A múlt század közepétől több százezer „árvát” fogadtak örökbe nyugat-európai és amerikai családok Dél-Koreából. Valójában tíz gyerekből kilencnek éltek, élnek a szülei. A külföldre küldött gyerekek családi hátterét rendszeresen meghamisították. Gyakran azt hazudták a szülőknek, hogy újszülöttjük meghalt, de az sem volt ritka, hogy az utcáról raboltak el gyerekeket.

Laurie Bender hatéves lehetett, amikor szülőhazájában, Dél-Koreában a fényképe felkerült a boltokban árult ropik csomagolására. Édesanyja, Han Tae-soon így próbált a nyomára bukkanni eltűnt kislányának. Pontosabban így is. Posztereket ragasztott ki a lámpaoszlopokra és a metróállomásokon, de kereste a kislányt a rendőrségen, kormányhivatalokban, sőt örökbefogadási ügynökségeken is. Négy évtizeddel később tudta meg, hogy az örökbefogadási ügynökség, amelynél többször megfordult, új családot keresett az „árvának” a földkerekség másik oldalán. Bender – koreai nevén Shin Gyeong-Ha – világosan emlékszik, hogy az eltűnése napján az udvaron játszott, amikor egy ismeretlen nő megszólította, és magával csalta. Azt mondta neki, a szülei már nem akarják őt, mert más babájuk született. Évtizedekkel később anya és lánya egy DNS-tesztnek köszönhetően talált egymásra.

Laurie Bender csupán egyike a több százezer koreai gyereknek, akiket gyanús körülmények között, hamis papírokkal vagy egyszerűen csak a minimális jogi biztosítékok figyelmen kívül hagyásával elszakítottak a családjától – derül ki az Associated Press és az PBS Frontline közös tényfeltárásából.

Kollaterális áldozatok

A múlt század ötvenes éveiben, a koreai háború után valóságos örökbefogadási ipar nőtte ki magát a kelet-ázsiai országban. Az amerikai katonáktól és a koreai nőktől született kétfajú csecsemők gyakran árvaházban végezték, a faji tisztaságot nagyra értékelő társadalom ugyanis megvetette őket, ráadásul az Egyesült Államok imperializmusának fájdalmas mementójaként tekintettek rájuk. A külföldi, elsősorban amerikai örökbeadás kézenfekvő megoldásnak tűnt: egyfelől dollármilliókat hozott a gazdaságba, másfelől lehetővé tette a kormánynak, hogy spóroljon a saját gyermekjóléti programján.

A jeget egy oregoni evangéliumi keresztény házaspár, Harry és Bertha Holt törte meg. Istentől kapott küldetésüknek tekintették a koreai háborús árvák megmentését. Koreába utaztak, összeszedtek egy tucatnyi árvát – nyolcat maguknak, négyet barátoknak –, és hazarepültek velük. Rövidesen elözönlötték őket amerikai családok levelei, akik „saját árvákat” akartak, írta visszaemlékezésében Bertha Holt.

A század közepén a nyugati országokban hatalmasat zuhant az örökbe fogadható csecsemők száma a születésszabályozás és az abortuszhoz való hozzáférés elterjedése nyomán. Kereslet és kínálat egymásra talált: a fejlett államokban a gyermektelen párok kétségbeesetten szerettek volna babát, Dél-Korea pedig kétségbeesetten meg akart szabadulni az éhes szájaktól. Viszont az igény azután is fennmaradt, hogy elapadtak az amerikai–koreai vegyes pároktól született csecsemők. Ekkor elkezdték örökbe adni a következő nemkívánatos demográfiai csoportok, a szegény családok és az egyedülálló anyák gyermekeit – sokszor az érintettek akarata vagy tudta nélkül.

A visszaélések egy része bele volt építve a koreai jogrendbe. A szöuli hatóságok az amerikaiakhoz igazították a törvényeiket a nyugati igények kielégítése érdekében. Például engedélyezték az örökbefogadást meghatalmazott révén, hogy a családok minél gyorsabban „hazavihessék” az áhított babát, anélkül, hogy valaha is Koreába látogattak volna.

Nyílt titok

A Holt házaspár által alapított ügynökség (Holt Children’s Services) letette a nemzetközi örökbefogadás alapjait. A dél-koreai kormány, a nyugati országok és az örökbefogadási ügynökségek közreműködésének köszönhetően az 1950-es évektől mintegy 200 ezer koreai gyermek került amerikai vagy nyugat-európai párokhoz.

Az AP és a Frontline birtokába jutott korabeli feljegyzések szerint az 1980 és 1987 között Nyugatra küldött koreai gyerekek több mint 90 százalékának szinte biztosan volt ismert rokona, miközben „elhagyottnak” minősítették. Bevett gyakorlat volt, hogy a gyerekeket elhagyottként dokumentálták, mivel így fel sem merülhetett, hogy a szülők hozzájárulásának hiánya akadályozza az örökbe adást.

Sokszor azt hazudták a szülőknek a kórházban, hogy újszülöttjük meghalt vagy súlyos beteg, de nem volt ritka a Laurie Benderéhez hasonló eset sem, amikor gyerekeket egyszerűen elraboltak az utcáról.

Az 1980-as években az ügynökségek az „árvák” nagy részét közvetlenül kórházakból és szülészetekről szerezték be, és a csecsemőkért illegális „honoráriumot” fizettek. Miközben az örökbefogadás indítéka eredetileg az árvaházi gyermekek megmentése volt, 1988-ban például az örökbeadott gyerekek 60 százalékát – 4600 csecsemőt – közvetlenül a kórházakból gyűjtötték be. Egy 1989-es kormányzati ellenőrzés kimutatta, hogy előző évben a Holt Children’s Services félév alatt közel száz, jelenlegi értéken körülbelül 16 ezer dolláros illegális kifizetést teljesített a kórházaknak. Egy másik ügynökség, az Eastern Social Welfare Society még többet, körülbelül 65 ezer dollárt fizetett az időközben bezárt kórházaknak.

Hiányzik az önvizsgálat

A biznisz annak ellenére folytatódott, hogy nagyon korán felmerültek kérdőjelek az állítólagos árvák megkérdőjelezhető eredetével kapcsolatban. A nyugati kormányok szemet hunytak, sőt nyomást gyakoroltak a szöuli kormányra az illegális gyakorlatok fenntartása érdekében.

Egy 1966-os belső feljegyzésben a Nemzetközi Szociális Szolgálat nevű, 1924-ben alapított gyermekvédelmi szervezet felhívta a figyelmet, hogy a koreai kormány gyaníthatóan nem a gyermekjóléti normák, hanem az általuk hozott pénz alapján értékeli az örökbefogadási ügynökségeket, és gyakorlatilag kiszervezte nekik a gyermekjóléti rendszert. Tíz évvel később a szervezet kelet-ázsiai igazgatója, Patricia Nye a BBC műsorában a nyilvánosság előtt beszélt arról, hogy a szöuli kormány „tömegesen kereskedik” gyerekekkel.

A kormány előbb megpróbálta csillapítani az aggodalmakat, majd új törvényt fogadott el, amely kiszélesítette az örökbe adható gyerekek körét, megszüntette a bírósági felügyeletet, és széles jogköröket biztosított a magánügynökségeknek. Négy ilyenre bízta az örökbe adások lebonyolítását, köztük a legnagyobb máig a Holt Children’s Services.

1974-ben Dél-Korea megpróbálta leállítani a Skandináviába történő örökbefogadásokat, miután Észak-Korea megvádolta, hogy a gyerekeket „állatok módjára eladják idegen földre”. Azonban a dél-koreai kormány korabeli feljegyzései szerint óriási diplomáciai nyomás nehezedett Szöulra az eljárás folytatása érdekében. Az érintett országok nagykövetei többször is felkerestek kormányzati tisztviselőket, és fenyegetőző diplomáciai jegyzékekkel igyekeztek nyomatékot szerezni követeléseiknek.

Senki nem tudja pontosan, hány koreai gyermeket szakítottak el a szüleitől illegálisan. A közösségi média és a DNS-vizsgálatok hozzáférésének terjedésével viszont egyre több áldozat talál vissza a gyökereihez. Sokak útkeresését megnehezíti – esetenként ellehetetleníti –, hogy gyakran meghamisították a dokumentumokat. Ha például az örökbefogadásra szánt gyermek meghalt vagy túl beteg volt a rá váró hosszú repülőúthoz, esetleg a biológiai családja rátalált, az ügynökség egyszerűen egy másik gyerekkel helyettesítette, mivel bonyolult lett volna újrakezdeni a teljes procedúrát. A Dániában felnőtt Mia Sang Jørnø például a kilencvenes években eléggé szoros kapcsolatot alakított ki az örökbefogadási papírokban feltüntetett apjával, majd a férfi 2000-ben bekövetkezett halála után végzett DNS-tesztből tudta meg, hogy egy idegent temetett el.

Az egyre-másra felbukkanó bizarr történetek hatására Dél-Korea létrehozta az Igazság és Megbékélés Bizottságot, hogy kivizsgálja a Nyugatra örökbefogadottak ügyét. Hollandia, Dánia, Norvégia, Svédország, Franciaország leállította a koreai és/vagy a nemzetközi örökbefogadásokat, illetve vizsgálatot rendelt el a múltbeli visszaélések feltárására. Egyedül az Egyesült Államok, amely ennek a rendszernek az úttörője és legfőbb haszonélvezője, nem hajlandó szembesülni egyelőre saját felelősségével. A washingtoni külügyminisztérium az AP több hónapon át tartó kitartó érdeklődésére közölte, hogy megpróbálja „összerakni a történetet az archívumokból”. Egy előzetes vizsgálat állítólag már lezajlott, és megállapította, hogy a Dél-Koreában széles körben elterjedt gyakorlatok „vezethettek hamisított dokumentumokon alapuló örökbefogadásokhoz”, de egyelőre nincs jele annak, hogy az amerikai tisztviselők tudtak volna erről.