Az elmúlt napok a pápaválasztás jegyében teltek, hívek milliói várták világszerte, hogy kit választ meg a Vatikán Sixtus-kápolnájában összegyűlt bíborosi kollégium a római katolikus egyház élére. Csütörtök este a Szent Péter téren összegyűlt hívek láthatták a Sixtus-kápolna kéményéből felszálló fehér füstöt, ami azt jelentette, hogy a konklávé második napján a 133 bíboros közül valakinek sikerült megszereznie a szavazatok kétharmadát. Rövid idő múlva az is kiderült, hogy a 267. pápa Robert Francis Prevost amerikai bíboros, Chicago püspöke, aki a XIV. Leó nevet vette fel. 

Sikerült tehát viszonylag gyors döntést hozni, a konklávé ezúttal mindössze két napot tartott. Bár nem idevágó hasonlat, de nézzétek el nekem, mint laikusnak és kívülállónak, hogy a fehér füst látványa a rövid konklávé után egy hajdanvolt edzőmet juttatta eszembe, aki a stopperórával a kezében nyugtázta a sprintben nyújtott teljesítményünket, mondván, hogy gyors volt, fiam, de lehetett volna gyorsabb is. Mert valóban gyorsnak tekinthető a mostani döntés, de volt a pápaság történetében egy sokkal gyorsabb, egyben látványosabb pápaválasztás is. 

A legrövidebb konklávéra 1503-ban került sor, egy rendkívül zavaros történelmi időszakban, ez az esemény pedig több szempontból is fordulópontot jelentett a pápaság és Európa történelmében. A történet főhőse Giovani della Rovere bíboros, akit mindössze kilenc óra alatt választottak pápává, és aki II. Julius (Gyula) néven, 216. pápaként vonult be a történelembe. Ez a történelembe való bevonulás nem csak emiatt a rekordgyorsaságú konklávé miatt következett be, hanem mindazon intézkedések és események révén, amelyek II. Gyula pontifikátusa alatt történtek. Már a pápa kortársai is egyetértettek abban, hogy Gyula sokkal inkább volt világi, mint egyházi ember, viszont a diplomáciai és hadászati területen felhalmozott tudását vitathatatlanul a pápai állam szolgálatába állította, és tízéves tevékenysége alatt jelentős területekkel gyarapította azt. De nem csak a sikeres terjeszkedés miatt emlékezetes ez a periódus, hanem a reneszánsz kor pápái közül talán ő volt az, akinek sikerült különböző módszerekkel fenntartani az egyensúlyt az itáliai városállamok – elsősorban a Velencei Köztársaság –, Franciaország, Spanyolország és a Német-Római Birodalom, illetve a pápai állam törekvései (amelyek legtöbb esetben a személyes ambícióival is egybeestek) között, ráadásul úgy, hogy a legtöbb esetben győztesként hagyta el a harcteret, lett légyen szó konkrét csatáról, ahol hadvezérként, páncélt öltve vezette seregét, vagy politikai és diplomáciai csatározásokról, amelyeket a kor jelentős uralkodóival vívott. Szövetségeket kötött és bontott fel, és a korabeli krónikák szerint rendkívüli szónoki képeségekkel és meggyőző erővel rendelkezett, nem beszélve a politikai éleslátásáról, amiből kifolyólag nagyon gyorsan a saját javára tudott fordítani olyan helyzeteket, amelyekben hátrányból indult. Mindezen tulajdonságok birtokában nem kell különösebben csodálkozni azon sem, hogy a hatalomvágya sem ismert határokat, gyakorlatilag bármilyen eszközt felhasznált annak megszerzése, valamint megtartása érdekében.

A szóban forgó kilencórás konklávé is egyébként azért sikerülhetett ilyen jól, mert Gyula a legváltozatosabb eszközöket vetette be annak érdekében, hogy a bíborosokat a maga oldalára állítsa. A teljes képhez hozzátartozik, hogy volt ideje stratégiákat kidolgozni, mivel az 1492-es pápaválasztáson is megmérettette magát, de akkor nem más ütötte ki a nyeregből, mint Rodrigo Borgia, aki aztán VI. Sándor néven lett pápa. Amikor a Borgiákról van szó, enyhén szólva nem a legpozitívabb kontextusban maradt fent a nevük a történelemben, viszont VI. Sándor halála után Itália leggátlástalanabb nemesi családjának is leáldozott. Aki pedig végleg félreállította őket az útból, nem más volt, mint II. Gyula pápa, de előtte még elérte azt a bravúrt, hogy az ősi ellenség Borgia-család képviselőjét is sikerült a maga oldalára állítania a pápaválasztást megelőzően. Ezt követően viszont nem volt pardon, Gyula nem felejtette el az egy évtizeddel korábbi megaláztatást, és az azt követő önkéntes száműzetést, így egyik első intézkedése az volt, hogy a Borgiákat eltávolította Rómából, a birtokaikat elkobozta és megtiltotta, hogy a nevüket kiejtsék bármilyen kontextusban.

Ami magát a konklávét illeti, Giuliano della Rovere bíboros azért is arathatott ilyen villámgyors és látványos sikert, mivel VI. Sándor halálát követően a belharcoktól meggyengült bíborosi testület nem tudott dűlőre jutni az új pápa személyét illetően, ezért végül az idős és beteg Piccolomini bíborosra esett a választás, aki III. Piusz pápa néven mindössze 26 napig viselhette a tiarát. A Piusz haláláig rendelkezésére álló időt a későbbi II. Gyula nagyon okosan kihasználta, fenyegetéssel, zsarolással vagy pénzzel igyekezett minél több tagot a maga oldalára állítani, ráadásul az előző pápaválasztás óta eltelt rövid idő azt eredményezte, hogy a bíborosi kollégium tagjai még el sem hagyták Rómát az újabb konklávé kezdetéig, így minden készen állt a gyors választásra, amelyből mindössze két ellenszavazattal della Rovere került ki győztesen 1503. november első napjának reggelén, néhány órás tanácskozást követően. Más konklávékkal összehasonlítva, itt a hatékonyságra és a precíz stratégiai tervezésre – és nem utolsósorban a ravaszságra – tevődött a hangsúly, ami mindmáig azt az üzenetet hordozza, hogy a számottevő történelmi változások nem feltétlenül a hosszadalmas folyamatokból következnek.

II. Gyula megválasztásával új korszak kezdődött a pápaság történetében, a spirituális ügyek előtérbe helyezése helyett átfogó katonai hadjáratok kezdődtek, melyek révén az új pápa megerősítette Itália függetlenségét, és korábban sosem látott mértékben gyarapította a pápai állam területeit, elérve ezzel azt, hogy a pápaság a reneszánsz Európa egyik legfontosabb politikai tényezőjévé váljon.Viszont a politikai és hadvezéri ambícióival együtt több fontos egyházi reform is fűződik a nevéhez, bár a katolikus egyház teljes körű megújítását neki sem sikerült megvalósítania, azzal együtt, hogy összehívta az V. lateráni egyetemes zsinatot, amit elődei elmulasztottak megtenni. Szintén ő volt az, aki a pápai diplomácia egyik legfontosabb intézményét, a nuncius hivatalát létrehozta, amely ma is működik, és a nunciusok az egyes országokban a pápa képviselőiként tevékenykednek. Végül, de nem utolsósorban II. Gyula pontifikátusa idején jött létre mindaz, ami elsőre beugrik, ha azt halljuk, hogy Vatikán: létrehozta a Svájci Gárdát, ő építtette újjá a Szent Péter-bazilikát és alakíttatta ki Donato Bramantéval a vatikáni pápai épületegyüttes mai összképét. Michelangelo Buonarotti és Raffaello is rengeteg megbízást kapott, és ha már itt tartunk, akkor nyilván meg kell említeni, hogy a konklávé helyszíne, a Sixtus-kápolna freskóit szintén II. Gyula pápasága idején festette Michelangelo.

Ami pedig a jelent illeti, II. Gyulának közvetett módon köze van a mostani pápaválasztáshoz is, ugyanis hatalmas szerepe volt az akkoriban felfedezett amerikai kontinens gyarmati egyházmegyéinek kialakításában, az ő nevéhez fűződik a haiti, puerto ricoi és santo domingoi egyházmegyék létrehozása. 512 évvel és 51 pápával később pedig eljött az idő, hogy a pápai állam történetében első alkalommal, Amerikából válasszon pápát a bíborosi kollégium, XIV. Leó pápa személyében. Szolgálatát kísérje béke és áldás!