Bár a háború a régiótól távolabbra zajlik, Kárpátalján naponta tucatnyi behívót szállítanak ki, és az infláció, az áremelések ugyanúgy megnehezítik az ott élők mindennapjait. Néhány helyi magyar fiatal osztotta meg a maszol.ro-val személyes tapasztalatait.

Egy esküvőjére készülő lány önmaga és az ünnep hangulata érdekében igyekszik meglátni valamennyi előnyét a kényszerhelyzetnek, hogy a nagy nap helyszíne nem lehet a szülőföldjén, mivel ugyancsak kárpátaljai magyar vőlegénye, akivel pár éve már Magyarországon tanulnak, váratlanul behívót kapott. Így a fiatalembernek az ukrán határon már feketelistán van a neve, ha átlépné a határt, többé nem lenne visszaút.

Alig egy éve házasodott össze egy jelenleg is Kárpátalján élő fiatal pár, akik néhány nappal esküvőjük előtt azt a rémhírt kapták, hogy „elkezdték összefogdosni a fiatal férfiakat katonának”. Már el is képzelték, hogy csak nők lesznek az esküvőn. De vajon lesz-e egyáltalán vőlegény? – merült fel a kérdés. Esetükben a besorozás mellett az infláció is fejtörést okozott: amikor a lefoglalt vendéglőnek ki kellett fizetniük az előleget, Ukrajna olyan válságban volt, hogy nem lehetett tudni, vajon lesz-e még hrivnya, mikor a teljes összeget ki kell fizetniük.

Az ifjú párnak nincs saját lakása, jelenleg a szülőknél élnek. Szomorúan állapítja meg a férj: „Most lenne a legaktívabb időszakunk, amikor meg kellene alapoznunk az életünket, saját fészket kéne rakni, de annyira kiszámíthatatlan minden, nem tudjuk, hogy verhetünk-e gyökeret ott, ahol vagyunk, nem merünk így belevágni semmi ilyesmibe.” A feleség szerint is a bizonytalanság a legrosszabb: „Én azért stresszelek, hogy ő nehogy behívót kapjon, mert az teljesen felforgatná az életünket, el kellene hagyni az országot, nyilván sok minden változna.”

Katonaság helyett inkább külföld

Kolozsvári István és Enikő a beregszászi Rákóczi Ferenc tanárai. Fiatalok, akik szeretnének Kárpátalján maradni, ameddig csak lehet. Kaptak már több ajánlatot is Magyarországról, hogy szükség esetén odaköltözhetnek, de nehezen tudják elképzelni, hogy egy bőrönddel és egy hátizsákkal útnak indulva mindenüket hátrahagyják: „Mi azok az emberek vagyunk, akik szeretnénk maradni Kárpátalján, nem azért vagyunk ott, mert ha jobb nincs, ez is jó, hanem mi szeretjük, amit csinálunk, oda születtünk, oda kötődünk, ha hagynak, akkor szeretnénk ott élni” – mesélik.

A legtöbben nem is azért mennek külföldre, mert nem így gondolkodnak, hanem mert félnek a besorozástól. Van, aki tudja, hogy a hatályban lévő törvények értelmében számíthat behívóra, és elmenekül, de tulajdonképpen senki nincs biztonságban: „Vannak meghagyások, hogy a háromgyerekes családapának nem kell menni, vagy ha valakinek az eltartója, gondozója, vagy van valamilyen testi fogyatékossága, de gyakorlatilag azt visznek el, akit össze tudnak fogdosni. Ha valaki nem hoz ezer igazolást, akkor elviszik” - mondja István.

Fordult már elő olyan is, hogy 17 éves, érettségi előtt álló fiú kapott behívót – mondott el egy, a beregszászi gimnáziumban történt esetet egy helyi fiatal a maszol.ro-nak. „Az édesanyja teljesen sokkban volt, aztán az iskola adott igazolást, hogy ő még tanul, nem munkaképes, ezt sikerült megoldani. Végül a srác kiköltözött Magyarországra tanulni” – avat be a továbbiakba is. Ugyancsak szerinte a beregszászi magyar gimnáziumban a diákok 90 százaléka Magyarországon készül továbbtanulni.

A felmentés a nappali tagozatos egyetemistákra is érvényes, de csak az alapképzésben lévőkre, ennek ellenére közülük is kaptak már néhányan behívót. „Nálunk is van olyan diák, aki alapképzésen van, tehát elméletileg nem kaphatna behívót, mégis kapott, aztán most ezt járta két hétig, hogy el tudja rendezni” - mondja egy ungvári egyetemista.

Kárpátaljai katonai áldozatok

Békeidőben hivatásos katonának lenni nem igazán veszélyes vállalkozás. Általában a szerződésük két-három évre szól, de az állam önkényesen meghosszabbíthatja azt háborús helyzetben. Ez történt egy kárpátaljai magyar fiatallal is, aki főiskola után nem tudott elhelyezkedni, és jobb fizetés reményében hivatásos katonának állt. „Már lejárt a szerződése, de nem engedték haza. Nyáron volt a temetése” - emlékezett vissza István egyik volt évfolyamtársa esetére.

A minszki megállapodás értelmében jelenleg tűzszünet van, több katonát haza is engedtek szabadságra. Erről is kérdezte a maszol.ro a kárpátaljai fiatalokat. „A tűzszünet csak a médiában létezik, hiába van papíron csend, amióta nekifogtak lövöldözni, azóta nem álltak le, csak most kisebb intenzitással zajlanak a harcok. Csak ilyenkor a média nem számol be róla, mert most azt kell sugározni, hogy minden rendben van. De a múlt héten is temettek kárpátaljai katonát a nagy tűzszünet ellenére” - mondja István.

Ismerőseik közt is vannak, akiket hazaengedtek két hétre, egy hónapra, aztán vissza kell menniük, különben dezertőröknek minősítik őket, az pedig börtönbüntetéssel jár. „Olyan ismerősünk is van, aki hazajött, de idegileg összeroppant. Amikor elmondják, hogy milyen visszaélések vannak, hogy működik az ukrán hadsereg, nem kapnak rendes felszerelést, a nekik szánt segélyek eltűnnek, nincs hadvezetés, nincs velük tiszt, magukra vannak hagyva, szélnek vannak eresztve, szerencsétlen katonák gyakorlatilag az életükért bujkálnak – amikor ezeket elmesélik, az ember rájön, hogy mekkora nagy maszlag, amit este a híradóban adnak” - háborog a fiatalember, aki szerint a különböző sajtóorgánumok egymásnak ellentmondó híreket terjesztenek, nem lehet eligazodni.

Az ukrán hadsereg katonáinak a civilektől gyűjtenek adományokat, de ezekről az akciókról lassan mindenki tudja, hogy nem érnek célba, többen is elmondták: akik harcolnak, csak azt kapják meg, amit a szüleik küldenek, vagy ha települések fognak össze, és odaviszik az adományt, mint a 128-as kárpátaljai hegyivadász dandár esetében, amikor bepakoltak néhány kisbusznyi segélyt, kivitték és a kezükbe adták; de ami úgy megy, hogy beadják a közösbe, és akkor majd hivatalos úton jusson el a katonákhoz, azok általában valahol eltűnnek.

Dolgozni és reménykedni

A helyzetet kilátástalannak látják a legtöbben, elképzelni sem tudják, meddig fog tartani, hová fog fajulni. Akik szeretnének Kárpátalján maradni, ameddig csak lehet, próbálják változatlanul végezni mindennapi teendőiket, dolgoznak és reménykednek. „Lelki erőre szükség van, igyekszünk egymáson segíteni, nem feladni, mert valahogy boldogulni kell” - mondja egy ungvári magyar lány.