Brüsszel és Washington hónapok óta próbálja kezelni a vámháborúvá fajuló kereskedelmi feszültségeket. A mostani kompromisszum azonban nem lezárás, hanem egy újabb bizonytalan fejezet kezdete.

Brüsszel döntéshozatali mechanizmusait kívülről nézve sokszor nehéz követni. Ez különösen igaz akkor, amikor a hírek időről időre arról szólnak, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok végre lezárta kereskedelmi vitáját, miközben a háttérben továbbra is egymást érik az újabb feltételek, jogi viták és politikai alkudozások. A mostani brüsszeli fejlemények is ilyenek: első pillantásra úgy tűnhet, mintha megszületett volna a nagy transzatlanti alku, valójában azonban ennél jóval bizonytalanabb a helyzet.

Az ügy középpontjában az a kereskedelmi megállapodás áll, amelyet Donald Trump amerikai elnök és az Európai Unió képviselői tavaly nyáron, a skóciai Turnberryben, Trump golfüdülőjében pecsételtek meg egy látványos kézfogással. A politikai üzenet egyértelmű volt: Washington és Brüsszel megpróbálja elkerülni a teljes körű vámháborút. A megállapodás lényege szerint az Egyesült Államok 15 százalékra mérsékelte volna a vámokat, cserébe pedig az EU fokozatosan nullára csökkentette volna saját vámjait több amerikai termékre.

A gond csak az, hogy Turnberry sosem volt valódi szabadkereskedelmi egyezmény. Inkább politikai alku volt, amelyet egy közös nyilatkozat formájában próbáltak jogi és gazdasági jelentőséggel felruházni. Brüsszel vállalásai között szerepelt vámcsökkentés, amerikai energia vásárlása és több olyan ígéret is, amelynek teljesítésére az Európai Bizottságnak önmagában nincs is teljes ráhatása. Egy kézfogás azonban nem helyettesíti az uniós jogalkotást, ezért az EU-nak a saját vállalásait rendeleteken és parlamenti jóváhagyáson keresztül kellett volna végrehajtania. Itt kezdődött az igazi vita.

A kereskedelmi többlet mint politikai fegyver

Trump kereskedelempolitikai gondolkodásának középpontjában régóta az a meggyőződés áll, hogy az Egyesült Államok partnerei tisztességtelen előnyöket élveznek. Az EU esetében ezt azzal támasztja alá, hogy a 27 tagállamból álló blokk több árut exportál Amerikába, mint amennyit onnan vásárol. A kép ugyan árnyaltabb, hiszen a szolgáltatások terén az Egyesült Államoknak van többlete Európával szemben, Trump azonban ezt kevésbé tekinti „valódi” kereskedelemnek.

Washington régóta sérelmezi azt is, hogy egyes amerikai termékek nem juthatnak be az európai piacra az uniós élelmiszerbiztonsági és termelési előírások miatt. Ilyen például a klórral kezelt csirkehús vagy a hormonkezelt marhahús. Hasonlóan visszatérő amerikai panasz az autóipar kérdése is. Sok amerikai jármű nem felel meg az európai előírásoknak, vagy egyszerűen nincs rá komoly fogyasztói igény az európai piacon. Egy hatalmas, üzemanyagfaló pick-up például nehezen illeszkedik a szűk, történelmi európai városközpontok mindennapjaiba.

Kapcsolódó

Hatályba léptek az új vámtarifák

Kedd hajnalban életbe léptek az új vámtarifák, amelyeket Donald Trump amerikai államfő rendelt el válaszként arra, hogy a legfelsőbb bíróság érvénytelenítette a korábbi kereskedelmi sarcokat.

Egyesült Államok vám kereskedelem importvám

Ezekből az elemekből áll össze Trump érvelése: az EU-nak kereskedelmi többlete van, bizonyos amerikai termékek nem jutnak be a piacára, tehát a rendszer igazságtalan, Washingtonnak pedig lépnie kell. A „lépés” gyorsan vámfenyegetésekké vált. A 2025 áprilisában meghirdetett úgynevezett „felszabadítás napján” még 20 százalékos vámokról volt szó, később azonban már 200 százalékos vámokat is kilátásba helyeztek például a pezsgőre.

Az európai döntéshozók ezért Turnberryben elsősorban időt és kiszámíthatóságot akartak nyerni. Csakhogy az alku hamar megmutatta gyengeségeit. Az Európai Parlament képviselői kezdettől bizalmatlanul fogadták a megállapodást, különösen azután, hogy Washington a jelek szerint maga sem tartotta magát következetesen a vállalt 15 százalékos vámplafonhoz, és egyes acél- és alumíniumtermékek esetében ennél magasabb vámokat alkalmazott.

Az Európai Parlament ezért keményebb biztosítékokat követelt. Bernd Lange, a szocialisták vezető tárgyalója olyan védzáradékokat sürgetett, amelyek automatikusan felfüggesztenék az uniós vámcsökkentéseket, ha az Egyesült Államok nem teljesíti saját vállalásait. A parlamenti logika egyszerű volt: ha Brüsszel jogszabályokkal hajtja végre a megállapodást, Washington ne kezelhesse szabadon választható politikai ígéretként ugyanazt az alkut.

A múlt héten zajló háromoldalú brüsszeli egyeztetés ezért vált különösen feszültté. Az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság klasszikus éjszakába nyúló uniós alkufolyamatba kezdett, ahol a nyilvánosság előtt mindenki konstruktív hangnemről beszélt, a háttérben azonban komoly vita folyt a jogi szöveg minden egyes fordulatáról. A Parlament azt akarta elérni, hogy az Európai Bizottságnak kötelező legyen felfüggesztenie az uniós engedményeket, ha az amerikai fél megszegi a megállapodást.

A tagállamok azonban óvatosabbak voltak

Több kormány attól tartott, hogy a túl szigorú feltételek újabb washingtoni vámfenyegetéseket váltanának ki, éppen akkor, amikor az EU a kapcsolatok stabilizálására törekszik. Végül a Tanács álláspontja érvényesült: a szöveget felpuhították. A kompromisszum nem kötelezi automatikus lépésre a Bizottságot, csupán felhatalmazza arra, hogy szükség esetén reagáljon. Más szóval Brüsszel visszavághat, de nem köteles megtenni. Ez a megoldás a Parlament számára sem volt teljes győzelem, de jobb annál, mint ha semmilyen feltétel nem került volna az alku mellé. A képviselők végül elérték, hogy védelmi mechanizmusok és határidő is bekerüljön a csomagba: a rendszer 2029 decemberében lejárna.

Lange a kompromisszumot a Rolling Stones híres sorával kommentálta: az ember nem mindig kapja meg, amit akar, de néha megkapja, amire szüksége van. A kérdés most az, hogy mindez valóban lezárja-e az EU és az Egyesült Államok kereskedelmi konfliktusát. Erre aligha lehet határozott igennel válaszolni. A Turnberry-alku jogi alapjai eleve ingatagok, és a Kereskedelmi Világszervezet szabályaival való összeegyeztethetősége is kérdéses.

Ráadásul a megállapodást még véglegesen jóvá kell hagynia az Európai Parlamentnek és a tagállamoknak is. Brüsszelben kevesen hiszik, hogy a vámvita ezzel eltűnik a napirendről. Sokkal valószínűbb, hogy a mostani kompromisszum nem a történet vége, hanem egy újabb szakasz kezdete abban az állandósult tárgyalási állapotban, amelyben az EU egyszerre próbál engedményeket tenni, jogi garanciákat szerezni és elkerülni, hogy Washington újabb vámháborús eszközökhöz nyúljon.