Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (nov. 30. – dec. 6.)

„Agyon kellene lőni, és a hulládat a Dunába lökni, te magyar ügynök!fenyegettek, megaláztak, meghurcoltak majd elbocsátottak egy pozsonyi szlovák muzeológust, mert ki merészelt állni a történelmi igazság és a felvidéki magyarok mellett.

Megszólalt a héten Zuzana Falathová a pozsonyi városi múzeum fiatal kutatója és beszámolt a Magyar Hírlap munkatársának, Veczán Zoltánnak a csaknem egyéves kálváriájáról, mely azzal vette kezdetét, hogy tavaly decemberi interjújában nyíltan beszélt arról, „milyen hatással volt rá, magyar gyökerekkel is rendelkező szlovákként, amikor rájött, hogy az iskolában magyarellenes történelmi hazugságokkal tömték a fejét, és rádöbbent, hogy a szlovákság zöme, s még szakmabelijei is, teljesen rabjai ezeknek a nemzeti mítoszoknak.” Elmondta: a hatalmas visszhangot kiváltó szókérését követően „a pozsonyi városi múzeum közkedvelt kollégájából ellenség, ifjú tehetségből hazaáruló lett a szemükben, mígnem egy napon ott várta az igazgató, kezében az előre megírt felmondásával.”

„A szlovákiai magyarok nincsenek elnyomva Szlovákiában, és csak feleslegesen siránkoznak” fogalmazott Zolo Mikeš, az Aktuality.sk népszerű pozsonyi hírportál kommentátora idén január legelején a Týždeň vo svetových médiách: Bratislavská kurátorka v Budapešti šokovala (A hét a világmédiában: A pozsonyi kurátor sokkolt Budapesten) című cikkében amikor kivonatosan és a valóságot teljesen elferdítve ismertette, majd „értelmezte” Zuzana Faláthovának, a Pozsonyi Városi Múzeum szlovák munkatársának egy, az előző héten Budapesten megjelent interjúját, mely a Magyar Hírlapban látott napvilágot. A nem kis vehemenciával megírt kirohanásában Mikeš azt nehezményezte, hogy a Veczán Zoltánnal, a napilap munkatársával  folytatott dialógusa során a fiatal történész élesen bírálta a szlovák történelemszemléletet és a történelemoktatást Szlovákiában.

„Minden oldalról nézve hihetetlen az a beszélgetés, amelyet az orbánpárti Magyar Hírlap tett közé a Pozsonyi Városi Múzeum szlovák muzeológusával” – értékelte háborogva a szlovák történész véleményét az Aktuality.sk hírmagyarázója, leszögezve, hogy „a Faláthovával készült interjú teljes egészében nacionalista hullámokon „lépked”, amelyet a legdurvább Slota-féle szövegekhez lehetne hasonlítani.” (Ján Slota szlovák politikus, a soviniszta, nacionalista, szélsőségesen magyarellenes és cigányellenes Szlovák Nemzeti Párt, az SNS korábbi elnöke volt 1990 és 2012 között. – szerk. megj.)

Mikeš úgy ítélte meg, hogy Zuzana Faláthová magyarbarát kijelentései már csak azért is letűnt korokat idézve áporodottak, viszálykeltőek és bántóan nevetségesek, mert „ma az EU-nak és a Schengennek köszönhetően a fiatalok fütyülhetnek a nemzetiségükre. Ez az utolsó téma, amely a mai fiatalokat foglalkoztatja”. Ehhez hozzátette: ha ennyire nem tetszik neki munkahelyének állítólagos, a szlovákiai magyarságot sértő szellemisége, miért nem hagyja azt egyszerűen ott? Elvégre, hangzott a megfellebbezhetetlennek vélt ironikus szentenciája: „Milyen hazafi az ilyen, aki nem akar szenvedni meggyőződéséért, hanem inkább alárendeli magát?

Valójában mivel is érdemelte ki ezt az indulatos kirohanást a fiatal szlovák kutató? Mire is vetemedett a szlovák főváros történeti múzeumában a legújabb kori históriával foglalkozó munkatárs, hogy ilyen verbális agresszióval dorongolták le?

Zuzana Faláthová, akit a Magyar Hírlapnak adott tavalyi, szilveszter előtti interjújában horribile dictu Zsuzsiként is emlegetett a beszélgetőpartnere, a hivatkozott megszólalásában elmondta: nem szokványos történet az övé, hiszen negyedrészt magyar, ám erről húsz évig semmit sem tudott, mert ezt családja elhallgatta előtte. A szlovák iskolában csak arról tanult, hogy a magyarok ezer évig hogyan nyomták el a szlovákokat. Viszont, mert mindig is érdekelte a múlt, már gyerekkora óta a históriának lett a szerelmese. Ezért is döntött úgy, hogy érettségi után a pozsonyi Comenius Egyetem muzeológia szakát fogja elvégezni. Egyetemi évei alatt találkozott mostani párjával, egy magyar régiségkerekedővel, aki felnyitotta szemét; a vele folytatott beszélgetések és az általa ajánlott könyvek révén szembesült azzal, hogy sok mindent teljesen elferdítve vagy sehogyan sem tanult a történelemórákon. Nem tagadta, hogy az igazságkeresés egyben trauma is volt számára, hisz a szlovák történelemszemlélet fokozatosan lelepleződő hazugságai és a mindennapok nacionalizmusa tulajdonképpen ki is ábrándította Szlovákiából

Így egyenesen döbbenetes volt számára felismerni például azt, hogy a szlovákok totális hazugságot interpretálnak a mai napig a beneši kitelepítésekről, de akárcsak az is, miszerint a tankönyvek mit se változtak a pártállami idők óta. Ma is csak azt mantrázzák, mint Husák idején: a szlovákok az őslakosok az egész országban, míg a magyarok csak a sokkal későbbi betelepítettek. Ráadásul egyetlen „teljesítmény” fűződik a nevükhöz: ők voltak a szlovákok mindenkori kíméletlen elnyomói.

Kitért az interjújában arra is, hogy mivel már az iskolában nagyon sok szlovák emberbe beleoltják az ellenszenvet a magyarok iránt, így tökéletesen működnek ma a szlovák közbeszédben a kártékony sztereotípiák: a magyarokat utálni kell, mert „nagyképűek, fennhéjázók, elnyomtak minket”. Hogy miért is él oly sok magyar Dél-Szlovákiában, arra is van naprakész és „hiteles” teóriája az utca szlovák emberének – mondta el a Magyar Hírlapnak Zuzana Falathová – : „betelepítette őket Horthy”.

Lépten-nyomon és legfőképpen a munkahelyén, egy történeti múzeumban, ahol Klió alázatos szolgálata lenne kötelező norma, – részletezte a szlovák muzeológus – azzal találkozott: tudatosan mellőzik az ország magyar múltját, sőt mintha szeretnék teljesen ki is iktatni azt Szlovákia meg Pozsony történetéből. Ennek a világlátásnak egy friss és elkeserítő példáját is szóba hozta: Ami a múzeumot illeti, sokszor tapasztalok felháborító dolgokat, például most volt százötven éves az intézmény, szép kiállítást is berendeztek, de minden csak angolul és szlovákul volt kiírva, holott magyar és német magánemberek gyűjteményéből és pénzéből alapították a múzeumot, s a „korabeli” divatbemutatón az első csehszlovák időkből való ruhákat mutogattak.”

Úgy látta, mivel a mindennapokban eleve tabutéma a történelem a magyarok és szlovákok között, továbbá a közoktatással nagyon sok szlovák emberbe eleve beleoltják az ellenszenvet a magyarok iránt, – tennie kellene neki valamit ez ellen. Első lépésként megtanult magyarul és elkötelezetté lett abban, hogy csak egy cél vezérli az elkövetkezendőkben: foglalkozni fog az igazság feltárásával és bemutatásával. Persze azt sem titkolta, hogy némiképp aggódva tekint a jövője felé, mert tart attól, hogy a múzeumban erre nem lesz lehetősége.

A fiatal historikus az ominózus interjújában kifejezetten a második világháború utáni kitelepítésekre vonatkozóan határozottan és félre nem érthetően fogalmazott: „Szerintem szinte száz százalékig a magyaroknál van az igazság. A szlovákok totális hazugságot interpretálnak a mai napig, és nagyon csalódott voltam, amikor erre rájöttem. Ha legalább igyekeznének egy kicsit közelíteni az álláspontjukat a valósághoz, és felelősséget vállalnának a múltbeli dolgokért, lenne esély megbékélésre, és kialakulhatna valamiféle partneri viszony.

Elmondta, hogy e felfogását megismerve, például egyik legjobb szlovák barátja is szembefordult vele és keresetlenül le is nemzetárulózta. Továbbá hangsúlyosan szólt arról is, hogy szlovák kollégái szakmailag elismerik, de elég bizalmatlanok vele szemben, a magyar nyelv pedig vörös posztó a szemükben.

„Egyébként sokan titkolják, hogy tudnak magyarul, vagy hogy magyar származásúak, és ez valószínűleg a népszámlálásban is megmutatkozik. Ami a múzeumot illeti, nagy erkölcsi dilemmám, hogy most készül egy kiállítás az első Csehszlovák Köztársaságról, Trianonról, Pozsony elcsatolásáról, s ebben úgy kell részt vennem, hogy nem mondhatom vagy írhatom ki, amit szerintem ki kellene. Ezért jelenleg inkább a személyes életemben élem meg a magyar kötődésem: meg akarok tanulni tökéletesen magyarul, hogy magyarul beszélhessek a nagypapámmal, a rokonaim egy részével, a barátaimmal és a párommal. A szlovákoknak azt üzenném, tanuljanak meg magyarul. Olvassanak magyar történelmi témájú könyveket, vessék össze azzal, amit tanultak. A magyaroknak pedig azt: bárhol járnak a Kárpát-medencén, mindenhol érezzék otthon magukat. És ne feledjék el, hogy a történelem kereke tovább forog”

A pozsonyi szlovák muzeológus fentiekben bemutatott nézetei – mint már tudjuk a bevezetőnkből – tettre sarkallták az Aktuality.sk hallatlanul népszerű és amúgy nemzetközileg is ismert portál nemzetféltő kommentátorát. Persze rögtön tegyük hozzá, nem Zolo Mikešnek köszönhető az internetes oldalnak ez a világhírneve, hanem annak, hogy a lap szerkesztőségéhez csatlakozva kötelezte el magát az oknyomozó újságírás mellett korábban az a Ján Kuciák, akit 2018 februárjában menyasszonyával együtt igazságérzete miatt meggyilkoltak.

Hogy mi lett Mikeš útszéli kirohanásának következménye a cikk megjelenése óta eltelt közel egy év alatt, arról egy újabb Magyar Hírlapos interjúja tanúskodik Zuzana Faláthovának. Az ugyancsak Veczán Zoltánnal folytatott újabb dialógusa, mely a beszédes „Agyon kellene lőni, és a hulládat a Dunába lökni, te magyar ügynök” címmel jelent meg minap, s melyről úgy hisszük tudnia érdemes a Maszol olvasóinak, kerül ezúttal bemutatásra a rovatunkban.

A friss interjúnak a felvezetőjében előbb a már általunk részletesen elővezettetek egymondatos összegzése történik meg: „Zuzana Falathová tavaly decemberben beszélt lapunknak arról, milyen hatással volt rá magyar gyökerekkel is rendelkező szlovákként, amikor rájött, hogy az iskolában magyarellenes történelmi hazugságokkal tömték a fejét, és rádöbbent, hogy a szlovákság zöme s még szakmabelijei is teljesen rabjai ezeknek a nemzeti mítoszoknak.”

Amit ezt követően megtudunk, az sajnos visszaigazolja a szlovák kutatónak a tavalyi beszélgetésből is kitetsző aggodalmát, hiszen a lehető legriasztóbb forgatókönyv valósult meg. Ugyanis „Zuzana – vagy, ahogy azóta bemutatkozik: Zsuzsi – az interjú után a pozsonyi városi múzeum közkedvelt kollégájából ellenség, ifjú tehetségből hazaáruló lett a szemükben, mígnem egy napon ott várta az igazgató, kezében az előre megírt felmondásával.”

A végkifejlet tehát ismert. Viszont lássuk ennek a megrázó kálváriának a fontosabb állomásait. Ismerkedjünk meg lépésről lépésre azzal  sajátos históriával, hogy miként eshetett meg 2019-ben, amikor a magyar-szlovák államközi kapcsolatok kitűnőek, a visegrádi négyek keretében is Magyarország és Szlovákia tökéletesen megérti egymást, ergo a hivatalos kétoldalú viszony mintaértékű, és mégis ott a hétköznapokban mindennek az eleven cáfolata: egy szlovák muzeológuslányt, mert egy megszólalásában magyarszimpatizánsnak mutatkozott, ezért kiközösítenek, megfenyegetnek, megaláznak, állami munkahelyén meghurcolják, majd mondvacsinált okokra hivatkozva ki is rúgják.

Nyugodtan kimondható, hiszen a tények igazolják az állítást: Zuzana Falathová módszeres lejáratásában és szakmai karrierjének – remélhetőleg csak átmeneti – tönkretételében a nagyon sokak által olvasott Aktuality.sk oldal kommentátora, Zolo Mikeš játszotta a főszerepet azzal, hogy, – amint arról a friss interjújában beszámol a historikus – „az egész mondanivalómat kiforgatta, politikai kontextusba helyezte, belőlem pedig tulajdonképpen magyar sovinisztát gyártott. Mivel a felvidéki szlovákok zöme nem tud magyarul, csak ezzel a verzióval találkozott, és egyből el is hitte, amit ott olvasott. S mint később láttam egy cikkében, ez nem véletlen félrefordítás, hanem szándékos rosszhiszeműség volt a részéről. Az, hogy Mikeš éppen a múzeumra vonatkozó kritikáimat emelte ki, külön megnehezítette később a szakmai életemet.”

Bár a múzeumigazgató által szóban beígért azonnali kirúgás elmaradt, mert a Pozsonyi Városi Múzeum igazgatója „látta a médiavisszhangot, és inkább visszavonta a dolgot, mert tartott a botránytól”, úgymond „korrektül” kívánta rendezni a dolgot. Hogy miként gondolta ezt a korrektséget Peter Hyross igazgató és hogyan fagyott meg a légkör a fiatal múzeumi kurátor körül, arra így emlékszik vissza az érintett:

„Azt mondta, hogy várja a felmondásomat, de én végeztem tovább a munkám, hiszen éppen a közepén voltam egy múzeumi projektnek. Úgy nézett ki, hogy lassan elül a dolog, noha a múzeumban hirtelen elfogyott körülöttem a levegő: mindenki nekem esett bent, összevesztek velem, elhordtak mindenfélének, aztán pedig kiközösítettek. A harmincöt kollégából, akikkel együtt dolgoztam, egy kezemen meg tudom számolni azokat, akinek volt hozzám egy jó szava. Így dolgoztam az elmúlt majdnem egy évben. Prominens emberek, ismert történészek is nekem estek, például a „köztiszteletben álló” kutató, Ferdinand Vrábel is kioktatott történelemből. Elviselhetetlen volt a nyomás.”

Némi elégtételt jelentett ugyan számára, az hogy néhány kolléga kiállt mellette, de jól jellemzi a munkahelyi viszonyokat, hogy erre csak magánbeszélgetésekben vállalkoztak a vele rokonszenvezők. Nyilvánosan a szolidarizálást már senki se merte megkockáztatni.

Ezekről az embert próbáló hetekről-hónapokról ekképp vall hősnőnk: „Tulajdonképpen az az érzésem, hogy a többség megpróbált kiutálni, hogy magamtól mondjak fel. Pszichés nyomás alatt tartottak, levegőnek néztek, a munkaügyeken kívül nem is beszélt velem senki, senki nem bízott már bennem, úgy néztek rám, mint egy idegen ügynökre. Később azért ez kicsit javult ez a helyzet, és érdekes módon, amióta kirúgtak, már mindenki mosolyog rám.”

Ennél is dermesztőbb volt „Zsuzsi” Falathová számára az, amikor számára teljesen idegenek sértegették, átkozták, fenyegették. Gyalázkodó üzenetek tucatjait kapta naponta, nevezték azokban „szerelmes kis hülyének”, „magyar ügynöknek”, „Soros-ügynöknek”, és még sok egyébnek is, amit viszont a jó ízlés nem enged idézni. És persze keresztelték trágár szavak kíséretében „magyarbérencnek” és „nemzetárulónak”, sőt akadtak olyanok is, aki a halálát is kívánták.

Igen, nem tévedés, a magyarbarátsága miatt halálos fenyegetéseket is kapott, melyeket így idézett fel most: „Miután megjelent a Mikeš-féle cikk, mindenféle vadidegen emberek írtak leveleket és kommenteket, meg hívogattak, hogy meg kellene gyilkolni és bedobni a Dunába, ez volt a legkeményebb, de sokak szerint az lett volna a minimum, hogy kirúgjanak vagy kitoloncoljanak. Olyan is volt, aki a híresen jó szlovák–magyar viszony tönkretételével vádolt, de történelemleckéket is kaptam az ezeréves magyar elnyomásról. A szlovákok kilencvenkilenc százaléka ezt el is hiszi, pedig, ha ezer évig elnyomtak volna egy ilyen kis nemzetet, az egysze­rűen eltűnt volna. Azt is sokan hiszik, hogy nem volt kitelepítés 1946–47-ben, sőt, csak pár évvel korábban telepítette be Horthy Miklós ide a magyarokat, de erről már a múltkor beszéltem.”

A folytatásból aztán megtudjuk, hogy milyen volt a tetemrehívás, melynek az alábbi dialógusból megismerhető hiteles históriája aligha kerül be a másfél száz éve működő Pozsonyi Városi Múzeum aranykönyvébe:

„– Maga a kirúgás egyébként hogyan történt?

– Suttogták a folyosón, hogy ez következik, aztán miután az igazgató rájött, hogy tudom, behívott magához, közölte, hogy útjaink elválnak, mert nem teljesítettem az elvárásait. Amikor rákérdeztem, mik voltak azok, kitérő válaszokat adott, csak azt hajtogatta, hogy nem az interjú miatt, nem az interjú miatt. Még azzal is megfenyegetett, hogyha mindezt nyilvánosságra hozom, akkor neki is van valami a tarsolyában. Először azt mondta, hogy megszűnt a pozícióm – a törvényi előírások miatt nem rakhatott ki csak úgy – mehettem volna teremőrnek, ásatási segédmunkásnak, vagy lehettem volna lektor, ami nálunk gyakorlatilag az idegenvezető. Én viszont muzeológus vagyok, nem véletlenül tanultam ezt, nyilván tudták is, hogy visszautasítom majd a lefokozást. Aztán előhúzta a felmondásomat.

– És aláírta?

– Igen. Nagyon erős volt a nyomás és egyszersmind nagyon sértett is a dolog, hiszen az interjúügy óta kifejezetten igyekeztem még precízebben és jobban dolgozni, hogy ne tudjanak belém kötni. Úgy éreztem magam, mint a kommunizmusban, amikor azt csináltak az emberrel, amit akartak, például kirúghatták a nézetei miatt. Közben folyamatosan győzködtek róla, hogy igazából a munkámmal elégedetlenek – a közvetlen főnököm persze visszaigazolta, hogy természetesen a véleményem miatt rúgtak ki. Még rosszabb volt a helyzet, mint amikor az interjút megelőzően álltam ki a történelmi tények mellett, sokan teljesen elfordultak tőlem, amikor tettekre akartam váltani a szavakat.

– Például?

– Például, amikor a múzeumban szerettem volna német és magyar feliratokat is a tárgyakhoz, hiszen mégiscsak az ő adományaikból alapították a múzeumot. Ezt az igazgató azzal hárította el, hogy Magyarországon sincsenek kiírva a dolgok szlovákul – nos, ez nem igaz, a budapesti Nemzeti Múzeumban a Seuso-kincseknél és az esztergomi püspöki kincstárnál személyesen láttam a szlovák brosúrát. Továbbá Magyarország számos múzeumában találhatók szlovák nyelvű tárgyleírások is.

Aztán azzal jött az igazgató, hogy nem férne ki annyi nyelven, és még az sem hatotta meg amikor azzal érveltem, hogy több látogató jönne. Ilyenkor mintha megfeledkezne arról, hogy amúgy mindenhol a multikulturális városról beszél, meg hogy Pozsony mindig háromnyelvű volt. Ez amúgy nem igaz, korábban német és magyar nyelvű volt. De ez a kettős mérce nagyon jellemző a szlovák közéletre, a médiára különösen, hiszen emlékezhetünk, amikor a magyarok, egyébként igen helytelen módon, kifütyülték a szlovák himnuszt Budapesten szeptemberben az Eb-selejtező meccsen, azzal tele volt a szlovák sajtó, de amikor nem sokkal korábban a szlovákok tették ugyanezt Nagyszombatban, arról senki nem írt. A lapok közül, amelyek engem pocskondiáztak, csak a pozsonyi újság, a Bratislavske Noviny vette a fáradtságot, hogy engem is megkeressen, igaz, aztán leközöltek egy olvasói levelet, mely szerint el kellene ítélni engem hazaárulásért. A Matica Slovenská által kiadott Szlovák Nemzeti Újságban meg lehülyéztek, és azt sem átallották leírni, hogy egyetlen magyart sem üldöztek el a Beneš-dekrétumok alapján, a hetvenezer kitelepített magyar pedig egy újkori magyar mítosz.”

Miközben magyarbarátsága miatt a saját nemzettársai számára a „magyarbérenc” és „Soros-ügynök” Zuzana Faláthová éppoly megvetett és kiátkozott lett, mit egykor Ficoéknak és a hozzájuk közelállóknak a meghurcolt és megalázott nyitrai magyar diáklány, Malina Hedvig, az ő számára is sokat jelentett, hogy bátor kiállását a szlovákiai magyarság mellett azok, akiknek érdekében szót emelt, messzemenően nagyra becsülték:

„Rengeteg támogató üzenetet kaptam, ezúton meg is szeretném köszönni nekik, hogy lényegében ők tartották bennem a lelket. Néhány szlovák is akadt, aki elgondolkodott a dolgokon, sőt írt egy szlovák nő is, akinek az apja a kitelepítési bizottságnak dolgozott Budapesten, de végül kizárták, mert túl humánus volt. Ő azt is kifejtette, hogy csodálkozik, hogy jöhet ennyi durva indulat a szlovákoktól egy olyan dologban, ahol ráadásul a magyarok az áldozatok. Azt is láttam, hogy sokként érte a szlovákokat, hogy valaki egyáltalán pozitívan nyilatkozott a magyarokról, és hozzá mert nyúlni a nemzeti tabukhoz. A szlovákok nem is tekintik magukénak az ezer közös évet, csak a legutóbbi százat, azért pusztítanak el sok muzeális tárgyat, meg szlovákosítják el nagy magyar és német történelmi személyiségek neveit, mert az mind erre az évezredre emlékezteti őket.”

Hogy esetleg a jövőben megtörténik-e a szlovák fejekben a GPS átállítás, ez ügyben ennek a gyalázatos történetnek a megalázott elszenvedője nem túl bizakodó. Az, ami átsejlik az interjú két záró kérdésre adott válaszaiból, az messzemenően igazolni tűnik, hogy optimizmusra se neki, se azoknak, akik netán hozzá hasonlóan gondolkoznak semmi okuk nincs. Pedig akkor még nem is tudhatta, hogy ennek az újabb szókérésének következményeképpen a ma7 munkatársa, Radi Anita majd megkeresi Zuzana Falathovának a közvetlen feletteseit és rá is kérdez arra: valóban azért bocsátották el a muzeológusnőt, mert történelmi kérdésekben szembe merészelt menni a hivatalos szlovák narratívával?

Lássuk előbb az interjúnak a fináléját, majd végül ejtsünk néhány szót a friss, Magyar Hírlapos publikáció eddigi utóéletéről.

– Az optimisták úgy vélik, idővel ez változhat.

– Sokan azt hittük, hogy már nincs így, de pont az én esetem mutatja, hogy még sokkal rosszabb a két nemzet közötti viszony, mint gondoljuk, és főleg a szlovákok részéről erős ez a dolog. Ahelyett, hogy az impériumváltás vagy Trianon centenáriuma alkalmából megindult volna valami értelmes párbeszéd – esetleg az én interjúm nyomán –, semmi ilyenre nincs példa, még a német–magyar alapítású múzeum fennállásának százötvenedik évfordulójára sem hívtak meg senkit Magyarországról. Pedig ezek az évek azok, amikor gesztusokat tehetnénk egymás felé – és bizony a szlovákoknak kellene többet tenniük, mert ők élnek álomvilágban. Én magam is azért álltam bele ebbe a pofonba, mert hiszek benne, hogy ennek előbb-utóbb eljön az ideje.

– Ezek után nem kérdezem meg, hogy megbánta-e ezt az egészet, de mihez kezd most?

– Nem tudom. Jelenleg a felmondási időmet töltöm, de az igazgató azt mondta, hogy leírtam magam ezekben a körökben, hogy soha többet nem dolgozhatok majd a szakmámban. Remélem, hogy ez nem lesz mindig így, és tényleg eljön az idő, amikor már nem kell Szlovákiában attól tartani, hogy az embernek derékba törik a karrierjét, ha rámutat nyilvánvaló történelmi tényekre.” 

Zuzana Flathovának a munkahelyéről való eltávolítása óriási felháborodást keltett a felvidéki magyarság körében. Ennek hangot is adott például az a három magyar párt, mely a Magyar Közösségi Összefogás (MKÖ) koalíciójában tömörült a jövő februári választásokra készülve. Közleményükben leszögezték: „az MKÖ számára elfogadhatatlan, hogy 30 évvel a rendszerváltás után egy kutatót a saját szakértői véleménye miatt meghurcoljanak és elbocsássanak munkahelyéről.” Egyúttal szolidaritásukról biztosították a jogfosztott szlovák kutatót. Állásfoglalásukat az MKÖ elnöke, Mózes Szabolcs, a következő szavakkal egészítette ki: „A közös magyar-szlovák múltat több történelmi trauma is terheli, ezek egy részének a felvidéki magyar közösség volt az elszenvedője. Ezeket ki- és meg kell beszélni, rendezni, nem pedig elűzni azokat, akik szakemberként nyíltan elmondják a véleményüket”

Említést tettünk arról már, hogy Radi Anita a ma7 portál munkatársa vallatóra fogta azokat, akik bátorsága miatt az utcára tették Zuzana Falathovát. Az  ide kattintva olvasható tegnapi interjúja Peter Hyrossnak, a Pozsonyi Városi Múzeum igazgatójának és Elena Kurincovának, a múzeum egyik osztályvezetőjének egészen döbbenetes. Talán elegendő lesz belőle csak a következőket idéznünk: „Miközben a fiatal muzeológus számos fenyegető üzenetet kapott, Hyross és Kurincová megdöbbentő cinizmussal azt állítja, munkatársuknak mindezzel számolnia kellett volna, amikor elvállalta az interjút. Hozzáteszik: Falathová még túl fiatal ahhoz, hogy kényes vitákba bonyolódjon, és messziről sincsenek olyan ismeretei, hogy szlovák-magyar kérdésekben partnere legyen a történészeknek, és valamiféle szakmai dialógust folytasson velük.”

Kapcsolódók

Kimaradt?