Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (október 26.-november 1.)
A magyar keserűségről két tételben – Nick Thorpe a mai magyarországi megkeseredettségről és Markó Béla az erdélyi magyarok magyarhoni megkeserítőiről
Első tétel
Régóta meggyőződéssel valljuk, hogy azok a publikációk, melyekben külföldi szemmel láttatnak bennünket, magyarokat olyan tehetséges tollforgatók, akik egy hosszabb-rövidebb velünk történt együttélés nyomán, a legkülönbözőbb közegekben szerzett személyes tapasztalataikra alapozva ismernek meg, majd meg is szeretnek bennünket, ám soha sem esnek túlzásokba, miközben azt is észreveszik, amit mi nem, azaz az erényeinket és hibáinkat egyaránt, és teszik ezt mindig prekoncepciók nélkül – hallatlanul értékesek és tanulságosak a mindenkori magyar nemzetpolitika számára.
Igaz volt ez a kalandos életű angol író, utazó és katona, Patrick Leigh Fermor esetében, akit egyesek Nagy-Britannia egyik legnagyobb útirajz-szerzőjének tartanak, mások szerint pedig ő Indiana Jones, James Bond és Graham Greene keresztezése volt. Azért vált például kedvenc könyvünkké egykor az Erdők s vizek közt. Esztergomtól Brassóig gyalogszerrel 1934-ben című remek útirajza, mert abból kiderült, hogy a rokonszenves, kulturált, a klasszika-filológiában és az európai történelemben egyaránt jártas fiatalember a szó szoros értelmében belehabarodott a két világháború közötti Magyarországba és Erdélybe. E lebilincselően olvasmányos konfessziójából persze megismertük azt is, hogy mi minden volt ennek az oka. Nem mellesleg jó tudni az angol fiatalember hátizsákos gyalogútjáról szóló könyvéről, hogy „a művelt angol, sőt amerikai és nyugat-európai olvasóközönség tekintélyes része ma ennek a sok kiadást megért könyvnek az alapján képzeli el Magyarországot és Erdélyt, vagy indul el, hogy közelebbről is megnézze magának.”
Igaz ez a megközelítés kortársunk, a holland Jaap Scholten vonatkozásában is. Ezért nyújtott igazi élményt számunkra, és bizonyára nem csak nekünk, a Budapesten élő író dokumentumregénye, a Báró elvtárs. E könyvében a bennünket, magyarokat megszerető és nagyra értékelő, a Bánffy-trilógiát hollandra átültető németalföldi polgár, egyszerre ironikusan és távolságtartóan, előítéletek nélkül szemlélődött Erdélyben és Magyarországon. Mindenre kíváncsi, mindenre nyitott volt, természetesen kritikus is, mert Scholten mindig makacsul ragaszkodik a tényekhez.
Ugyanez elmondható Nick Thorpe-ról is, akinek egy három évvel ezelőtti, szabadkai riportjával arról, hogy Magyarország miként „gyártja új tömegét az EU- állampolgároknak”, az olvasóink már találkozhattak. Thorpe a BBC tudósítója: harminc éve él Budapesten magyar feleségével és öt fiával. Hajdan teát főzött Orbán Viktornak, most viszont már interjút is nehezen kap tőle. Sőt nemrég őt, az egykori jó ismerőst a magyar miniszterelnök így mutatta be egy alkalmi beszélgetőpartnerének egy véletlen találkozásuk alkalmával: „A member of the hostile foreign press” (Az ellenséges külföldi sajtó egyik képviselője).
Thorpe-nál jobban aligha sok külföldi ismeri jobban a mai magyar társadalmat. Ezt bárki tanúsíthatja, ha kezébe vette a brit tudósító két remek könyvének valamelyikét, a kelet-közép-európai rendszerváltozásokról szóló Befejezetlen forradalom címet viselőt vagy A Duna – Utazás a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig kötetét. Utóbbiban Thorpe a Dunáról és a folyó mentén élő emberekről szóló élményeit összegezte egy, a már szóbahozott Patrick Leigh Fermor útleírásaihoz méltó különleges útleírásban.
Most mégis, három évtizedes budapesti lét után Nick Thorpe-nak rá kellett döbbennie, hogy eddig nem ismerte kellően azokat, akik között él. Észak Írországban, egy filmforgatás során jutott erre a felismerésre és ott vált számára igazán érthetővé a 2016-os magyar valóság. Ott, a militáns katolikusok és harcias protestánsok utcai összetűzéseinek városában, Belfastban, ahol a két fél lakónegyedeinek találkozásánál nem is oly rég állandóak voltak az utcai összetűzések és merényletek, s ahol a békefolyamatok beindulását követően ún. „békefalakat” emeltek, az egykori gerillaharcok színhelyén, eszmélt rá arra: a magyarokat, akárcsak az észak-íreket mindennél jobban jellemzi a nemzeti keserűségérzet.
Lássuk, miként jutott erre a felfedezésére a BBC 1986 óta a magyar fővárosban élő szerkesztő-tudósítója. Alább közreadjuk vallomását abban a formában, ahogyan azt megírta tegnap:
„Nemrégiben egy filmforgatáson dolgoztam Észak-Írországban. A film a várost szétszabdaló, az összecsapások megelőzését szolgáló “békefalakról” szól. Utazásom során azt hiszem, megértettem valamit a magyar valóságból is.
Van egy szó, ami gyakran hangzik el Belfastban, a köztársasági és a lojalista oldalon egyaránt: a keserűség. Azokat nevezik ott megkeseredettnek, akik nem tették túl magukat a múlt század második felének gerillaháborúján; akiket megkeserített az erőszak, amit elszenvedtek vagy elkövettek. Hazahoztam ezt a szót, és alkalmaztam a helyre, ahol élek: Budapestre. Először is az 1956-os forradalom 60. évfordulójára.
A kormányzó Fidesz tíz éve keseredett meg, amikor a sokkal nagyobb jelentőségű 50. évfordulót a szocialista-liberális koalíció vezényelte le. Huszonkét államfő jött el, és iszonyú botrány szemtanúi lehettek. A magyar rendőrség könnygázzal és gumilövedékkel támadt békés ellenzéki tüntetőkre – a most hatalmon lévő párt támogatóira.
Az ellenzék vezetője, Orbán Viktor akár forradalmat is hirdethetett volna. Ehelyett népszavazást kezdeményezett szociális kérdésekről. Konfliktuskerülő, de okos ötlet volt. A tömeg csalódottan hallgatta a bejelentést, de az a népszavazás segítette kormányra Orbánt és pártját. Azóta is övék a hatalom.
De nekem úgy tűnik, ő és ellenfelei egyaránt megkeseredtek. A Fidesz-kormány kerítéssel és kiközösítéssel válaszolt a menekültválságra ahelyett a nagylelkűség és vendégszeretet helyett, amelyet én idegenként mindennap tapasztalhattam.
Ez a keserű menekültellenes kampány újabb népszavazásban csúcsosodott ki október másodikán. Már a kérdés is rossz ízű volt, lefordítva így hangzott: „akarja-e, hogy azok a senki által meg nem választott brüsszeli bürokraták ránk kényszerítsék azokat az átkozott migránsokat a mi választott képviselőink akarata ellenére?” A népszavazáson csak egy kisebbség vett részt, de ők szinte egyhangúlag nemmel válaszoltak – bár érvénytelenül. A legtöbb ellenzéki párt bojkottal válaszolt – ami szintén elég keserű végkifejlet 27 év demokratikus kísérlet után. Csak egy viccpárt humora mentette a helyzetet, amely éppen ebből a keserűségből űzött tréfát.
És keserűséget hozott a folytatás is. A kormány most az alaptörvénybe akarja foglalni a menekültek elutasítását, amihez szükségük van a szélsőjobbos Jobbik támogatására. Ők azonban csak akkor hajlandók a módosítás támogatására, ha a gazdag külföldiek letelepedésének is véget vet a kormány. Erre a Fidesz kitalálta, hogy elege van ezekből is – elsősorban kínaiakról van szó a hírek szerint –, és megszünteti a letelepedési kötvényeket. De nem ám a Jobbik zsarolása miatt.
Belfastban ezt hívják a keserűség spiráljának.
De térjünk vissza a hatvanadik évfordulóhoz. A mindenható kormánypárt ezúttal az 1956-os utcai harcosokra helyezte a hangsúlyt, akik esélytelen bátorsággal küzdöttek az orosz túlerővel. Az üzenet az, hogy az erkölcsi győzelem az övék volt akkor is, ha kíméletlenül eltaposták őket.
Ezúttal csak egyetlen külföldi vezető jött: Andzrej Duda lengyel elnök. És egy ellenzéki csoport sípokkal, akik tiltakoztak, amiért a kormány saját propagandájához használja fel 1956-ot. A kritikusok megjegyezték, hogy az új fideszes narratíva nem vesz tudomást a reformkommunistákról, köztük Nagy Imréről, akik a forradalom élére álltak, majd életükkel fizettek ezért.
A magyar politikában keserű szelek fújnak ezen az őszön – hol az ellenzék, hol a kormány felől. Fél- és egymillió között van azok száma, akik az elmúlt években elhagyták Magyarországot. Őket az keserítette meg, hogy otthon nem tudtak megélni.
És hogy mi a keserűség ellenszere? Talán a nagyvonalúság. Nagylelkűség a Magyarországon annyit szenvedő menekültek felé. És nagylelkűség, vagy legalább egy csipet jóindulat a hatalmon lévők, és az ellenzék felé, kölcsönösen.”
Mindehhez még egy idézetet tennénk hozzá Nick Thorpe egy korábbi megszólalásából. Áprilisban, a Magyar Nemzet számára nagyinterjút adott a BBC tudósító, melyet a napilap Orbán a főorvos a nagyviziten címmel közölt. Úgy érezzük, ebből feltétlenül idekívánkozik az interjúkészítő Falusy Zsigmond három kérdése és az azokra adott válasz, annál is inkább, mert ez a dialógusrészlet mintha már előrevetítette volna a mostani Hvg.hu-s konfesszióban megfogalmazottakat.
„– A rendszerváltásról és a későbbi idők tapasztalatairól meglehetősen csalódott könyvet írt Befejezetlen forradalom címmel.
– Nem nevezném csalódottnak. Inkább sajnálom, hogy a magyarok nem érték el azt, amire a rendszerváltás előtt vágytak, mert ebből az országból szerintem sokkal normálisabb hely válhatott volna, mint a mostani. Rossz nézni, hogy harminc év után is egy hatalmas napi harc az élet.
– Mi lehetett a baj?
– Nem mondom, hogy ez vagy az a kormány rontotta el, de mindegyik hozzátett valamennyit. Talán ha Antall vagy Horn bölcsebb lett volna, jobban távol tarthatták volna a Nyugatot. Biztos, hogy hiba volt például eladni mindent. Aztán tévedés volt azt hinni, hogy az olcsó munkaerő ígéretével ide lehet csalogatni a tőkét. A magyarok tárgyalhattak volna úgy, mint a szlovénok, hogy nézzétek, itt jól képzett, tehetséges emberek vannak, fizessétek meg őket, és cserébe minőségi munkát kaptok.
– Ez a hajó, úgy tűnik, elment.
– A gazdasági problémák mellett a másik nagy gond, hogy egyre inkább visszatér a kommunizmusból ismert erős állam eszméje, amelyben a hatalom a saját magára szabott törvények szerint él, és figyelmen kívül hagyja az embert. Talán ezért lett ebből az országból jogászország, ahol jogszolgáltatás van, miközben az igazság sokszor elsikkad. Egyre kevésbé fontosak például az erkölcsi megfontolások. Ez jól látszott a menekültválság kezelésén is.”
Második tétel
Azon az áprilisi hévégén, amikor a Magyar Nemzet megjelentette a Nick Thorpe-al készített nagyinterjúját, a Népszabadság Kentaurbeszéd rovatában, Markó Béla is közölt egy keserű hangú esszét Nem a mi időnk címmel. Akkori írásában a költő-politikus keserű hangon szólt nemcsak az erdélyi magyar rossz közérzet megannyi okáról, így például a német nemzetiségű román államfő március tizenötödiki, hagyományt sutba vágó hallgatásáról, hanem hangsúlyosan arról a megkeseredettségéről is, amiről a következő szavai tanúskodnak:
„Nem a mi időnk ez – mondják mostanában egyre többször barátaim, amikor a párizsi vagy brüsszeli merényletek kerülnek szóba. Európának most kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a saját etnikai-nemzeti problémáival bajlódjék, amikor nyakunkon a menekültek. Vajon a rosszul kezelt menekültkérdés arra intene minket, hogy hallgassunk? Az európai szolidaritás azt jelentené, hogy ki-ki félreteszi a saját gondjait, és közös nyomorúságunkra koncentrálunk mindannyian?
Hát nem éppen ez-e a mi közös nyomorúságunk, hogy nem vagyunk képesek választ adni az együttélés dilemmáira? A menekültügyre is csak azért nem tudunk megoldást találni, mert a saját dolgainkat sem rendeztük igazán, és ha neki is fogtunk a rendezésnek, menet közben leálltunk vele. Mint Romániában is az utóbbi években, és mint a környező országokban is. Illetve azt a hazug és veszélyes alternatívát próbálják egyesek legyűrni a torkunkon, hogy egy olvasztótégelyként működő Európai Unió és a tetszhalálukból feltámadó, hihetetlenül agresszív nemzetállami elképzelések között kell választanunk.”
(Csak közbevetve: merényletet elkövetve a magyar kultúra ellen a Népszabadság mostani kivégzői, példátlanul sunyi tettükkel mára elérhetetlenné tették ezt az esszét és vele együtt sok tízezernyi értékes vagy kevésbé időtálló, de mindenképpen sajtótörténelmi forrást jelentő Népszabadság-beli szöveget, a mintegy százezernyi fotóról nem is beszélve. Soha nem gondoltuk volna, hogy utólag bölcs előrelátásnak bizonyul majd a krónikási műhelymunka velejárója, a fontos szövegek lementése, aminek köszönhetően most idézhetők voltak a fenti gondolatok.)
Markó Béla fentebb szóba hozott, félévvel ezelőtti keserűsége most, az Élet és irodalom legfrissebb számának második oldalán, a Visszhang rovatban Rossz mondataink címmel közölt üzenethordozó hozzászólásában köszönt vissza, amikor a hetilapban október 7-én megjelent Szüdi János publicisztikára, A rontás virágaira reflektált.
A Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok oktatási tárcájának egykori államtitkára, a szakmai berkekben, közoktatási és szakképzési kutatóként és intézményszervezőként ismert és elismert Szüdi az Élet és irodalom hasábjain is vissza-visszatérően publikál. Az ÉS-ben és a saját blogján közölt írásaiban szakmapolitikai kérdések mellett közéleti ügyekben is gyakran megszólal, nemegyszer érdesen is fogalmazva, de általában találó érvekkel alátámasztva a mai magyar közállapotokat bíráló, továbbgondolni érdemes mindenkori mondanivalóját.
Ezirányú munkásságának lehetett volna egy maradandó alkotása az október eleji, A rontás virágai is, ha abban a szerzője nem válik rabjává, annak a nemcsak őt jellemző, sajátos és téves nézetnek, mely szerint az ellenségem ellensége a barátom. Ezzel a megközelítésével, de azzal is, hogy cikkének egy okfejtésével gyakorlatilag megbukott történelemből, Szüdinek sikerült lenulláznia az amúgy igen figyelemreméltó felvetéseket is tartalmazó filippikáját, melyet Markó Béla nem hagyhatott szó nélkül.
Markó friss publikációját a Nick Thorpe-jegyzethez hasonlóan szintén szöveghűen adjuk alább közre, de előtte meg kell jegyeznünk, hogy ez a reflexiója több volt, mint egy hagyományos hozzászólás, szerintünk felért egy nyílt levéllel.
Az, hogy egy nyolc éven át államtitkárként a magyar közoktatást irányító szakpolitikus a jelek szerint nem ismeri azt a tananyagot, amit az általános iskolásoknak is tudnia kell, Markó Béla nem karikírozza, csupán lesajnálóan megemlíti. Az ennél nagyobb gondot ott látja, amikor Szüdi János, a vele hasonlóan gondolkodókkal, meggondolatlanul észt osztva kinyilatkoztat, s ezzel a fürdővízzel együtt kiönti a gyermeket is.
Az ex-RMDSZ elnök keserűségében sem ragadtatja el magát, visszafogottan fogalmazva üzen Szüdi Jánosnak és az ő nemzetfelfogását vallóknak. Viszont nekünk a megbírált mondat okán talán megengedhető, hogy karcosabban fogalmazzunk: a történelemből és nemzeti szolidaritásból most elégtelenre teljesítő írástudó „rossz mondatai” kapcsán óhatatlanul felidéződik bennünk egy három évvel ezelőtt nagy vihart kavart, a névtelenségbe burkolózott, állítólagos erdélyi magyar honfitársunk tollából származó újságcikk, amiről akkor a maszol is beszámolt.
Ennek a „Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik” című „szellemi terméknek” vérlázító tartalmánál csak az a tény volt meg- és elkeserítőbb, hogy akkoriban az „egy fogyó nép pökhendi felfuvalkodottságáról” értekezőnek nézeteit egyesek képesek voltak pozitívan értékelni. Ezek a kommentelők pedig éppoly „rossz mondatokat” tudtak elfogultságuk okán kipréselni magukból, mint amilyen Szüdi János mostani ominózus mondata volt.
„Olvasom Szüdi János elkeseredett esszéjét a körülöttünk burjánzó gyűlöletről (A rontás virágai, ÉS, 2016/40., okt. 7.), azt mondja, amit én is mondanék, azért dühös, amiért én is dühös vagyok: „A magyarság nem tart önvizsgálatot”. Milyen igaz, hányszor elmondtuk már, és hányszor el kell még mondanunk, amíg talán megszívleljük. Így, többes szám első személyben: ki más szívlelné meg, hogyha nem mi? Mert hát van közben ebben a szenvedélyes szövegben egy rossz mondat is, amitől már-már elmegy a kedvem az egésztől, és azon töprengek én is, képesek vagyunk‑e legalább egy pillanatig mi, magyarok bármiféle szolidaritásra. Illetve még azelőtt: képesek vagyunk-e megérteni, hogy az egyik bűn nem menti a másikat, és hogy sem a múlt, sem a jelen, sem a jövő nem fekete-fehér.
Mert hát itt van ez a rossz mondat: „A magyarság nem tud kiegyezni Trianonnal, pedig nem történt más, csupán annyi, hogy önálló országot alapítottak azok a nemzetek, amelyek nem találták meg a helyüket a dualista államban.” Bűnösek voltak azok a magyar vezetők, akik sem a kiegyezéskor, sem később nem vették figyelembe a valós etnikai viszonyokat? Igen, bűnösek voltak. De ettől máris igazságossá válik Trianon? Csak annyi történt volna, hogy önálló államot alapítottak egyes nemzetek, például a románok? Nem is igaz mellesleg ez az országalapítás az ő esetükben, hiszen Románia már azelőtt is létezett, 1919-ben csak megnőtt hirtelenjében, egészen pontosan 103 093 négyzetkilométerrel lett nagyobb, és 5 257 476 lakossal, akikből 1 704 851 volt magyar (31,6 százalék), 2 828 522 román (53,8 százalék), 559 824 német (9,8 százalék), és éltek persze Erdélyben meg a Bánságban még más etnikumok is. Ez az 1 704 851 magyar „csupán annyi” volt? Én „csupán annyi” vagyok? Hüledezem, hűl a lelkesedésem is, mert hiába látjuk teljesen egyformán a gyűlölet veszedelmes elharapózását (tényleg egyformán látjuk!), megint kénytelen vagyok belegondolni, mint ahogy eddig számtalanszor: miért kell nekem erdélyi magyarként mindig két szék közt a pad alá kerülnöm? Miért kell azt tapasztalnom régóta, hogy a gyűlöletkeltő hőzöngéssel szemben, a melldöngető nacionalizmustól megriadva, egyszerre csak valós nemzeti nyomorúságunkat is letagadják azok, akikkel egyébként szívesen értenék egyet minden másban? De így, ilyen fekete-fehérben ez miként lehetséges? Ha valaki lázálmában netán felül akarja vizsgálni a trianoni határokat, akkor nekünk erre azt kellene mondani, hogy Trianonnal minden rendben van, hiszen önálló nemzetek önálló államot alapítottak, csupán ennyi történt? Ez az alternatíva? Hőzöngés vagy elhallgatás? Hogyhogy? Hiszen ebben a nagy trianoni igazságosztásban egyetlen európai nagyhatalom sem akarta észrevenni – a szomszéd népekről nyilván nem is kell ilyesmit feltételeznem –, hogy engem is, illetve akkor még nyilván nem engem, hanem nagyszüleimet és szüleimet odacsapták ráadásnak, több millió társukkal együtt, minden komoly garancia nélkül az utódállamok vagy a győztes hatalmak részéről. Azóta is itt vagyunk, példának okáért Erdély keleti felében, a Székelyföldön, két és fél megyényi régióban még mindig nyolcvanszázalékos többségben, de az egykor Romániához került, a mai Magyarországnál valamivel nagyobb területen már húsz százaléknál is kevesebben (hogy egy kicsit keverjem-kavarjam a számokat), és bár az utóbbi évtizedekben kiküzdöttünk sok mindent, elsősorban saját erőnkből, még mindig semmi igazi biztosíték nincsen arra, hogy az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron az erdélyi románok vezetői által a magyaroknak ígért (sőt, a gyulafehérvári határozatban vállalt) önigazgatás megvalósul, miközben a mai román politikusok máris elkezdtek a századik évfordulóra készülni. Persze úgy, hogy újabban a kisebbségek helyzetéről szót sem ejtenek, vagy ha igen, csakis jogfosztó szándékkal.
Nem folytatom. Később úgyis beszélni kellene még a gyulafehérvári centenáriumról, és hogy a mai magyar kormány – és a mai magyar ellenzék – mit gondol erről, gondol-e egyáltalán valamit. Most csak jelezni akartam, hogy nemzeti ügyekben el kellene már felejteni azt az ostoba közhelyet, hogy az ellenségem ellensége a barátom. Más szóval: ha túl sok pornót lát maga körül valaki, attól még nem kell megutálni a szerelmet. Trianonozás ide vagy oda, mi egyelőre vagyunk még majdnem egymillió-háromszázezren, és kérnénk szépen odaátról valamivel kevesebb üres ígéretet az egyik oldalon, valamivel több empátiát a másikon. Innen, két szék közül a pad alól.
Ismétlem, Szüdi János indulata az enyém is, akár a múlt szörnyűségeiről, akár a mai gyűlöletkampányról legyen szó, de azt az egyetlenegy mondatot, azt bizony nem kellett volna leírni.”