Harmincnégy évvel ezelőtt, március 2-án nem csupán egy helyi fegyveres incidens történt a Dnyeszter mentén. Aznap a frissen függetlenné vált Moldovai Köztársaságot felvették az ENSZ-be. Ugyanezen a napon oroszbarát szeparatisták és Moszkva által felfegyverzett zsoldosok megtámadták a dubăsari moldáv rendőrőrsöt.

A konfliktus gyökerei nem 1992-ben, hanem évtizedekkel korábban, a szovjet nemzetiségpolitika laboratóriumaiból erednek. Amikor a Szovjetunió a harmincas években létrehozta a Moldovai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot a Dnyeszter bal partján, a cél egyfajta „hídfőállás” kiépítése volt Románia felé.

A valódi feszültség a 80-as évek végén, a Gorbacsov-korszak alatt robbant ki: ahogy a moldovai nemzeti öntudat ébredt (a latin ábécé visszaállítása, a román nyelv hivatalossá tétele), a Dnyeszteren túli, jelentős részben orosz és ukrán ajkú ipari övezet lakossága megrettent. Attól tartottak, hogy Moldova elszakad Moszkvától és azonnal egyesül Romániával. 1990-ben a régió kikiáltotta függetlenségét „Dnyeszter menti Moldáv Köztársaság” néven, amit senki, még Oroszország sem ismert el hivatalosan – de katonailag annál inkább támogatott.

A támadók nem improvizált milíciák voltak. A háttérben ott állt a Transznisztriában állomásozó 14. orosz hadsereg, amely páncélozott járművekkel és fegyverzettel támogatta a „felkelőket”. A Kreml módszere már ekkor felismerhető volt: helyi szeparatista mozgalom felépítése, fedésben működő titkosszolgálati tisztek – KGB és a katonai titkosszolgálat, a GRU – bevonása, zsoldosok alkalmazása, majd fokozatos eszkaláció. Dubăsari lett a fegyveres összecsapások egyik első gócpontja. A rendőrőrs elleni támadás után a provokációk gyorsan nyílt háborúvá alakultak. Moszkva ekkorra már elősegítette két önjelölt entitás létrejöttét: a gagauz és a transznisztriai „köztársaságét”.

Kapcsolódó

Nem kérnek az egyesülésből a moldovaiak

A moldovai megkérdezettek 44 százaléka igent mondana az EU-tagságra, 35 százalékuk viszont elutasítaná azt. 

Nagy-Románia egyesülés Moldova Moldovai Köztársaság

A döntő ütközetre 1992. június 19–20-án került sor Tighinában. Több mint 1200 szeparatista – orosz fegyverzettel, köztük rakétavetőkkel – ostromolta a rendőrőrsöt. A moldovai rendőrök elbarikádozták magukat, majd önkéntesek és erősítések érkeztek Kisinyovból. Házról házra zajló harc bontakozott ki, amely sok tekintetben előképe volt a későbbi donbaszi városi hadviselésnek. Amikor a moldovai erők visszaszorították a szeparatistákat, Oroszország félretette a „közvetítő” szerep látszatát.

A 14. hadsereg páncélosai nyíltan beavatkoztak, a Dnyeszter bal partjáról pedig tüzérségi tűz zúdult Tighinára és más településekre. 1992 április 2-án Jurij Netkacsev tábornok ultimátumot intézett Mircea Snegur moldovai elnökhöz: a moldovai erők vonuljanak vissza Tighinából. Néhány nappal később orosz páncélozott járművek jelentek meg a városban, jól látható orosz zászlókkal. Borisz Jelcin Moldovát vádolta „provokálatlan agresszióval”, és azzal fenyegetett, hogy Oroszország kénytelen lesz megvédeni az orosz ajkú lakosságot a „népirtástól”. A 14. hadsereg hasonló retorikával adott ultimátumot Snegurnak. A katonai nyomás és a  politikai narratíva kéz a kézben haladt.

1992 júniusában a konfliktus befagyott

A Moldovai Köztársaság 1992-ben alig rendelkezett működőképes hadsereggel. A tisztikar jelentős része a Szovjetunióból örökölt struktúrákból érkezett, lojalitásuk nem volt egyértelmű. A technikai fölény Oroszország oldalán állt: páncélosok, tüzérség, lőszerkészletek tekintetében Moldova nem tudott tartósan ellenállni. Mégis volt társadalmi mozgósítás. Chișinăuvban emberek százai követeltek fegyvert, hogy önkéntesként harcolhassanak. A moldovai erők gerincét valójában rendőrök és civilek alkották.

1992 június 21-én, a nyílt orosz katonai jelenlét és a Chișinău felé mutató páncélos fenyegetés árnyékában a moldovai kormány elfogadta a feltételeket és aláírta a tűzszünetet. A konfliktus befagyott. Transznisztria de facto elszakadt, az orosz csapatok pedig máig jelen vannak. A történtek nem elszigetelt epizódot jelentenek, hanem precedenst. Ugyanez a mintázat jelent meg később Abháziában és Dél-Oszétiában, majd 2014-ben a Donbaszban: szeparatizmus felépítése, titkosszolgálati háttér, zsoldosok, információs hadviselés, végül reguláris erők bevetése. Az 1992-es háború így nem csupán Moldova tragédiája volt. Ez volt Oroszország első, teljes spektrumú hibrid művelete a posztszovjet térségben.

Transznisztria kérdése ma Moldova legnagyobb külpolitikai és biztonságpolitikai dilemmája, és a 2022-ben kirobbant ukrajnai háború óta a helyzet még törékenyebb. A Dnyeszter bal partján fekvő, de facto elszakadt régióban továbbra is orosz katonák állomásoznak, ami állandó stratégiai kockázatot jelent egy európai integrációra törekvő állam számára. Chișinău hivatalos célja a 2030-as EU-csatlakozás. Brüsszel korábban jelezte, hogy a Cyprus-modell elvileg alkalmazható, vagyis egy részben rendezetlen területi státusz nem feltétlenül akadálya a tagságnak. Ugyanakkor egy Moszkvához kötődő, felfegyverzett enklávé jelenléte az Európai Unió keleti határán súlyos biztonságpolitikai kihívást jelentene. 

Időről időre – különösen válsághelyzetekben – felmerül az egyesülés lehetősége is Romániaval. Bár jelenleg a független európai út élvez nagyobb támogatottságot, egy esetleges unió azonnal kiélezné a transznisztriai kérdést: a régió valószínűleg a teljes elszakadást vagy akár Oroszországhoz való csatlakozást próbálná meg, ami a NATO–Oroszország szintű konfrontációhoz vezethetne. A helyzet paradoxona, hogy miközben Transznisztria gazdaságilag egyre inkább az EU-hoz kötődik, exportjának jelentős része uniós piacokra irányul, politikailag és katonailag továbbra is Moszkva befolyása alatt áll. Ez a kettősség teszi a régiót Moldova jövőjének egyik legkényesebb és legmeghatározóbb kérdésévé.