„Összetartozunk?” – Egy cikkcím, melynek végén a kérdőjel sajnos indokolt

Megszólalt a héten a Magyar Nemzet hétvégi számában Póla Gergely, a napilap olvasószerkesztője és a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából közölt jegyzetében azt teszi szóvá, hiába van évek óta emléknapja az egymáshoz tartozásnak, Magyarországon, „a társadalom jó részének a nemzet véget ér Röszkénél, Ártándnál, Záhonynál és a Mária Valéria híd második pillérénél.” Annak járt utána, hogy miért lett „a legjellemzőbb hozzáállás ma az érdektelenség” az országhatárokon túl élő honfitársak iránt és kénytelen megállapítani: azért, hogy „a külhoniak helyzetet nem témája a közbeszédnek” kivétel nélkül minden magyarhoni közvéleményformáló felelős.

„Ma a magukat nemzeti érzelműnek valló magyarok jó része azon sopánkodik, hogy Brüsszelben több Mohamed jön világra, mint Pierre, miközben teljes lelki nyugalommal szemlélik, hogy Marosvásárhelyen több Petru születik, mint Péter – és közben a Péterek iskolái, intézményei, közösségei folyamatos zaklatásnak vannak kitéve.

Persze ha a pillanat uralása felől vizsgáljuk a dolgot, érthető: a kisebbségi jogok, az anyanyelvhasználat, a határon túli magyar kultúra védelme nem kecsegtet könnyű sikerrel. És főleg nem hoz annyi szavazatot, mint a fantomok elleni hadakozás.”

Tavaly decemberben Traian Băsescu, volt román elnök emlékezetes Orbán Viktornak címzett útszéli hangvételű, gorombaságokkal tarkított kirohanása apropóján Péterek, Petruk és Mohamedek címmel véleménycikket közölt a Magyar Nemzet olvasószerkesztője, Póla Gergely, ebből származik fenti idézetünk. A kioktató s egyben fenyegető megszólalásában, mint bizonyára sokan emlékeznek rá, a legnagyobb közösségi portálon a kvietált hajóskapitány, aki még korábban együtt nevetett Brüsszelben a magyar kormányfővel és hajdan arról értekezett, hogy „felelőtlenség lenne magyar-román vitákat nacionalista hangulatkeltésre használni”, Orbánon túlmenően beszólt „Syjjarto Peternek” (sic!) is, és mindkettőjüket olyan „politikai kalandoroknak” nevezte, akik „nem értik meg, hogy Románia határa a Tiszáig tart.”

Akkori fejtegetésében Póla Gergely értetlenkedve tett szóvá, hogy Cotroceni egykori lakójának hadüzenete „nyomán úgy tűnik, hogy Bukarestben izzó gyűlölettel gondolnak a mostani magyar kormányzatra, pedig a románok nagyon is jól járnak a Fidesszel.”

Első látásra meghökkentő állítását rögtön meg is indokolta. Előbb rámutatott arra, hogy a „magyar baloldali-liberális pártok sosem tudtak mit kezdeni a nemzetpolitikával. Amikor épp nem viszonyultak olyan ellenségesen a határon túli magyarsághoz, mint a kettős állampolgárságot elutasító kampány során, akkor messze eltartották maguktól a témát, és úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben volna.” Ezt követően pedig a másik oldalt vette szemügyre, és arra a következtetésre jutott, hogy a „Fidesz ellenzékben többé-kevésbé következetesen kiállt a kisebbségi magyarok jogaiért, és amikor a 2010-es választás után felálló Országgyűlés 97,7 százalékos többséggel elfogadta a kettős állampolgárságról szóló törvényt, úgy tűnt, új korszak kezdődik.” Viszont rögtön hozzátette: a reményeket nem igazolta az élet. Az áttörés Póla értékelése szerint elmaradt, mert „az elmúlt hat évből a székelyzászló-ügyet és a mostani alkalmat (a december elsejéhez való hivatalos viszonyulás átértékelését – n.n.) leszámítva nemigen tudunk olyan esetet említeni, amikor Budapest felemelte volna szavát, pedig a szomszédos országok bőven adtak rá okot a magyar intézmények elleni harctól az anyanyelvhasználat korlátozásán át az egyének megfélemlítéséig.”

Szlovákia esetében a visegrádi együttműködés írta felül a könnyített honosítás ügyét – szólt cikkében az immár hetedik éve szőnyeg alá sepert bántó kérdésről, és érthetetlennek nevezte Budapest hallgatását azért is, mert amikor a kolozsvári repülőtér névadója, majd a román nemzet hőse Gyulafehérvár, Nagyenyed, Medgyes és Torda környéke magyarságának egykori kiirtója lett, a magyar fővárosból még egy ejnye-bejnye se hangzott el, holott ezek a lépések nem éppen a kölcsönös bizalomépítés érdekében történtek.

Póla végül úgy értékelte, hogy az a viszonyulás, melyben a magyarhoni hivatalos kommunikáció elsősorban a Nyugat-Európát érintő migrációt láttatja a magyarság sorskérdésének és nem az erdélyi magyar nemzeti közösség megmaradását és megtartatását biztosító jogi-politikai törekvések határozott politikai támogatását, ez nagyon is megfelel a Dâmbovița parti politikacsinálóknak „hiszen jelzi: a hatóságok továbbra is szinte bármit megtehetnek, senki sem emel szót a sovinizmus ellen. Romániának kifejezetten jól jön, hogy mindehhez Budapest még fedezéket is biztosít, amikor Brüsszel ellen verbális szabadságharcot vív, és önként eljátssza a rosszfiú szerepét.”

Egy másik tavalyi cikkében a publicista a magyarországi sajtóban egyre inkább elharapózó „bratyiszlavázás” ellen kelt ki és rámutatott arra, hogy „nemcsak otrombaság, helytelen is Pozsony helyett Bratislavát, Kolozsvár helyett Cluj-Napocát, Kismarton helyett Eisenstadtot mondani, írni.” Konkrétumokat felsorolva tette szóvá, hogy tévedés lenne a bratyiszlavázást bármely pannóniai politikai oldalhoz kötni és intő példaként említette, hogy még egy polgári konzervatív hetilapban is azt olvasta: „egy építőipari cég „Frauenkirchenben és Horitschonban” foglalkoztat magyarokat – a két német név az egykor az Eszterházy-uradalomhoz tartozó Boldogasszonyt és Haracsonyt takarja. A 71 migráns holttestét rejtő hűtőkocsit is a legtöbb sajtótermék szerint Parndorf mellett találták, csak néhány igényesebb írt Pándorfalut. A hétköznapi beszédben is bántóan gyakran hallani, hogy valaki „Komárnóban”, „Štúrovóban”, „Csopban” vagy „Novi Sadban” járt.”

A helytelen névhasználat kiirthatatlanságát kárhoztatva sommázta: „a jelenség nyilvánvalóan a nemzettudatot leépítő évtizedek terméke”. Végül nem rejtette véka alá elmarasztaló véleményét a közbeszéd egyes mai alakítóiról sem, akik bratyiszlavázva nyelvtani hibát is elkövetnek, függetlenül attól, hogy a „merényletük” hátterében slendriánság vagy éppen az igénytelenség érhető tetten.

Az idén februárban, az Igazi Csíki Sör és a Heineken ügyében a Marosvásárhelyen született táblabírósági döntést kommentálva a Bojkott mint bosszú című cikkében, amikor az amúgy szögesen eltérő nézeteket vallók Magyarországon meglepő egységben álltak ki a székely márka mellett és bojkottra hívtak fel, Póla Gergely az elsők között figyelmeztetett lapja hasábjain: a bojkott szorgalmazása nem lehet célravezető, biztosan fiaskóval jár majd. Mint írta, ez annál is inkább megjósolható, mert „a határon túli ügyek pedig még az itthoniaknál is kevésbé mozgósítják az embereket; mintha a ceauşescui falurombolás elleni nagyszabású tüntetéssel minden patronját előtte volna a magyarság. Érhet minket bármilyen sérelem, az érdektelenség borítékolható.”

Ilyen előzmények ismeretében, amikor, hogy a Nemzeti Összetartozás Napjához kötődő megannyi, felettébb eltérő tartalmú és színvonalú cikk között tallózva rábukkantunk Póla Gergelynek az Összetartozunk?-jára, így kérdőjelesen, már a cikkolvasás előtt is sejtettük, hogy annak szerzője tükröt fog elénk tartani és olyan továbbgondolandó kérdésekkel szembesít majd, amivel friss írása „kilóg majd a sorból”. Tudtuk: ez a jegyzet biztosan egészen más lesz, mint az ilyenkor megszokott sablonos egyencikk, melyek közlését az emléknapon kötelességének érzi minden redakció Kápát-medence szerte. Éreztük: ő nem választja majd a könnyebb utat, mint tették ezúttal is sokan, akik jobb esetben történelmi adatokkal megtűzdelve tekintettek vissza az egykor történtekre és a Trianon-következményekre, vagy épp olyan nemzeti keservek publikálására vállalkoztak, melyek becsületére váltak volna a múlt század ’30 éveiben az irredenta ceremóniamester, báró Urmánczy Nándor útmutatásain nevelkedett cserkész-parancsnokoknak vagy leventeoktatóknak is, hisz például olykor még a „Nem, nem, soha!” se maradt ki a mostani szókérésükből.

Már a Póla-megszólalás indító mondatai meggyőzhettek arról, nem csalódtunk, a feltételezésünk helyes volt: a cikkszerző valóban nem fog nosztalgiázni, nem lesz kíméletes hozzánk. Azt teszi, mint máskor: őszinte szembenézésre kívánja ösztökélni magyarhoni olvasóját.

„Hogyan lesz a székelyből román? Úgy, hogy elmegy Budapestre – szól a régi vicc, amely sajnos ma is aktuális. Hiába hagytuk már több mint negyed századdal magunk mögött a Kádár-rendszert, még mindig sokan vannak, akik magyarul beszélő szlováknak, románnak, szerbnek tartják a határon túli magyart, és megdöbbennek, ha az anyanyelvén szólal meg. Rendszeresen előfordul az is, hogy idegen nevükön emlegetnek magyarlakta településeket, esetenként még nívós közéleti lapok is, sőt olykor a meteorológiai szolgálat is román helységnevet használ a magyar helyett. Sokatmondó ugyanakkor, hogy néhány éve egy közismert zenész lövöldözésig, terrorizmusig, nemzetközi békefenntartók jelenlétéig tudta megrajzolni az ívet a teljes Kárpát-medencére vonatkozó időjárás-előrejelzés jelentette „piszkálódástól”. Bár az illető később elnézést kért, az írás kiválóan jellemzi egy réteg hozzáállását a határon túliakhoz.

Emlékezhetünk, hogy a 2004-es népszavazás előtt az MSZP és az SZDSZ rosszindulatú hecckampányt folytatott a magyarországiakat „anyagilag megroppantó, állásukat elvevő” külhoniak ellen, az utóbbi években pedig a mára mezei Facebook-csoporttá törpült Milla olyan üzenetekkel jelentkezett a „rinyálás napján”, hogy a környező országok szélsőjobboldali figurái Slotától Funarig mind elismerően csettintenének. Ezzel együtt valószínűleg nincsenek többségben azok, akik ellenségesen viszonyulnak a határon túli magyarsághoz, a kettős állampolgársághoz vagy a „tizenötmillió magyar” szókapcsolathoz. Erre utal legalábbis, hogy a baloldali politikusok többsége másként fogalmaz, mint tíz éve, a Millától pedig saját hívei is elhatárolódtak ízléstelen akciója után.”

Az előbbiekhez kapcsolódva egy kitérőt tennénk, amiről úgy érezzük, idekívánkozik és szólni róla talán nem is fölösleges.

A Magyar Nemzet munkatársa, mint láthattuk, szemérmesen elhallgatja „a közismert zenész” nevét, de mi felfedjük kilétét. Már csak azért is meg kell tennünk, mert hatalmas és személyes csalódásként éltük meg azt, hogy az a Bornai Tibor, aki a kolozsvári Mátyás szobor megalkotójának leszármazottjaként (Bornai dédnagyanyja Fadrusz János testvére volt) a szoborállítás centenáriumán kezdeményezte Fadrusz-emlékérem megalkotását, majd többek közt épp velem együtt adta át azokat Kolozsváron a Magyar Operában olyan kiválóságoknak, „akik hozzájárultak az erdélyi magyar kultúrkincs gyarapításához és gazdagításához, és a Fadrusz-életmű ápolásában kimagasló szerepet játszottak”, a jelek nem igazán érezte át, mit is jelentettek az akkori Fadrusz-napok és azok hangulata Kolozsvár és egész Erdély magyarságának 2002 októberében. Neki kihullott volna az emlékezetéből egy Gheorghe Funar nevezetű kolozsvári bíró és társtetteseinek fenyegető ökölrázása felénk, ott, a Főtéren? Nem, kedves Bornai Tibor, ezen az emlékezetkihagyáson a 2012. november 8-i faramuci bocsánatkérése már nem sokat segíthetett. Azt a bizonyos Muszáj ezt? című eszmefuttatást a talányos megkövetés előtt két nappal eleve nem lett volna szabad megírni. Nem lehet egy praktikus időjárás előrejelzés mentén egyik nap már lövöldözést, terrorizmust, majd nemzetközi békefenntartókat vizionálni Kolozsvárra meg máshová a Kárpát-medencébe, a rákövetkező napokban pedig meghatottan már arról nyilatkozni az MTI-nek, hogy „élete egyik legszebb napja volt, amikor tíz évvel ezelőtt Kolozsváron a Mátyás király lovas szobra felállításának századik évfordulóján rendezett ünnepségen olyan Fadrusz-bronzplaketteket adtak át, amelyek nagyapja alkotása alapján készültek.” Vagy-vagy…

 „A legjellemzőbb hozzáállás ma az érdektelenség. – folytatódik a kíméletlen, de sajnos mélyen igaz számvetése Póla Gergelynek. Hiába több dicséretes kezdeményezés, aminek tanúi lehetünk napjainkban meg korábban is, a nemzeti szolidaritás a Duna-Tisza közében a többség számára nem közügy. Hiába a sok-sok nemes szándékú kezdeményezés, hiába például az egykori Apáczai Közalapítványhoz kötődő Határtalanul program, melynek felemás felvidéki tapasztalatairól egy esztendeje írtunk e helyen, megosztva Balassa Zoltán kassai hely- és művelődéstörténésznek, a magyarországi iskolai diákcsoportok állandó és segítőkész felvidéki kísérőjének ellentmondásos tapasztalatait – ha az érintettek belső indíttatása hiányzik, abból csak kipipálandó, muszáj-feladat lesz. Emlékezzünk a lelkes kassai önzetlen idegenvezető szavaira: ő arról számolt be, hogy az egyik szeme sír, a másik nevet, mert az üdítő kivételek mellett többnyire disszonáns tanulói és pedagógusi hozzáállással szembesült, általános jellemzője volt az inváziószerűen érkező odalátogatóknak, a kísérő tanároknak is (!), a felkészületlenség és az elkeserítő közöny.

Póla Gergely mostani megszólalásában, mintha csak ráerősítene a fogalommá vált kassai lokálpatrióta idegenvezetőre: „Bár évek óta nemzeti emléknapja van az összetartozásnak, az iskolások pedig közvetlenül szerezhetnek élményeket a határon túli magyar területeken, a társadalom jó részének a nemzet véget ér Röszkénél, Ártándnál, Záhonynál és a Mária Valéria híd második pillérénél. A sajtó sem kivétel: sok lapnál nemcsak a kárpátaljai lövöldözés nem hír, hanem a kifejezetten a magyar közösség ellen irányuló hatósági, politikai hadjáratok sem – vagy ha mégis, a külföldi hírek között, a venezuelai összecsapások és az észak-koreai rakétakísérletek társaságában.

Szinte mindegy is, hogy az érdeklődés vagy az információ hiánya miatt, de a külhoniak helyzete nem témája a közbeszédnek – szlovák, ukrán, román, szerb belügynek számít. Akik hallottak is a magyarság jogaiért küzdő szervezetekről, illetve a Tamás Aladárné- és Hantz Péter-féle magányos hősökről, többnyire „veled vagyok, de nélküled” hozzáállással szemlélik a tevékenységüket. Az anyanyelvhasználat korlátozásáról, diszkriminatív intézkedésekről, állampolgársági törvényekről, megfélemlítésről, túlkapásokról, törvénysértésekről szóló híreket pedig lemondó beletörődés vagy teljes közöny övezi.”

Ahogyan a bevezetőnkben már ismertetett Péterek, Petruk és Mohamedek-jében Póta Gergely most is, kivétel nélkül Magyarország bármelyoldali közvélemény-formálója közös bűnének tartja azt, hogy cikke címében az „összetartozunk” után kérdőjelet kell tennie. A szó értelme és üzenete e nélkül a kérdőjel nélkül hamis látszatot keltene, önbecsapást jelentene. Hogy miért gondolja így, és tegyük hozzá, miért van igaza abban, ahogyan látja a magyar-magyar viszonyulást, az kiderül cikkének utolsó részéből:

„A téma nem trendi, a másságért és a kisebbségi jogokért rendszeresen síkra szálló liberálisok sem mutatnak iránta érdeklődést. Ahogy az olyan szimbolikus ügyek iránt sem, mint a kollektív bűnösséget kimondó Benes-dekrétumok megerősítése, a kisebbségi magyarokért és a zsidóságért kiálló, üldözötteket segítő, mégis háborús bűnösként elítélt Esterházy János rehabilitálásának elutasítása vagy épp Avram Iancu román nemzeti hőssé emelése. Ma számos utca, tér, iskola, sőt település és repülőtér is viseli annak az embernek a nevét, akinek a vezetésével különös kegyetlenséggel mészárolták le magyarok ezreit, megváltoztatva Erdély etnikai arányait. Akik minden követ megmozgattak azért – még Barack Obama amerikai elnökig is elvitték az ügyet –, hogy a vitatott megítélésű Hóman Bálintnak ne lehessen szobra Magyarországon, nem emelték fel a szavukat sem Románia nagykövetségénél, sem a sajtóban egy népirtó nemzeti hőssé nyilvánítása ellen.

És hol voltak a CEU-ért tüntetők akkor, amikor ellehetetlenítették a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatát? Amikor megfogalmazták a magyar nyelvű oktatást teljes egészében megszüntető új ukrán nyelvtörvénytervezetet? Amikor Szerbiában a hatályos törvényt megszegve megtiltották a Vajdaság tartományban hivatalosnak számító magyar nyelv felsőoktatási felvételin való használatát?

Fogadjuk el egy pillanatra azt az érvelést, hogy a CEU-ért kizárólag Soros-katonák vonultak utcára, akiket nem érdekel a Budapesten kívüli világ. De így is adódik a kérdés: hol voltak a magukat nemzetinek nevező pártok, szervezetek? Hol volt az a CÖF, amely a CEU-vita leghevesebb időszakában Brüsszelig utaztatta tagjait demonstrálni? Tényleg veszélyesebb egy magyarországi egyetem léte, mint sok külhoni magyar egyetem megszűnése? Amikor minden perc számít, tényleg célravezető parttalan belharcokba menekülni azon küzdelmek elől, amelyeket a sors ránk kényszerít?”