Szomorú felismerés Felvidékről: „Álmomban sem gondoltam volna a meciari mélységek idején, hogy Szlovákia valaha is bezzegországgá válhat Magyarország számára.”  

Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Cúth Csaba felvidéki magyar újságíró és az Észak-Komáromból keltezett Szlovákia, a lesajnált bezzegország címmel közreadott publicisztikájában arról elmélkedik: milyen érzés megélni ott neki meg honfitársainak azt, hogy irgalmatlanul tetemes hátrányát behozva, mára Szlovákia élhetőbb orrsággá lett, mint Magyarország. Kijózanító látleletében tényekkel és statisztikai adatokkal támasztja alá az általa elmondottakat, s amit állít sajnos az kőkemény valóság. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy nem is oly régen a magyar kormány legilletékesebbje, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a nagy nyilvánosság előtt beismerte: ha minden kedvezően alakul a pannon gazdaságban öt-hat év távlatában Magyarország utolérhet Szlovákiát.  

Újságíróként mutattuk be fentebb a felvidéki Cúth Csabát, mert a Magyar Nemzet is ekképp prezentálta őt a pénteken, május 26-án a napilap Vélemény rovatában megjelent, utóbb szűkebb pátriájában, a pozsonyi Körkép portálon is szemlézett Szlovákia, a lesajnált bezzegország címet viselő cikket közreadva. Mifelénk viszont inkább egy másik oldaláról, az anyanyelvápolói munkásságáról ismerhetik a nyelvész és jogász képzettségű volt észak-komáromi önkormányzati képviselőt, a Selye János Egyetem Karrier-tanácsadó Központjának igazgatóját, aki 2009-ben az MKP színeiben, 2014-ben pedig Híd jelöltjeként EP-képviselőjelölt is volt, hiszen a felvidéki Anyanyelvünkért Polgári Társulás elnökeként szerepelt már évekkel ezelőtt Tusványoson, ahol a szlovákiai magyarok nyelvi jogairól és azok be nem tartásáról értekezett.

Egy két évvel ezelőtti karcos megszólalása révén már olvasóink is megismerhették közelebbről őt. Az akkori szókérésében, melyet résztelekre terjedően e rovatban bemutattunk, egy Budapestről érkezett harcias politikusi üzenet okán töprengett el azon, hogy a szó valóban veszélyes fegyver is lehet, mert a kisebbségbe kényszerültek számára a multikulturalitás tagadása egészen más értelmet kap, mint vélik azt a Dunától délre.  

A minap közreadott keserű hangú cikkében, melynek már címe is frappáns, Cúth Csaba minden bizonnyal ismét szelet vetett és várhatóan vihart is fog aratni. Pedig nem tett semmi más egyebet, amiből ilyesmire lehetne következtetni békésebb szegleteiben Európának, ahol például egy választási kampány időtartama csak néhány hét, vagy egy-két hónap és nem négy esztendő. Szerzőnk csak arra vállalkozik, hogy konkrét tényeket és számszerűsített statisztikai adatokat felsorakoztatva összevesse a mai szlovákiai és magyarországi rögvalóságot, majd tételesen megindokolja, miként lett egy korábban lesajnált államból mára bezzegország. Az összehasonlítás mentén megfogalmazott állításaival, érveivel bárkinek vitába szállni dőreség lenne, amit elmond, az kijózanítólag hat. Azok számára pedig, akik a nosztalgiákba feledkezve nem akarják megismerni a valóságot vagy éppen a könnyebb utat választva a struccpolitika megveszekedett hívei, Cúth Csaba feladja a leckét: tetszik-e vagy sem, de nem megkérdőjelezhető, hogy tetemes hátrányát behozva mára Szlovákia élhetőbb országgá lett, mint déli szomszédja. Ilyen körülmények között pedig egy szlovákiai magyarnak az „egyre jobban teljesít”-retorikával szembesülni a budapesti tévéket nézve, ottani rádiókat hallgatva nap, mint nap reggeltől estig, nem túlságosan vidámító tapasztalat.

Lássuk ezek után a Szlovákia, a lesajnált bezzegország cikket, melynek személyes hangú indítása, akárcsak az alább általunk is közölt remek fotóillusztrációja, illetve a találó fotónál is ütősebbre sikerült képaláírása beszédes és üzenetértékű.

„Feleségemmel, sok szállal kapcsolódunk Magyarországhoz, de a határ túloldalán, Észak-Komáromban lakunk, és élvezzük a határmentiség minden előnyét. A schengeni csatlakozás óta csak az Erzsébet híd magyarországi felén lévő piros lámpa állítja meg az autósokat. A két város(rész) közti gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolat még szorosabb, élőbb lehet a most épülő új híddal.

2009 előtt, az euró szlovákiai bevezetését és a gazdasági világválságot megelőzően a magyarországiak rendszeresen jártak át tankolni, sörözni Szlovákiába, miközben jókat élcelődtek az SMS-ben elküldhető szlovák történelmen. Az ügyeskedők egy jó szlovák rendszámért cserébe még céget is alapítottak, mert Szlovákiában olcsóbb volt regisztrálni a luxusjárgányokat.

Észak-Komáromból viszonylag sokan jártak át dolgozni a dél-komáromi ipari parkba, ahol a forintban kapott fizetés is elég jó pénznek számított; 2008-ban volt olyan hónap, hogy 230 forint alá csökkent az euró értéke. 2016-ban a Magyar Nemzeti Bank középárfolyamai alapján 311,02 forint/euró volt az átlagos átváltási arány.

A két ország egy főre jutó GDP-je 2005-ig összemérhető volt, azóta viszont folyamatosan nyílik az olló: 2016-ban Szlovákiában 14 500, Magyarországon 11 200 euró volt. A Magyarországon 352-ről 408 euróra megemelt 2017-es minimálbér még mindig nem éri el a szlovákiait, amely 405-ről 435 euróra nőtt ugyanebben az időszakban. Még nagyobb a különbség, ha a nettó értékeket nézzük: a megemelt minimálbérből Magyarországon 271, Szlovákiában 374 eurót kapnak kézhez a munkavállalók. Az átlagkereset Magyarországon magasabb, legalábbis ami a bruttót illeti, de amíg az átlag magyar zsebében nagyjából 609 euró marad a bruttó 915-ből, addig az átlag szlovákiai 684 eurót visz haza a 889-ből.”

A személyes tapasztalatok megosztására az elkövetkezendőkben is sor kerül. Például a schengeni akadálymentesítés átalakította a határközeli családok, így a cikkszerzőnkének is a vásárlási szokásait. A napi beszerzések világában mindkét országban van, ami emitt éri meg jobban, vagy éppen odaát. Viszont, ha nagyobb lélegzetű kiadások merülnek fel a családok számára, azonnal kiderül: ahol nem a bankok meg a nemszeretem cégek ellen indítanak „szabadságharcot”, ott már ab ovo sokkal kedvezőbbek a hitelkérelmezők és a vállalkozni akarók kilátásai:

„A mindkét országban kapható termékek esetében érdemes összehasonlítani az árakat – ennek megfelelően a határ mindkét oldalán megvan, amit csak ott érdemes vásárolni. Például Magyarországon tankolunk, de sört továbbra is csak Szlovákiában veszünk. Jelzáloghitelünket Szlovákiában vettük fel, mert a magyarországi ajánlatok meg se közelítették a szlovákiaiakat, és a vállalkozás adminisztrációja és költségei is lényegesen kedvezőbbek a határ északi oldalán. A határ két oldalán működő rendszerek összehasonlításával optimalizálni tudjuk kiadásainkat, egyszerűsíteni tudjuk életünket, és olyan különbségek tűnnek fel számunkra, amelyeket az egy országban élők talán észre sem vesznek. És ez az élet számos területére igaz.”

Az életnek az a területe, mely Cúth Csabához legközelebb áll természetesen a felsőoktatás világa, hisz ebben mozog otthonosan. Mint a budapesti ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakos tanári, majd ugyanitt jogászi diplomát szerzettnek, ELTÉ-s szociolingvisztika doktorandusznak, illetve ma a Selye János Egyetemen dolgozónak meg vannak a saját közvetlen tapasztalatai.  Ezek összevetése után a konklúziója ugyanaz, mint a bankszektort vagy a vállalkozási szférát illetően: Szlovákiában sokkal jobbak az esélyek az egyetemi polgárok számára legyen szó akár képzési lehetőségekről vagy a továbbtanulás költségeiről.

Pedagógusi elégedetlenség van emitt, meg amott is, csakhogy a tavalyi, mindkét országban tartott nagyszabású tüntetések motivációit illetően lényeges különbségek vannak. A zászló itt is a szlovákiai pedagógusoknak áll, mert az eleve nagyobb fizetéssel rendelkező ottani pedagógusok zajos tiltakozása után a Fico-kabinet meghajolt a követelések előtt és beadta a derekát:

„2006-ban még jómagam is verset mondtam a budai Várban tartott tandíjellenes tüntetésen, és azóta is úgy gondolom, hogy a kevésbé tehetősek számára alaposan megnehezíti az egyetemi életet, ha a hallgatónak közben azért kell dolgoznia, hogy kicsengesse a tandíját. 2008-ban a Fidesz által kezdeményezett „szociális népszavazáson” a magyar választók el is vetették a tandíj ötletét, de a második Orbán-kormány már 2011-ben drasztikusan szűkítette az államilag támogatott képzések körét. Szlovákiában nem volt ugyan népszavazás a kérdésről, de azóta sincs tandíj.

Tavaly mindkét országban tüntettek a pedagógusok. Magyarországon a szakmaiatlan módszerek, a szabad tankönyvválasztás korlátozása és az adminisztrációs terhek miatt – emellett hangsúlyozták, hogy nincsenek bérköveteléseik. Szlovákiában a tanárok fizetése mind abszolút értékben, mind a szlovákiai átlagkeresethez viszonyítva magasabb, mint Magyarországon. Ezek után nem fogják kitalálni, mit szerettek volna elérni a szlovákiai tanárok: fizetésemelést! És a mostani kormánytól meg is kapják folyamatosan, 6 százalékonként. Magyarországon meg tudjuk, mire mentek a tüntetéssel a pedagógusok.”

Szlovákiában és Magyarországon is a korrupciós ügyek, a közpénzköltés mikéntje és az átláthatóság kérdése okán kerül lapok címoldalaira napi rendszerességgel egy-egy politikus, vagy a hozzá közel álló örök nyertes közbeszerzési kegyenc. Hogy melyik országban jobbak a lehetőségei a visszásságokra fényt deríteni akaró kollégáknak, azt döntse el az olvasó a következők alapján:

„Mindkét országban sokan kritizálják a közpénzek költését. A sajtónak kötelessége, hogy a nyilvános adatok alapján rámutasson a – finoman fogalmazva – nem kifejezetten hatékony pénzszórásra. Szlovákiában 2011 óta minden olyan szerződést közzé kell tenni, amelyben közpénzt költöttek. A jelenlegi kormány bevezette, hogy a közpénzzel gazdálkodók csak olyan cégekkel köthetnek szerződést, amelyek szerepelnek egy hivatalos nyilvántartásban. A cégeket regisztrációjuk során átvilágítják, felfedik a tulajdonosi szálakat és a valódi haszonélvezőket, amivel ki lehet szűrni az offshore vállalkozásokat és a személyi összefonódásokat. Magyarországon ezzel szemben pénzt kérnek a közérdekűadat-igénylésért, bírósági ítéletekre van szükség, hogy kiderüljön, mire ment el a közpénz, és még ezután sem biztos, hogy a közérdekű adatok nyilvánosságra is kerülnek.”

Ahogyan az előbbiekben megismertek okán is fölösleges lenne bármi kommentárt fűzni a Cúth Csaba által felvázolt látlelethez, éppoly indokolatlan lenne ezt megtenni a cikkzáró keserű mondatokat illetően. Legfeljebb annyit csupán: magunk se hittük volna soha, hogy Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter nem is oly régen egy sajtótájékoztatón arról fog értekezni: „a magyar gazdaság versenyképességét kell erősíteni úgy, hogy öt-hat év távlatában érje el a V4 országok átlagát, Csehország vagy Szlovákia szintjét.” Drukkolunk a miniszternek, hogy reményei valóra váljanak. Bár mi tagadás, most őt említve, eszünkbe jut egy másik tavalyi nagy horderejű bejelentése is, amire azért nem mernénk fogadást kötni: „az évtized végére bevezethetjük az eurót.”

 „Álmomban sem gondoltam volna a meciari mélységek idején, hogy Szlovákia valaha is bezzegországgá válhat Magyarország számára. Ami még elszomorítóbb, hogy az irányok és a kilátások is mások. Szlovákia a kétsebességes Európában a maghoz igyekszik felzárkózni, és euróövezeti tagsága miatt meg is van rá az esélye. Magyarországon lassan már annak is örülni lehet, ha a nem vezetik ki az országot az EU-ból. Nekünk, szlovákiai magyaroknak sem lenne jó, ha a légiesedést követően egy újra megszilárduló határ, továbbá minőségileg más életszínvonal választana el minket az anyaországtól.”