A Google Térkép tudja, de Magyarországon még a jeles emberek sem akarják tudomásul venni – nemcsak otrombaság, hanem nyelvtanilag is helytelen Póla helyett Pulát mondani, írni.  

Megszólalt a héten a Felvidék.ma és a Hírek.sk szlovákiai magyar portálokon Lomnici Zoltán az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke és két, csaknem azonos tartalmú cikkeiben beszámolt arról, hogy kezdeményezésére a horvátországi „Pulában” (sic!) az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészeti temetőjében az általa javasolt magyar haditengerészek első emléknapján, június 10-én sor került egy emlékmű leleplezésére, melyen személyesen vett részt és koszorúzott. A rövid tudósítás ismételten arra hívta fel a figyelmet: hiába szaporodnak a nemzeti összetartozást szolgálni hivatott emléknapok és emlékhelyek, ha még azok számára se fontos a magyar helységnevek használata, akiktől ez – hisz tettek, nem is keveset a nemzeti szolidaritás erősítése érdekében – joggal elvárható lenne.

Ismerősen csenghet az olvasók számára a mostani publikációnk címe, és ez nem véletlen. Egy héttel ezelőtt arról cikkezve, hogy hiába van évek óta emléknapja az egymáshoz tartozásnak Magyarországon, az ország határain kívül élő honfitársak helyzete, sorsának alakulása nem igazán érdekli az ún. anyaországi társadalom többségét, arról is szóltunk: ennek a közönynek kézzel fogható jele az is, hogy a „hétköznapi beszédben is bántóan gyakran hallani, hogy valaki „Komárnóban”, „Štúrovóban”, „Csopban” vagy „Novi Sadban” járt.” Egy kiváló kollégának a közvélemény-formálók lelkiismeretére apelláló vészharangkondítását szóba hozva tértünk ki arra: a slendriánság, az igénytelenség meghaladásra addig semmi remény, amíg az írástudók, a közbeszéd alakítói sem érzik feladatuknak a helyes magyar névhasználatot. Ráadásul, ha ők is „bratyiszlaváznak”, mint az utca embere, és az egykori magyar koronázó várost szlovák nevén említik, súlyos nyelvtani hibát is elkövetnek, miközben ezzel a felvidéki magyar nemzettársainkat is megalázó módon meg is sértik.

Álmunkban se gondoltuk volna, hogy egy hét után vissza kell térnünk a témára, viszont most úgy érezzük, ismét meg kell szólalni ez ügyben. Ugyanis a slendriánságnál és igénytelenségnél is veszélyesebb jelenség: jelesül a közbeszéd alakítók tudatlanságának a tettenérése. Erről tanúskodik elkeserítő újabb friss negatív tapasztalatunk, ami mellett nem mehetünk el szótlanul.

„Mert növeli, ki elfödi a bajt”– hangzik Illyés Gyula örökérvényű figyelmeztetése és javíthatatlan optimisták lévén hiszünk abban, hogy nem szabad elfödni a bajt, hanem azt, ha megvan, akkor a jobbítás szándékával, ahányszor csak lehet, mindig fel kell emlegetni. Talán, ha most újólag megtesszük, esetleg megváltozhat valami jó irányba. Netán előbb vagy utóbb, a közszereplők, politikusok, civil megmondóemberek meg sajtómunkások számára is kötelező lesz a minden általános iskolástól megkövetelt szabályzat ismerete: „latin betűs írásrendszerű országok, külföldi területek, határainkon kívüli hegyek, vizek, helységek stb. megnevezésére gyakran magyar neveket vagy magyaros formájú és írású névváltozatokat használunk.” Arról nem is szólva, hogy olyan települések esetében, ahol magyarok élnek nemcsak nyelvhelyességi kérdés a helységnév magyar változatának használata, hanem ennél sokkal, de sokkal többet jelent…

Mindezek előrebocsátásával olvassuk el azt a Lomnici beszámolót, mely Emlékmű a hősi halált halt magyar haditengerészek tiszteletére címmel jelent meg a Felvidék.mában június 10-én, még aznap, amikor a horvátországi Pólában, a magyar Országgyűlés egy tavalyi határozata nyomán, mely ezt a napot a magyar hősi halott haditengerészek emléknapjává tette és kötelezte a kormányt, hogy állítson emlékművet a pólai temetőben. A legilletékesebbet szólaltatjuk meg ez ügyben, hisz az Emberi Méltóság Tanácsának az elnöke volt az ötletgazdája az emléknapnak és a mostani emlékműavatásnak. (A Hírek.sk felületén megjelent Lomnici szöveg közreadásától eltekintünk, hisz a Tisztelet a mártírhalált halt hősöknek című írás tartalmilag semmi újat nem hoz a szerző másik cikkéhez képest.)

„Tíz évvel ezelőtt a horvátországi Pulában élő magyarok kulturális egyesülete meghívásának tettem eleget. Elvittek az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészeti temetőjébe, ahol a központi emlékmű német, olasz és horvát nyelven hirdeti a hősök dicsőségét. Megígértem, hogy az anyaország is méltó emléket fog állítani.

A kezdeményezés támogatókra talált, az Országgyűlés egyhangú határozattal döntött a magyar haditengerészek emléknapjáról és felkérte a kormányt egy emlékmű állítására.

Június 10-én sor került az emlékmű leleplezésére. A kormány részéről Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes koszorúzott, az Országgyűlés nevében Harrach Péter frakcióvezető és Vejkey Imre frakcióvezető-helyettes, kezdeményezőként pedig magam hajthattam fejet a hősi halott tengerészeink emléke előtt.

Száz esztendővel a Nagy Háború után végre az anyaország is méltó emléket állított a 27 ezer magyar tengerésznek, és ebben fontos szerep jutott a Pulában élő, nemzetükhöz ragaszkodó magyaroknak is. Többen – úgy, mint tíz évvel ezelőtt – most is ott voltak a temetőben. Köszönet jár nekik.”

Eddig a rövid gyorsbeszámoló, amivel azonnal gondunk akadt. Nem hittünk a szemünknek, amikor azzal szembesültünk, hogy Lomnici mostani szókérésében következetesen kerüli a helyszín magyar nevének megnevezését és csak annak horvát változatát használja. Annál is elszomorítóbbnak véljük ezt, mert egy olyan civil szervezet vezetője járt így el, melynek nevében és hitvallásában is fellehető az emberi méltóság tisztelete. Csak kérdezzük: vajon nem sérülne valakik méltósága és nemzeti önbecsülése, ha netán arról olvasnánk Lomnici Zoltán tollából a legközelebbi erdélyi látogatása után, hogy előbb Arany János szülővárosában „Salontán megkoszorúzta a költő szobrát, majd továbbutazva felkereste a ciuceai Ady-emlékmúzeumot is és Huedinban Ravasz László püspök szülőházát.”

Hogy a Felvidék.mában és azonos tartalommal a Hírek.sk portálon közreadott cikkeiben előforduló, bántó és megengedhetetlen magyar névhasználat-kerülés nem véletlen figyelmetlenség volt a részéről, afelől sajnos nincs kétségünk. Lomnici Zoltán korábbi megszólalásaiban is sajnos következetes volt, mindig makacsul ragaszkodott, ahhoz, hogy az isztriai város szépen hangzó magyar nevét soha ki ne mondja, le ne írja. Látva ezt a következetességet, másra nem gondolhatunk: ő nem tudja, azt, amit a Google Térkép tud, ő nem tudja, azt, amit a Wikipédia is tud, ő nem tudja, amit bármely lexikon tartalmaz  a Pallas Nagy Lexikontól kezdve (14. kötet, 68. oldal) a Révai Nagy Lexikonon át (15. kötet, 542. oldal) a Britannica Hungarica-ig (15. kötet, 230 oldal) – Pula neve magyarul Póla.

Ha már eddig nem tudta, legalább most az emlékező napon érdemes lett volna másokra odafigyelni és pótolni a pótolandót. Nemcsak koszorúzni kell a KDNP-s politikusokkal Pólában, a haditengerészeti temetőben, hanem tanulni se ártott volna ott tőlük. Mert a jelek szerint elkerülte a figyelmét, ami nekünk nem: a rendezvényen Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes ide kattintva megtekinthető ünnepi köszöntőjében még véletlenül sem fordult elő a település horvát névváltozata. A másik emlékműavató, Vejkey Imre KDNP-s alelnök és frakcióvezető-helyettes beszédében pedig Póláról, az ő pólai jelenlétéről szólt (vö. a KDNP honlapon megtekinthető 12 perces videófilmen 8:12-nél). Ő korábban még vétett ez ügyben, de mára kiköszörülte a csorbát.

Ott, Európa egyik legnagyobb katonai temetőjében másoktól is lehetett volna tanulni. Például az osztrákoktól és az olaszoktól, hiszen a sírkert bejáratánál a német és olasz nyelvű feliraton (lásd képünket) nyoma nincs annak az indifferenciának, annak nem odafigyelésnek, ami sajnos nemcsak a méltóságtanácsi elnök, hanem néhány üdítő kivételt leszámítva majd’ minden magyarnak jellemzője úgy Horvátországban, mint Magyarországon. Nem hallgathatjuk el itt elmondani: teljességgel érthetetlennek és felháborítónak tartjuk, hogy az eseményről beszámoló nemzeti hírügynökség, az MTI horvátországi tudósítója, az egykor volt HMDK-s elnökségi tag, Kriják Krisztina, továbbá jobbára majd’ minden magyarországi és horvátországi magyar politikus és közszereplő is következetesen csak a horvát nevén Pulaként emlegeti szóban és írásban is Pólát.

Amikor most elmarasztalva a bántó és helytelen névhasználatáért Lomnici Zoltánt és remélve, hogy képes lesz a jövőben átlépni saját árnyékán, mert fontos lenne, hisz rá odafigyelnek sokan és ő ezért mindent meg is tesz, térjünk vissza egy kitérő erejéig a már idézett mondatához: „A kezdeményezés támogatókra talált, az Országgyűlés egyhangú határozattal döntött a magyar haditengerészek emléknapjáról és felkérte a kormányt egy emlékmű állítására.”

Amit állít Lomnici az maradéktalanul megfelel a valóságnak. Utánanézve a parlamenti döntéshozatal előzményeinek, az is kiderült számunkra: a magyar törvényhozás egyetlen tagjának se „szúrta a szemét” az, hogy Póla Pula néven kerül be egy Országgyűlési Határozatba.  Tény és való, de ez nem mentség a méltóságtanácsi elnök számára, hogy 2016. november 16-án a magyar Országgyűlés 196 igen szavazattal egyhangúlag elfogadta azt a Rubovszky György és Vejkey Imre kereszténydemokrata képviselők által indítványozott határozati javaslatot, miszerint a jövőben június 10-e legyen a magyar haditengerészek és a hősi halált halt magyar haditengerészek emléknapja és „az Országgyűlés felkéri a Kormányt arra, hogy az I. világháborúban elesett magyar haditengerész hősi halottak emlékére emeljen emlékművet a horvátországi Pula (sic!) haditengerészeti temetőjében oly módon, hogy a 2017. június 10-én tartandó első magyar haditengerészek emléknapján, már az emlékmű előtt tisztelettel adózhassunk a hősi halált halt magyar haditengerészek előtt.”

Igen, így igaz. A 196 honatyát, köztük történészeket, főállású nemzetpolitikusokat, horribile dictu, a Nemzeti összetartozás bizottsága tagjait cseppet sem zavarta, hogy Póla, helyett Pulára nyomtak igen gombot. Őszerintük tehát Magyarország hetedik királya, az 1063 és 1087 között uralkodó Árpád-házi Salamon nem Pólában, hanem Pulában élte le kalandos életének utolsó éveit és tért végső nyugovóra, Őszerintük a tragikus sorsú ifj. Horthy Miklós kormányzó-helyettes sem Pólában született, hanem Pulában.

Most a Magyar Haditengerészek Emléknapja alkalmából a Miniszterelnökség és a Honvédelmi Minisztérium közös delegációja a pólai haditengerészeti temetőben magyar és horvát nyelvű emléktáblát, úgynevezett honvédkövet avatott.

Az avatás okán talán nem fölösleges ennek kapcsán, hogy az emléknapról és az emléktábla-állításról szóló országgyűlési határozati kezdeményezője ezt azzal indokolta tavaly a sajtóban, hogy „a temetőben osztrák, magyar, olasz és horvát áldozatok nyugszanak, viszont magyar nyelvű emlékmű vagy emléktábla nem található”, hozzátéve azt is: „míg a többi nép emlékművet állított, a magyarok ezt nem tették meg.”

Ehhez csak még annyit: a pólai HMDK-szervezet kezdeményezésére 2004-ben került sor az első világháborúban elesett magyar tengerészek tiszteletére állított emlékmű felavatására az egykori tengerésztemetőben, melyet minden évben a magyar kultúrhét keretében megkoszorúznak. A horvát-magyar kétnyelvű emléktábla immár 13 esztendeje a temető bejárata mellett baloldalon található, ez a belépőket fogadó legelső emlékmű a sírkertben. Ráadásul a kezdeményező Lomnici Zoltánnak a másik tényközlése is pontatlan s így megtévesztő volt: időben is a HMDK-s volt az első nemzeti jellegű emlékmű a haditemetőben, mert az osztrák és az olasz emlékmű felállítására csak később került sor.

Erre való tekintettel és nem utolsósorban, azért is, hisz a hajózás magyar szerelmesei és tekintélyes egyesületbe szerveződött, tudományos kötetek és kiadványok egész sorát megjelentető jártas szakértői azt is felvetették, ilyen körülmények között egyáltalán van-e szükség egy újabb magyar emlékmű-állításra és nem lenne inkább célszerű Budapesten az egykor volt, de a második világháború idején elpusztult, a Margit-híd tövében álló egykori,   A cs. és kir. Haditengerészet és magyar hősi halottai emlékművét rekonstruálni.

Mi több ezek a „szentségtörők” továbbmentek, még azt is szóvá tették: talán magára az emléknapra se lenne szükség, mert „a haditengerészeknek volt és ma is van emléknapja az országban, amit a haditengerészet, s a haditengerészek tisztelői, nem is mulasztanak el megünnepelni soha.” Amúgy még tavaly, rögtön a haditengerész-emléknapról szóló Lomnici

sajtóbeli hírverést követően és jobbító szándékkal azonnal a tettek mezejére is léptek, de sajnos nem hallgattattak meg.

Ennek a hamvába holt kísérletnek kapcsán, hisz megszívlelendőnek tartjuk a szakember véleményét, úgy hisszük, nem fölösleges dr. Balogh Tamásnak, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Hajózástörténeti, -Modellező és Hagyományőrző Egyesület elnökének Az emlékezés kultúrája beszédes címet viselő alaposan dokumentált írásából idézni. Előtte viszont tegyük még hozzá: a magyar hajózástörténet avatott magyarhoni szakértője tanulmányában az adriai kikötővárost következetesen mindig Pólának nevezi…

„Egy újabb tengerészeti emléknap – ráadásul egy veszteség dátuma kapcsán – sem a tengerészet ünneplésének létező hazai tradícióihoz (a győzelmek ünnepléséhez) nem illeszkedik, sem azt a célt nem képes betölteni, hogy a haditengerészet működéséből levonható tanulságokat (egyebek között az innováció, a pontosság, az önfegyelem és a kitartás mintáit, stb.) megismertesse.

A Mohácshoz és Trianonhoz hasonló nemzeti gyásznapok helyett igazi inspirációt jelentő, a jövőbe vetett hitet nem a múlt traumáiból meríteni igyekvő, hanem előremutató kezdeményezésekre ösztönző ünnepekre van szükség. A hajózásban rejlő értékek tudatosításához is. Főleg, ha van olyan pozitív élmény, amelyre érdemes emlékezni. A magyar hajózás története számos ilyen élményt kínál, s éppen ezek köré szerveződve alakult ki a hajózással kapcsolatos hazai ünnepek tradíciója is.

Egyesületünk ezért 2016. július 13-án írásban javasolta az Emberi Méltóság Tanácsa, valamint az országgyűlési határozatot kezdeményező Rubovszky György és Vejkey Imre képviselők számára az indítvánnyal előterjesztett kezdeményezésük megfontolását, s a méltó hagyományápolás – melynek alapgondolatával Egyesületünk is teljes mértékben egyetért – alternatív lehetőségeinek átgondolását, amelyhez igény esetén közreműködést ajánlottunk. Eredménytelenül.”