Meghalt Ariel Saron, Izrael tizenegyedik miniszterelnöke, aki 2006. január 4-én kómába esett agyvérzés következtében, és azóta sem tért magához - közölte az izraeli katonai rádió szombaton, a 85 évesen elhunyt volt politikus hozzátartozóira hivatkozva.

Orvosai január 1-jén jelentették be, hogy Saron állapota a héten gyorsan romlott, és életveszélybe került. Több szerve felmondta a szolgálatot, a veséje pedig szinte egyáltalán nem működött, dialízist sem tudtak alkalmazni nála. Év végén egyszer már meg kellett műteni a táplálását biztosító csőnél kapott fertőzés miatt.

Saron előbb katonaként, majd politikusként játszott meghatározó, de egyben megosztó szerepet Izrael elmúlt 65 évében. Meggyőződése volt, hogy mindenáron biztosítani kell Izrael teljeskörű biztonságát, és ő lett a nacionalista jobboldal egyik emblematikus vezetője is, aki a palesztinok között rendkívül népszerűtlen volt. Ehhez képest saját híveit is megosztotta azzal, amikor agyvérzése előtt nem sokkal kivonult a Gázai övezetből.

Saron az összes háborúban harcolt Izrael állam 1948-as megalapítása óta, politikai karrierjét éppen katonai pályafutásával alapozta meg. Még a brit fennhatóság alatt álló Palesztina területén született 1928-ban, és már fiatalon, 14 évesen csatlakozott a Hágáná földalatti zsidó fegyveres szervezethez.

Az 1948-49-es arab-izraeli háborúban szakaszvezetőként harcolt, míg az 1950-es években a 101-es felderítő dandár vezetőjeként szolgált. Ennek az egységnek kellett megtorló válaszokat adnia a palesztin fegyveresek támadásaira. Az 1956-os szuezi háborúban ő koordinálta az ejtőernyősöket, majd egészen a vezérőrnagyi rangig lépkedett a ranglétrán.

Az 1967-es hatnapos háborúban hadosztályparancsnokként a Sínai-félszigeten vezetett csapatokat, és az előrenyomulásának köszönhetően tudták végül elfoglalni a területet. Izrael a Sínai-félszigetről az Egyiptommal kötött béke után kivonult, azonban a szintén elfoglalt Gázai övezetet megszállva tartotta. Izrael a háború eredményeként jelentős területeket csatolt magához, és az állam 1948-as alapítása óta először egyesítették Jeruzsálemet.

Az 1967-es hatnapos háborúból Izrael került ki győztesen, ezért az arab koalíció az 1973-ban kirobbant jóm kippúri háborúban próbált meg visszavágni. Saronnak a páncélosok parancsnokaként sikerült körülzárnia a 3. egyiptomi hadsereget a sínai fronton, ami végül kulcsfontosságú volt Izrael győzelmében. A konfliktus következményeként kitört az első olajválság, és Egyiptom az arab államok közül elsőként elismerte Izraelt.

Saron egyenesen a frontról robbant be a politikába. Alapítótagja volt a jobboldali Likud pártnak, aminek színeiben aztán 1973-ban választották be a Kneszetbe képviselőként. A következő évtől már Jichák Rabin miniszterelnök nemzetbiztonsági tanácsadója lett, majd 1977-81 között a mezőgazdasági miniszteri posztot töltötte be.

z egyik legbefolyásosabb pozícióban, védelmi miniszterként ő dolgozta ki Libanon invázióját 1982-ben, miután a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) onnan kiindulva rakétázta Izraelt. A PFSZ székhelye 1970-től volt Libanonban, innen szerveztek gerillaakciókat izraeli célpontok ellen, melyekre Izrael libanoni célpontok támadásával válaszolt. Izrael az első libanoni háborúban Saron parancsára behatolt Libanonba, amit a PFSZ-nek el kellett hagynia. Izrael végül csak 1986-ban vonult ki Libanonból.

Az izraeli támadás alatt ugyanakkor Izraellel szövetséges libanoni milíciák több száz palesztin civilt mészároltak le két Bejrúthoz közeli menekülttáborban. A palesztinok ezért mindvégig gyűlölték Saront, és erre utalva üzente Mahmúd Ahmadinezsád volt iráni elnök a kómába esett izraeli kormányfőnek, hogy reméli, „a szabrai és satilai hóhér végre csatlakozik őseihez." 1983-ban egy izraeli vizsgálóbizottság megállapította, hogy Saronnak közvetett felelőssége volt abban, hogy a mészárlások megtörténhettek, ezért le kellett mondania.

Ennek ellenére is népszerű maradt a jobboldali szavazók között, és a következő években is több, kevésbé fontos miniszteri posztot is kapott. Az 1990-es évek elején lakhatásügyi miniszterként a hatnapos háború óta a legnagyobb telepépítési hullámot indította a megszállt területeken. Benjámin Netanjahu jobboldali kormányában 1998-tól külügyminiszter lett, majd a választási vereség után a pártvezetésről lemondó Netanjahu helyett a Likud élére került.

Ellenzékben keményen szembement Ehud Baraknak a palesztinok felé mutatott engedékenyebb politikájával. 2000. szeptember 28-án felkereste a zsidóságnak és az Iszlámnak is fontos Templom hegyet, amire kemény tiltakozások robbantak ki a palesztin területeken, ez volt a második intifáda. Saron látogatásának külön súlyt adott, hogy már akkor is egyértelmű volt, hogy ő győz majd a következő választásokon.

A volt tábornok eddigre a nacionalista jobboldal egyik legfontosabb vezére lett, és végül földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Megválasztásakor a BBC szerint azt ígérte, hogy „biztonságot és valódi békét" hoz majd, és jelezte, hogy nem kötik majd meg a kezét a korábbi tárgyalások a palesztinokkal.

A PFSZ vezetőjével, Jasszer Arafattal is többször keményen szembekerülő Saron az izraeli telepépítések nagy támogatója volt a megszállt területeken. A korábbi évek palesztin öngyilkos merényleteire hivatkozva ő kezdeményezte a megosztó, ciszjordániai fal felhúzását is. Mégis egyik utolsó intézkedéseként 2005-ben egyoldalúan elrendelte az izraeli katonák kivonását a Gázai övezetből, és négy telepet is felszámolt.

A történtek miatt sokan lázadoztak a Likudban, ezért otthagyta a pártot és megalapította a centrista Kadimát, valamint feloszlatta a parlamentet, így új választásokat kellett kiírni. Úgy tűnt, hogy jó esélye van az újraválasztására, lépései pedig arra utaltak, hogy lehettek még nagyívű tervei, ezeket azonban már nem valósíthatta meg.

Egymás után két sztrókot is kapott 2005 végén és 2006 elején, a második után pedig kómába esett. A miniszterelnöki tisztséget addigi helyettese, Ehud Olmert vette át, a Kadima pedig ugyan a vártnál kisebb mértékben, de még nyerni tudott a választásokon.

Már 2006 előtt is voltak jelei annak, hogy Saron egészsége megrendült. 2005 végén enyhe szélütés érte, amiből néhány nap alatt felépült, majd szívműtétre írták ki, de ezt már nem tudták elvégezni, egy nappal korábban rosszul lett, és második agyvérzését kapta.

A politikus élete nagy részében túlsúllyal küzdött, 170 centiméteres magassága ellenére 115 kilót nyomott. Nagy evő hírében állt, emellett az alkoholt és a szivarokat sem vetette meg, hiába figyelmeztették orvosai már az 1980-as években életmódja kockázataira.

Saront agyvérzése óta gépek tartották életben egy Tel-Avivhoz közeli kórházban, ahonnan csak egyszer vitték haza a fiai egy hétvégére. A kóma elmúlt nyolc évében Saron vélhetően nem volt teljesen tudattalan állapotban: orvosai szerint aktivitást mutatott az agya, amikor családi fotókat mutattak neki és arra kérték, képzelje el otthonát.