Amikor Pavlo Zsilin és kollégái járőröznek a Kijevtől 200 kilométerre délre fekvő Cserkaszi város utcáin, a férfiak messzire elkerülik őket. Pavlo ukrán tisztként katonákat keres az ukrán hadsereg számára. Azt mondta, hogy majdnem két évvel az orosz invázió után már nincsenek ukrán önkéntesek a frontvonalra. Azok többsége, akik harcolni akartak, vagy meghalt, vagy megsebesült, vagy a frontvonalon rekedt és arra vár, hogy újoncok érkezzenek helyettük. Eltűnt a lelkesedés azokból, akik szívesen mennének a frontra hazájuk védelme érdekében. Ukrajna kimerült – olvasható a BBC helyszíni riportjában.

„Nem értem. Az emberek nem vesznek részt benne, mintha a háború valahol messze lenne. De ez egy teljeskörű invázió, és mintha az embereket már nem érdekelné” – mondta Pavlo, aki nem titkolta dühét a tapasztalt közömbösség miatt. „Mindenkinek össze kell fognia, ahogy az első napon is tették. Akkor mindenki összefogott, mint a testvérek”, tette hozzá határozottan.

Elmondta, Cserkasziban – mint ahogy egész Ukrajnában – az emberek a közösségi médiában figyelmeztetik egymást, ha toborzócsapatok érkeznek a városba, és jelentik, hogy mely területeket kell elkerülniük. A 24 éves Pavlo azt mondta, úgy nőtt fel, hogy arról álmodott, katona lesz. A hadseregben 2022 februárja óta szolgál, amikor az orosz csapatok megtámadták Ukrajnát és átlépték a határt. Előbb Kijev mellett, majd Szoledarban harcolt, ahol ádáz küzdelmek zajlottak. Az első nyáron áthelyezték Bahmutba.

„Alig maradt valaki” az egész századból

„Tűz alá kerültünk. Egy gránát robbant fel mellettem, elvesztettem a karomat” – mesélte. Sikerült bemásznia egy bokor alá és imádkozni kezdett. A katona bevallotta, hogy örült, amikor kórházba került, nemcsak azért, mert túlélte a robbanást, hanem azért is, mert végre sikerült kikerülnie a frontvonalból. „Kemény volt odakint. Nem is tudom szavakba önteni” – mondta.

Pavlo sérülései súlyosak voltak. A jobb karját a válla alatt amputálták, és még mindig nagy fájdalmak kínozzák. A lábában is repeszek vannak, de ő továbbra is toborzótisztként akar dolgozni. „Egy nap majd az elbujdosók gyerekei megkérdezik, hogy mit csináltak a háború alatt, amikor a férfiak harcoltak. Ekkor majd azt mondják, hogy »elbújtam?« Hogyan tudnak majd a gyerekeik szemébe nézni?” – tette fel a kérdést Pavlo.

A BBC kérdésére, hogy elvesztette-e barátait a harcokban, azt mondja, hogy „alig maradt valaki” az egész századából: „Csak a hozzám hasonló sebesültek maradtak. A többiek meghaltak.”

Nem tud aludni, amikor a fia a fronton van

Szergej fogságba esett, amikor elkezdődött a háború, és egy pincében tartották fogva. Szabadulása után jelentkezett, hogy Ukrajnáért harcoljon. Avdijivkánál súlyosan megsebesült, az egyik lábát egyszerűen letépték – mondja az édesanyja, Lilia Saviuk, aki megmutatta a BBC riportereinek a telefonján lévő fotókat is. Lilia és férje azt is elmondták, aggódnak a szüleik sorsa miatt, akik az oroszok által megszállt területeken maradtak. „Ott mindenki a szabadulásra vár. Az emberek már hosszú hónapok óta szenvednek, és semmi sem változik jobbra” – mondta a riportban Lilia.

A legnagyobb félelme azonban az, hogy a fia, aki most kerekesszékben ül, miután az orvosoknak sikerült megoperálniuk a lábát, visszatér a háborúba, ha az állapota megengedi. Azt mondta az édesanyjának, hogy nincs elég katona a fronton, és hogy a barátainak szüksége van rá.

Lilia most azért imádkozik, hogy a háború mihamarabb véget érjen. „Azt hiszem, ő (a fia – szerk. megj.) már megtette a kötelességét” – mondja könnyes szemmel. „Anyaként szégyen ezt mondani, de amíg ő a kórházban van, addig nyugodtan alhatok. Nem tudok aludni, amikor ő a fronton van” – tette hozzá.

„Nincs visszaút, nem adhatjuk fel”

Cserkaszi külvárosában a temetőben újabb sorok jelentek meg a háborúban elesettekkel. Minden sírra ukrán zászlók, koszorúk és virágok kerülnek. A sírköveken katonai egyenruhás férfiak fotói láthatók.

Vladislav Bykanov még nem töltötte be a 23. életévét, amikor tavaly júniusban egy aknarobbanás következtében meghalt Bahmut közelében. „A fiam úgy halt meg, hogy helyesen cselekedett" - mondja határozottan az édesanyja, Inna, miközben lánya csendesen sír mellette. „Tanár vagyok, és mindig ezt mondom a gyerekeknek: nekünk van igazunk, mi védjük a hazánkat és a gyerekeinket. A fiam megvéd minket. Ő hitt ebben az ügyben. Én is hiszek benne” – mondta.

„Gondolja, hogy a fiam nem félt? Én is féltem, amikor elment. Mindenki fél a haláltól. De nem félelmetesebb, hogy Oroszország rabszolgasorba taszít? Most már látjuk a halált. Ez nagyon nehéz. Nagyon nehéz. De nincs visszaút. Nem adhatjuk fel” – tette hozzá.