haditudósítást?
2005-ben hagytam abba véglegesen a haditudósítást. Utána is dolgoztam újságíróként, de nem úgy, mint azelőtt. Kanadában telepedtem le, az erdőbe költöztem és elindítottam egy kisebb vállalkozást, ahol mentális traumával küzdő katonai veteránokat szállásolok el a vadonban természetterápia céljából. 2006 óta pedig egy grizzly medve-farmot is vezetek, ami egy fegyverektől mentes rezervátum.
Több évet tudósított háborús övezetekből, sokan azt mondják, ezt a szakmát nem lehet ép bőrrel megúszni. Mikor érezte először, hogy „ezt most kéne abbahagyni”?
Tizenöt évet voltam haditudósító. Úgy gondolom, ebben a szakmában ennyi a szavatossági idő, nem lehet örök életen át ezt csinálni, mivel hatalmas pszichikai áldozatot követel. Egy igazán jó haditudósító úgy kell elmesélje mások történetét, szenvedéseit, hogy közben empatikusnak kell maradnia. Ugyanakkor épp ez a szakmai lét ellentmondása is, hiszen az empátia miatt egy idő után érzelmileg sebezhetővé válsz.
Jómagam is emiatt hagytam abba: poszttraumás stressz szindrómával (PTSD) küzdöttem. A 2000-es években ért az első sokk, viszont ezek folyamatosan halmozódtak. Sierra Leonéból tudósítottam, ahol egy barátomat megölték, majd a helyi lázadók túszul ejtették a bátyámat is. Romló mentális egészségem ellenére ezután is folytattam a munkát. Afganisztánból és Irakból 2000-től 2004-ig még mindig teljes munkaidőben dolgoztam, néha kivettem egy kis időre szabadságot, és próbáltam kezelni ezt a fajta mentális traumát. Elég nehéz volt, de megpróbáltam megtalálni a módját, hogy túljussak rajta.
Aztán 2004 szeptemberében épp Oroszország déli részén tartózkodtam, Csecsenföldön, ahol a fegyveres terroristák átvették az irányítást a beszláni iskola fölött, és mintegy 1100–1200 túszt ejtettek. A túszejtés harmadik napján hatalmas tűzpárbaj volt. Az ott lévő újságírók közül csak kettőnknek sikerült átjuti a katonai biztonsági kordonon: nekem és egy orosz fotóriporternek, Yuri Kozyrevnek.
„Ez után hoztam meg a döntést. Amikor gyerekek százainak a holtestét láttam, és nemcsak a gyerekekét, hanem a helyzet, amiben láttam őket; a családok, a szülők, az anyák, az apák körében... Ott álltam és arra gondoltam, ez egy hatalmas fordulópont az életemben, nem tudom ezt tovább csinálni. Idő közben próbáltam valamiféle megoldást találni a mentális problémámra. Léteznek erre pszichiátriai módszerek és gyógyszeres terápiák is, én inkább a természetbe vonultam."
Julius Strauss volt brit haditudósító, szabadúszó újságíró. 1996 és 2000 között a The Daily Telegraph balkáni tudósítója, 2000 és 2004 között haditudósítóként dolgozott Sierra Leonéban, Afganisztánban és Irakban. 2002-től 2005-ig a brit lap moszkvai irodavezetője. 2006 óta a kanadai Wild Bear Lodge medvefarmot vezeti, ugyanitt alkalmanként mentális traumával küzdő katonai veteránokat lát vendégül a kanadai vadonban természetterápia céljából.
A neves újságíró két előadást tartott az Mathias Corvinus Collegium által elindított Kolozsvári Egyetemi Program diákjainak. Haditudósítói élményeiről, a nemzetközi médiatér működéséről, illetve a világsajtó által is figyelemmel kísért 2020-as amerikai elnökválasztásról és a talibánok kabuli hatalomátvételéről beszélt a hallgatóságnak.
A Mathias Corvinus Collegium Erdély hét településén (Aradon, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön) működő tehetséggondozó intézmény, amely szerte a Kárpát-medencében nyújt a hagyományos iskolarendszeren túlmutató, ingyenes, közösségi célokat szolgáló képzéseket.
Melyek a legfontosabb dolgok, amelyeket egy haditudósítónak minden körülmények között észben kell tartania?
A legérdekesebb a haditudósításban, hogy sok dologgal társul: összehozza az erkölcsöt az objektivitással, az igazság keresésével. Próbára teszi az embert abból szempontból, hogy extrém körülményekben hogyan viselkedik, hogyan reagál. Én úgy gondolom, az egyik legnehezebb dolog haditudósítóként szétválasztani az emberi oldaladat a szakmai oldaltól. Rengeteg olyan helyzet adódik, amikor emberként ösztönösen hajt a tenni akarás, de a szakmai éned nem engedheti meg, hogy ösztönösen cselekedj.
Egy példával élve: 1993-ban Boszniában volt egy hatalmas mészárlás, a boszniai szerbek aknavetőkkel lőtték a szétszórt területeket, rengeteg ember meghalt. Az újságírók, akik ott voltak, segíteni akartak a sebesülteken. De valójában ennél sokkal fontosabb volt, hogy ők a munkájukat végezzék, hogy beszámoljanak arról, ami történik, mert végső soron ennek nagyobb hatása lett volna, mintha az elsősegélynyújtásban segítettek volna.
Tudna mesélni egy konkrét esetet, amikor úgy érezte, nehéz volt különválasztani az emberi ént a szakmaitól?
1999 januárjában – még a BBC tudósítójaként – Koszovóban voltam egy kis faluban, Račakban. Egy nap szerb katonák érkeztek a faluba, felsorakoztattak 45 férfit, akit ott találtak, és mindegyiket lelőtték. Másnap reggel odamentem a helyszínre. Nem számítottam arra, hogy 45 holttestet találok ott, de így történt. Ekkor van az, hogy odaérkezel és elkezded számolni a halottakat, mert tudod, ha nem ezt teszed, az emberek azzal fognak vádolni, hogy kitaláltad az egészet. Nagyon tisztában kell legyél a tényekkel. Viszont amikor a hozzátartozók a helyszínre érkeznek, nagyon nehéz eltekinteni attól a hatalmas érzelmi befolyástól.
Másnap visszamentem a faluba és beszélgettem néhány nővel és gyerekkel. Ez egy kis falu volt, folyamatosan célkeresztben, szóval veszélyes és fenyegető volt bárkinek is ott maradni. Fogtam két-három embert a tolmácsommal együtt és betettem őket a kocsimba. Ki akartam vinni őket a faluból. Miután kihoztam őket onnan, vissza akartam menni, hogy még több embert elhozzak. Elmentem a Reuters tudósítóihoz; kölcsön akartam kérni az autójukat, mivel nekik páncélozott autójuk volt. Ekkor kellett, közbeszóljon a szakmai énem. Egyrészt mert a saját épségemet is kockáztattam volna, másfelől pedig azért, mert nekem nem ez volt a feladatom.
Az emberek mindig azt mondják, hogy az újságíróknak objektívnek kell lenniük. Ez nem lehet száz százalékban így, amikor azt próbálod elmesélni, hogy van egy gyerek, aki elvesztette a szüleit. Közel kell kerülnöd ahhoz a személyhez, nem lehetsz teljesen objektív.
Nem lehetsz az egyik vagy a másik mellett, de nem kell teljesen embertelennek sem maradnod. Az említett kisfiúval és a családjával hetekig, majd hónapokig maradtam Koszovóban. Voltak, akik azt mondták, „nem kellene ezt csinálnod, mert ez a szakmai kereteken kívül esik, túl sok időt töltesz el velük és más történetekről lemaradsz”. Én úgy érzem, végül egy nagyon erős történetet kaptam, amit elmesélhettem. Sokkal jobban megértettem, hogyan működnek ezek a dolgok. Ez nem csupán a lövöldözésről, a mészárlásról vagy bármi másról szól. Rengeteg minden van, ami utána történik: amiről a legtöbb újságíró soha nem tudósít, mert csak egy-két napot maradnak, aztán elmennek. Néha ezek a dolgok konfliktusba kerülnek, néha pedig együtt működnek.
Volt alkalma arra, hogy az amerikai hadsereg védelme alatt dolgozzon, és volt, amikor egyedül…
Többnyire független újságíróként dolgoztam. Afganisztánban az amerikai hadsereg politikai tisztjeként vettem részt, viszont három nap után kirúgtak, mert nem tartottam be a szabályokat. Lehetetlen volt azokat a szabályokat betartani! Hosszú listát adtak nekem arról, hogy miről írhatok és miről nem, helyszínekből, dátumokból és nevekből állt ez a lista. Szóval megszegtem a szabályokat, ők pedig kirúgtak.
Sok időt töltöttem az amerikai hadsereg védelme alatt, de nem voltam formálisan „beágyazva” közéjük. Problémás a hadseregek védelme alatt tevékenykedni haditudósítóként. Ők azért csinálják ezt, mert számukra nagyon könnyű fiatal, tapasztalatlan újságírókat bevonni, hogy azok olyan üzeneteket közvetítsenek, amilyet ők akarnak.
Küzdeni kell ez ellen a tendencia ellen, és nagyon egyenesnek kell maradni az erkölcsi iránytűvel. Ez egy bonyolult dolog. Általában ellene vagyok, de néha muszáj mellette lenni.
1990-ben tudósított a marosvásárhelyi fekete márciusról. Fel tudja idézni az akkori eseményeket?
Nem igazán voltam akkoriban újságíró, úgy érzem, az csak a kezdet volt a szakmában. Írtam egy cikket a BBC-nek. Amire emlékszem, hogy egy székely fejbeütött egy bottal. Valószínűleg azt hitte, román vagyok. Ebből a szempontból Marosvásárhely volt az a hely, ahol először szembesültem erőszakkal. Merthogy az volt: rengetegen harcoltak, fegyver nélkül, botokkal, fejszékkel és késekkel, amit csak találtak... Félsz, és legszívesebben elmenekülnél onnan, de tapasztalatnak jó volt akkoriban. Különösen, amikor még fiatal vagy, kíváncsi és tapasztalatot akarsz szerezni ezen a szakterületen. Szereztem is: egy-két ütést a fejemre, de nagyon szerencsés voltam, hogy nem vertek meg csúnyán.
Vannak olyan háborús övezetek, amelyekről úgy gondolja, keveset kommunikál a világsajtó?
Határozottan vannak. Ugyanakkor a közösségi médiával kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy a legtöbbször megpróbál arról tájékoztatni, amiről az emberek hallani akarnak, annak ellenére, hogy nagyon gyorsan elvesztik az érdeklődésüket. Szíriában még mindig dúl a polgárháború és senki sem ír róla. A jemeni háború jelenleg kétségtelenül a legrosszabb háború a világon, és senki sem ír róla. A szíriai 10 éve, Jemenben közel 7 éve tart a háború. Nagyon nehéz új dolgokat írni egy olyan háborúról, ami már ennyi ideje tart.
A legnagyobb probléma Szíria és Jemen esetében is, hogy az emberek nem is értik, hogy mi történik valójában, ki kivel harcol stb. A médiának hatalmas befolyása van a szakmára. Ezért próbálja mindenki manipulálni az újságírókat: a britek, az amerikaiak, mindenki... Ez ellen nagyon keményen fel kell lépni.
Dél-Irakban voltam a síita miliciával, amely az amerikaiak ellen harcolt. Az ellenféllel lenni, amikor az amerikaiak ellen harcolnak, veszélyes, mert több alkalommal is rád lőhetnek. Akikkel együtt voltam, nem bíztak bennem: akárhányszor valamelyiküket eltalálták vagy megsebesítették az amerikaiak, azzal vádoltak, hogy kém vagyok. Az ilyen fenyegető helyzetekben folyamatosan tisztáznom kellett magamat, hogy nem vagyok kém, nehogy rám lőjenek. Ezután írtam az újságnak egy cikket az eseményekről, amire azt mondták, a munkám nem túl hazafias. Az én munkám azzonban az volt, hogy megírjam, mi történt a háborúban, nem az, hogy jó hazafi legyek.
Mit gondol, változott a haditudósítás azóta, mióta abbahagyta?
Az alapok nem változtak. Azok a készségek, amelyeket korábban használtál, még mindig fontosak. A propaganda nem változott, bár mindig is ott volt, most sokkal szofisztikáltabbá vált a közösségi média miatt. Ma már nem kell túl messzire menned ahhoz, hogy helyszínekről tudósíts, mert rengeteg információ van odakint, és online is. Csak ülsz a laptopod előtt és összeírod őket. De ha igazán jó anyagot akarsz csinálni, ami lebontja a kliséket, ha valóban ki akarod deríteni, mi történik, akkor időt kell töltened a helyszínen, mert másképp nem lehet. Sajnálattal tölt el az is, hogy sok újságíró manapság azt hiszi, hogy fontos ember, pedig nem, és nem is kellene, hogy azok legyenek.
Kapcsolódó
Újra Afganisztánt fogom felhozni példának: az amerikaiak nagyon elcseszték, amikor kivonultak Afganisztánból. Félretéve azt a kérdést, hogy ki kellett volna-e vonulnia, mert ez egy másik kérdés, de ahogyan azt tette, nagyon elszúrta. Egy újságíró feladata, hogy kiderítse, hogyan szúrta el és miért. Az újságírói munka nem csak abból áll, hogy amerikai diplomatákkal lógjon, és azt ismételgesse, amit ők mondanak. Az egyik ok, amiért Biden ennyire elszúrta, az, hogy a média nem végezte megfelelően a munkáját Afganisztánnal kapcsolatban. Azt hiszem, hogy erre egy nagy bizonyíték volt Afganisztán idén augusztusban, amikor a tálibok elfoglalták Kabult.
Kapcsolódó
Jobban megjósolhattuk volna a lépéseiket, és az ok, amiért nem ezt nem tudtuk, az az, hogy túl sokat hallgattunk az amerikai és nyugati politikusokra, diplomatákra. Azokra az emberekre, akiket hallani akartunk, akik üzenetet küldtek nekünk. Ezek terelték el a figyelmünket és emiatt nem figyeltünk a valós helyzetre.
CSAK SAJÁT
.jpg)
