A hagyományos pártok támogatottsága valamelyest csökkent az európai választásokon, azonban elmaradt a szélsőjobb sokak által beharangozott előretörése. A magyarázat a szélsőjobb normalizálásában keresendő, amelynek következő áldozata a klímapolitika lehet.

A legjelentősebb centrista párt, az Európai Néppárt még erősödött is kissé, és a szocialisták támogatottsága is alig érezhetően csökkent a június 9-én véget ért európai választásokon. A nagy vesztesek a liberálisok és a Zöldek.

Ami miatt mégis aggasztóak az eredmények, az a szélsőjobb erősödése az Európai Unió motorjának tekintett Németországban és Franciaországban. Az Alternative für Deutschland (AfD) majdnem ugyanannyi szavazatot kapott, mint Olaf Scholz kancellár szocialista pártja (15, illetve 14 százalékot), Franciaországban pedig a Nemzeti Tömörülés (FN) az első helyen végzett, több mint kétszer jobb eredménnyel (31,4%) előzve Emmanuel Macron Reneszánsz nevű pártját (14,6%).

Macron azonnal bejelentette a parlament feloszlatását, ami elemzők szerint legalább annyira kockázatos lépés, mint amennyi sikerrel kecsegtet. A francia elnök számítása az lehet, hogy a Marine Le Pen pártja hiába tudhatja maga mögött a franciák harmadának támogatását, nem sokra megy vele a nemzetgyűlési választásokon. Az európai választásokkal ellentétben itt nem arányos, hanem többségi rendszerben választják meg a képviselőket. Macron arra számít, hogy a többi párt összefog a Nemzeti Tömörülés jelöltjei ellen, így a radikálisok a legtöbb kerületben veszítenek, és az EP-választásokhoz képest jóval kevesebb mandátumot tudnak szerezni. Ha a kalkulus bejön, a június 9-i győzelem után szinte azonnal megáll az FN szárnyalása.

A játszma ugyanakkor hordoz némi kockázatot. Nem lehet előre kiszámítani, hogyan reagálnak az előrehozott választásokra a szavazók, illetve egyáltalán nem biztos, hogy a többi párt túlteszi magát a Macronnal szembeni ellenérzésein. A konzervatív Republikánusok vezetője, Eric Ciotti például késznek mutatkozott az együttműködésre a Nemzeti Tömörüléssel, és bár őt emiatt menesztették, akadnak bőven a jobb és a baloldalon egyaránt, akik nyitottak Le Penék felé. A magyarázat a szélsőjobb normalizálásában keresendő, amiről a jelenség szakértője máris múlt időben beszél.

Ezek nem azok a radikálisok

Cas Mudde holland politológus szerint – aki több évtizede kutatja a szélsőjobb fejlődését – az irányzat harmadik hulláma volt az első - a múlt század nyolcvanas éveitől az ezredfordulóig -, amely már nem a második világháborúban gyökerezett. A Francia Nemzeti Front vagy az Osztrák Szabadság Párt (FPÖ) – hogy csak néhányat említsünk – a fősodor által elszigetelten tengette napjait, föl sem merült, hogy hatalomra kerüljön. Vagy ha mégis, a nemzetközi közösség reakciója gyors visszakozásra késztette az érintetteket. Ez történt az 1999-es választások után Ausztriában, ahol a Jörg Haider vezette FPÖ a második legtöbb szavazatot érte el, és a néppárti Wolfgang Schüssel vezetésével kormányt alakított. A példátlan szankciók és diplomáciai elszigetelés hatására Haider lemondott. Később az affér miatt született meg az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkének szankciós mechanizmusa, amelynek alapján jelenleg is eljárás folyik Magyarország ellen.

Ekkor még működött a második világháború után felhúzott cordon sanitaire, amelynek célja a szélsőségek terjedésének a megelőzése volt.

Ez nem az a centrum

Az FPÖ beemelését az osztrák kormányba elsősorban Haider bevándorlásellenes nézetei miatt tekintették elfogadhatatlannak. Húsz évvel később, a 2019-es EP-választások előtt a Fidesz szintén azzal vágta ki a biztosítékot, hogy migrációellenes plakátkampányt indított, amellyel egyszerre támadta Brüsszelt, Soros Györgyöt és a néppárti európai bizottsági elnököt, Jean-Claude Junckert. Az Európai Néppárt elnöke, Joseph Daul ekkor jelentette ki, hogy Orbánék átlépték a vörös vonalat. Csakhogy amikor 2019 márciusában felmerült a Fidesz néppárti tagságának a felfüggesztése, „egy-két párt megvédte Orbánt a migrációs politikája miatt”.

Öt évvel később a centrum és a szélsőjobb közötti törésvonalat még mindig a migrációhoz való viszonyulás határozza meg, de a határ már nem ugyanott húzódik, ahol két évtizede vagy akár a 2015-ben kezdődött menekültválság elején.

Eltűnt a szélsőjobbot elszigetelő vesztegzár.

Az elmúlt hetekben az európai sajtó üdvöskéje Olaszország korábban csak neofasisztaként aposztrofált miniszterelnöke, Giorgia Meloni volt. Elemzések tucatjai foglalkoztak azzal, hogy az EP-választásokat követő egyezkedéseken ő lehet a királycsináló Brüsszelben.

Az olasz miniszterelnök populista, elit- és rendszerellenes üzenetekkel nyerte meg a választásokat 2022-ben, de mihelyt hatalomra került, első útja Brüsszelbe vezetett, és meggyőzte az unió elitjét, hogy mind gazdasági, mind geopolitikai szempontból számíthatnak rá.

Közvetlenül az EP-választások előtt – amikor sokan valószínűsítették a szélsőjobb nagyarányú előretörését – úgy beszéltek róla, mint potenciális közvetítőről a szélsőjobb és a centrum között. Az Európai Bizottság második mandátumára készülő elnöke, Ursula von der Leyen jelezte, hogy elképzelhető egy jövendőbeli szövetség Melonival, és bár ez ellen a baloldal határozottan tiltakozott, az EPP és a radikális konzervatívok közötti közeledés javában zajlik, és éppen a korábban leginkább megosztó kérdésekben, mint a bevándorlás és a környezetvédelem. Jó példa erre, hogy a történelminek kikiáltott migrációs csomagot úgy sikerült átvinni áprilisban az Európai Parlamentben, hogy Meloni pártja, a bevándorlásellenes Olasz Testvérek képviselői is megszavazták. Az Európai Néppárt és az általa delegált EB-elnök teljesen magáévá tette Meloni elképzelését a migráció „külső kezeléséről”. Von der Leyen több megállapodást kötött harmadik országokkal (Törökországgal, Tunéziával, Líbiával) a migránsok visszatartásáról.

A centrista pártok nemzeti és uniós szinten is átvették a szélsőjobb narratíváit a bevándorlást illetően, abban a reményben, hogy megtarthatják a szavazóikat. Az akció sikerét mutatja a Néppárt vasárnapi eredménye, amely még jobb is az öt évvel korábbinál.

Megfigyelők szerint a szélsőjobb normalizálásának következő áldozata a klímapolitika lesz. Ez az a terület, amelynek kapcsán egyesek máris érzik, hogy a fősodorhoz tartozó pártok alkalmazkodni próbálnak a szélsőjobbhoz. Az EPP kiáltványa röviddel az EP-választások előtt követelte a belső égésű motorok 2035-től történő betiltásának megszüntetését. Nem kizárt a jövőben az EPP és a szélsőjobb pártjainak eseti együttműködése az EP-ben, sőt az sem, hogy Meloni pártja végül formálisan is csatlakozik a jobbközép pártszövetséghez.