Megszólalt a héten az Új Szóban Nagy Boldizsár nemzetközi jogász, aki az Antall-. a Boross-, illetve a Horn-kormányok idején ügyvédként képviselte Magyarországot a hágai Nemzetközi Bíróságon a Szlovákiával a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer ügyében folytatott perben és annak kapcsán adott interjút, hogy a több mint három évtizede húzódó Bős–Nagymarosról meg a Duna sorsáról szóló magyar–szlovák vita lezárulhat, mert történelmi egyezség körvonalazódik a felek között.

A jóvátehetetlen környezeti katasztrófát előidéző megalomán kommunista beruházás elleni tiltakozások a magyar rendszerváltásban meghatározó szerepet játszottak. Most, hogy küszöbön áll a magyar nemzetpolitika számára is ikonikussá vált kérdés rendezésének a lehetősége, joggal merül fel, a készülő megállapodás tényleg előrelépést jelentene Magyarország számára? Az ügy leginkább avatott szakértője szerint épp ellenkezőleg: „a formálódó kompromisszum legitimmé teheti a szlovák fél jogsértő gyakorlatát, miközben a magyar és a szlovák érdekek is sérülnek hosszú távon – ökológiai, jogi és gazdasági szempontból egyaránt.”

Történelmi tény, hogy a romániai falurombolások és a bős-nagymarosi erőmű kérdése, illetve e két terv elleni össztársadalmi tiltakozások voltak azok a fejlemények, amelyek a rendszerváltó folyamatok szimbolikus erejű politikai katalizátorává izmosodtak 1988 Magyarországán.

E mellett az is igaz, hogy a falurombolások és Nicolae Ceauşescu kisebbségellenes politikája ellen 1988 nyarán, Budapesten megszervezett Erdély-tüntetés éppúgy, mint az ugyanennek az évnek az őszén megtartott vízlépcső-építés elleni több demonstráció olyan értelemben is változást hoztak, hogy végre Magyarország lakói többségének a fejében a nemzetben való gondolkodás és a nemzeti szolidaritás eszménye lépett az életidegen szocialista internacionalizmus helyett.

Viszont az is tény, hogy míg a román diktátor hagymázas elképzelése szerencsére 1989 decemberében végleg a szemétdombra került, Bős–Nagymaros kérdése és a Duna sorsáról szóló magyar-csehszlovák, majd magyar-szlovák vita máig nem rendeződött. Történt ez annak ellenére, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság 1997. szeptember 25-i mindkét felet elmarasztaló ítélete, mely szerint Magyarország jogtalanul szüntette meg az 1977. évi vízlépcsőszerződést, Szlovákia pedig jogtalanul helyezte üzembe a bősi erőművet, a végrehajtást illetően részletes iránymutatással is szolgált a peres feleknek a vita lezárása érdekében és őket államközi megállapodásra kötelezte. A környezetvédelmi szempontokra és a kártérítés módozataira is kitérő verdikt nyomán az érdekellentétek miatt 1991 óta folynak a tárgyalások a felek között, anélkül, hogy az érintettek dűlőre tudtak volna jutni egymással.

2025-ben viszont úgy tűnik, megtörténhet az áttörés. Minap ugyanis vezető hírré lett a két ország lapjaiban is egy nyilatkozat: „Történelmi megállapodás küszöbén állunk Szlovákiával” – jelentette be az Indexnek Lantos Csaba magyar energiaügyi miniszter egy háttérbeszélgetésen július 11-én. A miniszter ezt bővebben is kifejtette: „A magyar kormány a szlovák féllel egy elvi megállapodás küszöbén áll, amely lezárná a több évtizedes dunai erőművitát, és új alapokra helyezné a két ország energiakapcsolatait. Ezzel a több évtizede húzódó, jogi és környezeti vitafolyamat új szakaszába lép: a felek elvi megállapodás küszöbén állnak a Duna vízjárásának újrarendezéséről.”

A tárcavezető előbb arról szólt, hogy a küszöbön álló magyar–szlovák megállapodás alapján Magyarország hosszú távon kedvezményes áron jutna hozzá a bősi vízerőmű által megtermelt áramhoz, majd felvázolta az évtizedek óta húzódó vitát lezáró megállapodás főbb pontjait.

Ezek a következők:

– Magyarország nem építi meg a nagymarosi erőművet, és ezt a szlovák fél tudomásul veszi;

 – Cserébe a magyar fél elfogadja a Duna elterelését és a bősi erőmű működését;

 – Szlovákia emellett biztosítja, hogy a Magyarországra irányított vízmennyiség 10 százalékkal növekedjen;

 – Magyarország egy 25 évre szóló szerződés alapján kedvező feltételekkel vásárolhat áramot Szlovákiától.

 – A bősi erőmű nem kerül közös tulajdonba, ami azért előnyös, mert így Magyarország anélkül juthat stabil, olcsó energiához, hogy részt vállalna a létesítmény fenntartási, felújítási költségeiből.

Most, hogy a jelek szerint közelebb került a két fél a megállapodáshoz, mint bármikor az elmúlt évtizedekben, az Új Szó munkatársa, Kacsinecz Krisztián felkereste Nagy Boldizsár nemzetközi jogászt, hogy értékelje a fordulatot és reagáljon azokra a szlovák állításokra is, amelyek kétségbe vonják a megállapodás szükségességét.

A kolléga nem véletlenül választotta meg a beszélgetőpartnerét, ennek a jó okát be is vallja cikkének elején. Ebben így méltatja azt a szakembert, aki tavaly megjelent Bős–Nagymaros: Nemzetközi jog, politika, környezetvédelem című könyvében 410 oldalon arra kereste a választ, miért volt képtelen a két állam több évtized alatt sem rendezni az ügyet, és miért tűri a magyar kormány a Duna elterelésének folyamatos jogsértését:

„Magyarországon talán nincs is más, aki többet tudna erről a szövevényes ügyről, hiszen azt legalább 1988-tól nyomon követi jogi szakértőként. 1993 és 1997 között ügyvédként képviselte a Magyar Köztársaságot a hágai Nemzetközi Bíróságon a Szlovákiával a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer ügyében folytatott perben. 1990 és 2010 között a mindenkori kormány Bős–Nagymaros kérdésével foglalkozó nemzetközi jogi tanácsadója volt, emellett pedig a 1998-tól 2010-ig részt vett az ítélet végrehajtásáról szóló kétoldalú tárgyalásokon is. Számos ismeretterjesztő és tudományos írást jelentetett meg a témában, melyek az ügy politikai, történeti és jogi vonatkozásait elemzik.”

A jogász mindenekelőtt azt tisztázza, vajon megalapozott-e az a vélemény, mely szerint a formálódó szlovák–magyar megállapodás utólag legalizálná az 1997-es hágai ítéletben a nemzetközi joggal ellentétesnek minősített egyoldalú Duna-elterelést, és ezzel a magyar fél elismerné, hogy a bősi vízerőmű működése jogszerű.

Ezek az állítások ugyanis a tervezett megegyezés hírére megszaporodtak mindkét országban. Rendszerkritikus magyarországi mozgalmak és véleményformálók Orbán Viktort kárhoztatják azért, mert állítólag kiárusítja a nemzet (víz)vagyonát, míg a szlovák ellenzék Robert Fico miniszterelnököt és főleg a tárgyalásokat vezető környezetvédelmi minisztert, Tomáš Tarabát vádolja azzal, hogy „magyar ügynökként” viselkedik és elárulja a szlovák nemzeti érdekeket.

Az interjúalany kizárólag szakmai alapon tekint a kérdésre és ezért nem is kommentálja ellenzéki politikusok kijelentéseit. Ehelyett előbb az illetékes szlovák kormánybiztost cáfolja, aki nemrég arról nyilatkozott: az 1997 utáni tárgyalásokon a közelmúltig a magyar fél fő követelése az volt, hogy engedjenek több vizet a Duna régi medrébe, de szerinte ez ellentétes Magyarország kötelezettségvállalással.

E kijelentés fényében joggal merül fel a kérdés: valóban jogosult-e Magyarország a nagyobb vízhozamra a hágai bírósági ítélete alapján?

A szakember válaszából rögvest kiderül: a pozsonyi kormánybiztos direkt rosszul értelmezi a korábbi magyar igényeket. Ezeknek ugyanis két lényeges pontja volt.

Az egyik, hogy ne pusztán köbméter mennyiségeket határozzanak meg a felek, hanem inkább arról gondoskodjanak, hogy ökológiailag elfogadható vízjárást jöjjön létre. Ezt indokolja is Nagy Boldizsár: amikor a magyar fél nem konkrét vízmennyiséget követelt, hanem megfelelő vízjárást, akkor sem önző módon gondolkodott. Elvégre, itt nem a magyar érdek áll szemben a szlovák érdekkel – a tiszta, jó minőségű ivóvíz Szigetköznek és Csallóköznek is, tehát mindkét ország elemi érdeke kell, hogy legyen – szögezte le.

A másik fontos felvetése a magyar félnek az uniós csatlakozás után az volt, hogy a két fél vizsgálja meg, a fennálló helyzetet hogyan lehet összhangba hozni az EU vízkormányzásra és vízhasználatra vonatkozó normáival. „Szlovákia azonban ettől is elzárkózott – mondja el a jogászprofesszor külön is kitérve arra, hogy mi motiválta ez ügyben a magyar felet: „Ennek lényege egyébként szintén egy ökológiailag fenntartható rendszer megteremtése lett volna, amely a lehető legjobban hasonlítana a természetes állapotokra.”

Ezek után lássuk, a téma avatott ismerője és szakértője miért tartja abszurdnak a most belengetett megállapodást.

Leginkább azért, mert úgy látja, „egy nem létező kötelezettség elengedése fejében akarunk elfogadni egy jogsértést.” Az indító érve szintén nem vitatható: „Úgy tudom, a lényege az lenne, hogy Szlovákia úgymond lemond Nagymarosról, és ennek fejében mi jóváhagyjuk Dunacsúnt. Na most Szlovákiának nem kell lemondania Nagymarosról, mert a bíróság kimondta, hogy azt Magyarországnak nem kell megépítenie. Ebben a kérdésben nem jutottunk zöldágra a szlovák féllel a tárgyalások során, tehát ők soha nem ismerték el, hogy ezt mondja ki az ítélet, viszont minden nemzetközi kommentátor a magyar állásponttal ért egyet.”

A soron következő argumentációja is önmagáért beszél: „Továbbá arról is hallgatnak, hogy Bős nemcsak a magyar hidropotenciált használja, Magyarország az erőmű építésében is jelentős részt vállalt. A teljes alvízcsatornát, továbbá a tározó jobb parti töltését is Magyarország építette, emellett jelentősen hozzájárult a vízerőmű műszaki tartalmához is. 

Az tehát nem kérdés, hogy 1992 óta Szlovákia jogsértő módon, tulajdonképpen elrabolja a magyar energiát, amit részben a magyar vízből és a magyar tőkebefektetésből termel. Mégsem hallok semmit sem a felhasznált hidropotenciál, sem a befektetett tőke ellentételezéséről, tehát arról, hogy Szlovákia mennyi energiát sajátított el tökéletesen jogellenesen, és hogy akar kompenzálni?”

Ami a kompenzációt illeti, az a sajátos helyzet alakult ki, hogy ennek kérdésnek a mentén egyaránt forrnak az indulatok mindkét országban, miután kiszivárgott a megállapodás-tervezet.

Hogy magyar szempontból miért érne fel egy vereséggel az, ha a kiszivárogtatott tartalommal kerülne aláírásra a megállapodás, azt már láthattuk fentebb. A szlovák ellenzéki pártok ezzel szemben azt mantrázzák, hogy amire a Fico-kabinet készül az éppen Szlovákiára nézve egy óriási fiaskó. Ők ugyanis azt állítják: Szlovákiát semmi sem kötelezi arra, hogy Magyarországnak ingyen vagy jutányos áron adjon át energiát, a szlovák felet pedig azért illeti meg a teljes energiamennyiség, mert ez kompenzálja, hogy Magyarország nem építette meg Nagymarost, és így csak az energia egy részét sikerült előállítani.

Nagy Boldizsár ezzel kapcsolatos véleménye szintén nem kérdőjelezhető meg, még akkor sem, ha Pozsonyban ezt nem így látják. Egyrészt, mert a Nagymaros segítségével meg-nem-termelt energia árát senki nem számolta ki, de erre nincs is szükség. Másrészt pedig, mert a hágai ítélet kimondta, hogy Nagymarost nem kell megépíteni, tehát a magyar kötelezettségszegésből fakadó kártérítési kötelezettség 1997-ben véget ért.

A nagylélegzetű interjúban számos további részletkérdés is terítékre kerül, melyek mindegyikére ki nem térhetek terjedelmi okokból. Azt a mondandóját viszont Nagy Boldizsárnak, amivel arra a felvetésre reagált, hogy szlovák oldalon azzal is érvelnek: mivel nem épült meg Nagymaros, az Szlovákiának plusz beruházási költségeket jelentett, hiszen meg kellett építeni a dunacsúni erőművet, úgy vélem ki nem hagyhatom. Mert itt az abszurditás non plusz ultrájával szembesülhetünk: 

„Ezt még a Szlovákia által választott bíró sem gondolta így. – jelenti ki, majd hozzáteszi: A bíróság soha nem mondta ki, hogy meg kellett építeni. Azt mondta, hogy a megépítés nem volt jogszerűtlen addig, amíg nem használják. Tehát egy emlékművet építhettek volna, a magyar nemteljesítés szobrát, de üzembe nem helyezhették volna. A megépítés önmagában semmit sem jelent, nem volt tilos, egyéni kockázatra csinálták, de mihelyst üzembe helyezték, jogsértővé vált.

Ennek csak úgy lett volna értelme, ha fair módon gondolkodunk, hogy azt mondják: magyar testvéreim, én most itt építettem egy eszközt, amivel üzembe lehet helyezni a bősi erőművet. Csatlakozzatok, helyezzük üzembe, egyezzünk meg az üzemrendről. Ebben az esetben lehetne azt mondani, hogy Magyarország járuljon hozzá valamiképpen. Így viszont erőszakot tettek rajtunk, és ez az erőszak a mai napig nem szűnt meg erőszaknak lenni. Tehát ahogy korábban fogalmaztam, ez az egész alku gyakorlatilag a következőt jelenti: megerőszakoltál, és megígérem, hogy ezentúl élvezni is fogom.”