Belgrád és Bar között húzódik a kontinens egyik leglátványosabb, 254 alagúton és 435 hídon áthaladó vasútvonala.  

Montenegró 2000 körül, amikor először jártam ott, még fehér folt volt a nemzetközi turizmus térképén, egyhetes ott tartózkodásom során szerbeken kívül egyetlen külföldivel, egy kifejezetten eltévelyedettnek tűnő portugál muzsikussal találkoztam. Azóta nagyot változott a világ, tavaly már 2,18 millió külföldi látogatott a Székelyföld méretű balkáni országba, ahol 12,4 millió vendégéjszakát töltött. Összehasonlításképp, Romániát 2023 első félévében 658 ezer külföldi turista kereste fel, akik 2,5 millió vendégéjszakát töltöttek nálunk.  

Montenegróba repülővel és közúton érkezik a látogatók zöme, a leglátványosabb utazási módot azonban, s egyúttal a legkalandosabbat is, a vonatozás jelenti, ami a végállomástól elvonatkoztatva, önmagában is élmény. Belgrád és Bar között húzódik Európa egyik leginkább lenyűgöző tájakon áthaladó, 476 kilométeres vasútvonala. Ebből a távból mindössze 175 km esik Montenegróra, azonban ezen a szakaszon koncentrálódik a látnivalók zöme.

Szomszédok összeköttetés nélkül

Erdélyiek számára, hacsak nem autóval utaznak, már az is kihívást jelent, hogy eljussanak Belgrádba, az egymással szomszédos Románia és Szerbia között ugyanis semmiféle tömegközlekedés, sem vasút, sem pedig közúti nincs. Nem volt ez mindig így, hiszen 2010-ben még létezett közvetlen vasúti összeköttetés Bukarest és Belgrád között, a 2010-es években pedig még közlekedett vonat Temesvár és a szerb főváros között is.

Időközben azonban, a hazai tömegközlekedés fejlődés helyett visszafejlődött, így tehát napjainkban kreativitás és elszántság szükségeltetik, ha valaki autó nélkül kel útra Montenegró felé. Temesvárról a CFR naponta több járatot is indít Alsósztamora-Temesmóra felé, ahonnan akár gyalog is lehet baktatni a határátkelőig. Ott már csak az autósok jóindulatára hagyatkozhat az utazó, amiben alulírott még sosem csalódott. A határ túloldalán Versec, szerbül Vrsac, terül el, ahonnan a hazai viszonyokhoz szokott számára bámulatos gyakorisággal indulnak autóbuszok Belgrád felé.

A szerb főváros bőven megér egy egynapos időzést, már csak azért is, hogy az ember ellátogasson Hunyadi János legfényesebb diadalának, a nándorfehérvári győzelemnek a helyszínére, a belgrádi várba. A szerbeknél egyébként nagy tiszteletnek örvend a Jánk Hunyadi néven emlegetett törökverő hazánkfia, akinek szerb-magyar nyelvű emléktáblája, pontosabban emlékköve van a várban.

Belgrádból naponta két szerelvény indul Montenegróba, aki maximális úti élményre vágyik, a tájban gyönyörködne, annak érdemesebb a reggelit választania.

Szédítő mélységek, szédítő magasságok

A Priority Pass szakportál a 8. helyre rangsorolja a Belgrád-Bar vonalat a kontinens leglátványosabb vasútvonalainak 12-es toplistáján, az Interrail ranglistáján pedig az 5. helyen áll. Háládatlan feladat megpróbálni szóban visszaadni az utas szeme elé táruló látványt, de sokat elmondanak a vasútvonal műszaki paraméterei. A dupla sínpár 435 hídon és völgyhídon, s 254 darab, összesen 114 km hosszúságú alagúton halad keresztül, melyek között kettő, egyenként 6 kilométernél hosszabb is van.

A szerelvény a Moraca-kanyonban döbbenetes magasságokban halad, helyenként gyufás skatulya nagyságúnak tűnnek a kamionok a mélyben kanyargó országúton, nem is túl messze pedig a Durmitor és a Dinári-hegység 2000 méter körüli csúcsai tornyosulnak. A vasútvonal legmagasabb pontja 1032 méter, a végállomás pedig mindössze 40 méterrel van az Adriai-tenger szinte fölött.

A szerelvény áthalad a Mala Rijeka viadukton is, melynek magasságáról eltérő adatok találhatók az interneten, az azonban biztos, hogy 190 és 200 méter között van, amivel Európa legmagasabb völgyhídja.   

Miután átvágja magát a hegyeken a szerelvény meredeken ereszkedik Montenegró Marosvásárhely mérető fővárosa, Podgorica felé. Téved, aki azt hiszi, hogy ezzel véget ért az út látványos része. A vonat rövidesen a Balkán-félsziget legnagyobb állóvizéhez, az albánul Skodrának, szerből Szkadarszkónak nevezett tóhoz ér. A Balatonhoz méretű vízfelületet ezen a részen magas és meredek mészkőhegyek szegélyezik, az ablakból erőd- vagy kolostor koronázta szigeteket, kormoránokat, kócsagokat, sirályokat látni.

Véget nem érő alagút

Alig marad el a tó, az utas a vasútvonal leghosszabb alagútjában találja magát. A közel 6200 méteres Sozinában hosszú perceken át zakatol a vonat, az embernek adott pillanatban olyan érzése támadhat, mintha egy abszurd dráma vagy egy sci-fi szereplője lenne, olyan alagútba került, melynek nincs vége.

Ehhez az élményhez hozzájárul az a tény is, hogy száguldásnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető a sebesség, mellyel a szerelvények ezen a vonalon haladnak. A pálya építése 1952-ben, Tito utasítására kezdődött, az átadására pedig 24 év elteltével, 1976 májusában került sor. Akkoriban kb. 7 óra volt a menetidő, napjainkra azonban 11 órára nőtt. Ez csak részben írható a szerb-montenegrói határ mindkét oldalán lefolytatott útlevél és vámvizsgálat számlájára, legalább akkora szerepe van benne a pálya leromlott műszaki állapotának. Természetesen a 11 órás menetidő teljességgel elméleti, idén ősszel odafele és vissza is kb. 12,5 órát utaztam. Az átlagsebesség 40 km/óra körül van, amire még a CFR sem volna büszke. Egyébként a vonat egy rövid, 9 kilométeres szakaszon áthalad Bosznia-Hercegovinán is, de, szerencsére nem áll meg.

Az utazás nyugatiak számára kifejezetten egzotikus élmény lehet, de még erdélyiek számára is szolgál meglepetéssel. Jómagam rácsodálkoztam, hogy az utasok jelentős százaléka úgy dohányzik, mintha mi sem volna természetesebb, igaz, a fülkékben nem, a folyosó ablakaiban fújják a füstöt. A közelmúltban a podgoricai kormány betiltotta a dohányzást nyilvános zárt terekben, azonban a montenegróiak nagyjából annyira szabálytisztelőek, mint a románok, lehet, hogy még annyira sem. Azt, hogy barátságosak, nem lehet elvitatni tőlük, a hosszú út alatt szívesen szóba elegyednének az idegennel, aminek egyetlen akadálya, hogy a többség nem tud angolul.

Alig bukkan elő a szerelvény a Rumija-hegybe vágott alagútból, az utas máris megpillantja az Adriát, a végpontnak számító Bar állomásától pedig mindössze 20 perces séta vezet a parton húzódó, pálmafák szegélyezte promenádig. Egyik oldalon a napfényben csillogó szürke karszthegység, a másikon a tenger végtelen kékje, mellékes díszletként az egykori montenegrói nyári királyi rezidenciával. Megérkeztünk.