„Lehet mellébeszélni, de az az igazság, hogy a vajdasági magyar közösség menthetetlenné vált, s egy évtizeden belül a magyarság itt folklórelemmé válik”.

Megszólalt a héten a Heti világgazdaságban (HVG) Józsa László, ügyvédként tevékenykedő politikus, a Magyar Mozgalom elnökségi tagja, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács alapító elnöke és az őt felkereső Németh Andrásnak, a hetilap külpolitikai újságírójának elmondta: tragikus méreteket öltött a délvidéki nemzettársaink kivándorlása, amiről meggyőzően tanúskodik, „hogy ügyfeleinek hatvan százaléka már a külföldre költözött vajdasági magyarok közül kerül ki.” Józsa szerint a tömeges exodust elsősorban a délszláv polgárháborúk következményei és az ország lakosságának döntő többségét sújtó létbizonytalanság okozta. Viszont tagadhatatlan az is, hogy „a kettős állampolgárság intézménye gyakorlatilag kivérezteti a vajdasági magyarságot, s mindez előre látható volt.”  

„Nem szeret hírügynökségi anyagokra hagyatkozni, az újságíró kötelességének tartja, hogy amennyiben teheti, szálljon ki az események helyszínére, még ha az veszélyeket is hordoz magában. Ha egyáltalán lehetséges az objektivitást megközelítő tájékoztatás, az csak ily módon valósítható meg – vallja.”

E szavakkal mutatta be ekképpen néhány éve az Autonómia című vajdasági magyar civil hírportálon Laskovity J. Ervin a zentai Press Szó online lap alapító-főszerkesztője Németh Andrást, a HVG külpolitikai újságíróját. Róla érdemes tudni, hogy két olyan térség van, melyek világát kollégái közül talán mindenkinél jobban ismer Magyarországon, s ez a két régió a Balkán, illetve az egykori Szovjetunió utódállamai. E tájakon pedig bőven van tennivalója a sajtó emberének, hisz, mint sajnos évtizedek óta nagyon jól tudjuk, mindkét világban ritka, mint a fehér holló a szélcsend.

Az MTI volt belgrádi és a HVG korábbi moszkvai tudósítójáról készített egykori emlékezetes interjújában a zentai internetes portál létrehozója cseppet sem túlzott. Jómagunk, az általunk legigényesebbnek tartott magyar közéleti hetilap régi olvasójaként csak ráerősíthetünk a fentebb megfogalmazottak igazságtartalmára: Németh András, ahogyan korábban, úgy ma is csak az említett hitvallás jegyében hajlandó a cikkírásra. Amit és ahogyan ír, abban mindig visszaköszön az a tanúságtétele is, amit a hivatkozott beszélgetésben nem kis lelkesedéssel így fogalmazott meg: „Nagyon jó úgy írni egy országról, hogy az ember érzi annak minden rezdülését.”

Hogy mennyire érzi Németh András minden rezdülését mindannak, ami Szerbiában történt az elmúlt közel két esztendőben, annak meggyőző bizonyítékát adta a HVG legutóbbi számában napvilágot látott Egyenlőtlen esélyek címet viselő, Belgrádból keltezett friss beszámolójával is, melyet a hetilap online változata, a hvg.hu minap elérhetővé tett a világhálón. Ennek hármas alcíme, a Szerbia választásra készül - Vucsics, az örök - Eltűnő magyarok közül az utolsó eleve, – úgy hisszük – bőven elegendő indokot szolgáltat arra, hogy miért is esett választásunk e héten ennek a publikációnak a bemutatására.

Valójában a Németh András-cikk ominózus harmadik tétele a tragikus módon fogyatkozó délvidéki honfitársainkról keretes írásként kapcsolódik a szerzőnek az átfogó szerbiai helyzetértékeléséhez. Mivel viszont a vajdasági magyarságra vonatkozó meglátások és következtetések nyilvánvalóan csak az országos történések tükrében értelmezhetők és értelmezendők, nem tehetjük meg, hogy bár vázlatosan ne ismertessük a teljes cikkben foglaltakat. Tesszük ezt azért is, hiszen ekképpen válik érthetővé, hogy milyen közegben és milyen körülmények között éli meg a vajdasági magyarság 2019 késő őszén a mindennapokat.

„Magabiztosan várhatja a jövő tavaszi parlamenti választást az Alekszandar Vucsics szerb államfő vezette Szerb Haladó Párt. Az ellenzéki egység megbomlott, a médiumok többsége kormányhű kezekben van, és a külföld is Vucsics mellett áll.” – foglalja össze tudósításának lényegét cikkének felvezetőjében a HVG munkatársa. Erre a sommás következtetésére annak alapján jut el, hogy „elillanóban van a szerbiai ellenzékiek lelkesedése, az ötven hete kezdődött tüntetési hullám legújabb, múlt szombati fordulójában a korábbiaknál jóval kevesebben vettek részt. A vidéki városokban, például a Vajdaság központjában, Újvidéken már hetek óta nincsenek komoly ellenzéki demonstrációk. Belgrád belvárosában, ahol korábban több tízezren vonultak szombat esténként az utcákra, most csak pár ezren hallgattak az ellenzéki pártok hívó szavára.”

A délvidéki magyarság legerősebb pártját, a VMSZ-t is magába foglaló belgrádi hatalom elleni tüntetők lelkesedésének csökkenését nem csak a kifáradás okozza, hanem az is, hogy megbomlott az ellenzékiek sokáig működő egysége. Míg egyesek a jövő tavasszal esedékes parlamenti választás bojkottját szorgalmazzák, mások úgy vélik: az ellenzék tehetetlenségét mutatná az urnáktól való esetleges távolmaradás. Még a tüntetők is megosztottakká váltak, hiszen fogyóban a lelkesedésük. Unják már a hétről-hétre ismétlődő felvonulásokat az országos tévé székháza elé, meg ugyanazoknak a politikus szónokoknak a sokadjára visszhangzott szóvirágos ultimátumait a hatalom felé a kormányzati médiafölény megszüntetésének szükségességéről, a korrupció megfékezéséről, illetve a választási szabályok betartásának sürgetéséről. Nemkülönben ráuntak a patetikus fogadkozásaikra a tervezett radikális akciókról, melyekből soha sem lett semmi. Nem is meglepő ez a kedvetlenség, hiszen a fenyegetőző felszólítások eleddig valóban csak és kizárólag üres szócséplésnek bizonyultak, a kormányzat ügyet se vetett rájuk.

Mi több, „paradox módon Vucsicsék visszafogottsága is lohasztja az ellenzék elszántságát. Míg két évtizeddel ezelőtt az akkori szerb, majd jugoszláv elnök, Szlobodan Milosevics megtette az ellenzéknek azt a „szívességet”, hogy szétverette a belgrádi tüntetéseket, és ezzel fenntartotta a tüntetők dühét, most egyetlen rohamrendőrt sem látni szombatonként az utcákon, a közlekedési rendőrök pedig készségesen elterelik az autókat a demonstráció útjából.”

Miközben igaz az, hogy „a Vucsics-kormány valóban látványosan megszállta ugyan a médiumokat, s a hatalom felső szintjén több korrupciós eset is kipattant”, a tüntetések résztvevőinek azzal is szembesülniük kell, hogy a nagyvilág ezúttal nem rokonszenvezik velük.

Mint szerzőnk megállapítja: „a külföld egyértelműen a pályáját véresszájú nacionalistaként kezdő államfő mellett áll. S míg sok kérdésben komoly ellentétek vannak Oroszország és a Nyugat között, Vucsiccsal nemcsak Moszkva, illetve Vlagyimir Putyin jóbarátja, Orbán Viktor van jóban, hanem a nyugati államok vezetői is. A szerb államfő kedden Párizsban Emmanuel Macron francia államfővel tárgyalt, s Belgrád – amely már megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat az EU-val – folyamatos párbeszédben áll Németországgal is.”

Az európai nagypolitikában is ügyesen lavírozó mai belgrádi vezetés regionális szinten is jól teljesít. Ennek kézzelfogható bizonyítéka, hogy „Szerbia arra is ügyel, hogy a szomszédokkal is – talán az „ősellenséget”, Horvátországot leszámítva – a lehető legjobb viszonyban legyen. A visegrádi négyek által létrehozott együttműködési rendszerhez hasonlót kíván építeni a Nyugat-Balkán országaival, ennek részeként a hét végén létrehozták azt a „mini-Schengen” övezetet, amelyben Szerbia, Albánia és Észak-Makedónia állampolgárai a jövőben már útlevél nélkül utazhatnak egymás országaiba.”

Természetesen joggal merül fel a kérdés, hogy miként lehet mára abból az Aleksandar Vucsicsból, aki egykor az ultranacionalista Vojislav Šešelj csetnikvajda helyettese volt, a Nyugat körülrajongott lieblingje?

Az indoklás pofonegyszerű. Íme, miként látja ezt Németh András:

„Vucsics kivételezett helyzete leginkább azzal magyarázható, hogy a Nyugat meg van győződve arról, csak egy nacionalista politikus lehet képes lenyomni a szerbség torkán azt, hogy valóban elveszett Szerbia számára az ezredforduló óta független államként létező egykori déli tartománya, Koszovó. És Vucsics, ha nagyon megszorongatják, tesz is lépéseket. Miközben kiválóan kézben tartja az észak-koszovói szerbeket, beletörődik abba, hogy az általuk lakott, szerb többségű területeken fokozatosan megjelenjen a világ mintegy száz országa, köztük Magyarország által is elismert Koszovó államgépezete: a vámhatóság, a rendőrség és az adóhivatal.”

Ha majd valaki levezényelni lesz képes Szerbia „Trianonjának” végakkordját, Koszovó elvesztését, az csak Vucsics és pártja lehet – állapítja meg konklúzióként teljes joggal szerzőnk. Ennek a felismerésnek hangot is ad Németh András, amikor a következőket rögzíti elemzésében: „És arra is több jel utal, hogy Vucsicsék talán népszavazást készítenek elő Koszovó ügyében, és azzal akarják elismerni az albán többségű tartomány elvesztését. Erre utal, hogy az államfő vezette Szerb Haladó Párt (SZNSZ) a népszavazási törvény megváltoztatását kezdeményezte, s a jövőben könnyebb lesz referendum kiírása. A függetlenség elismeréséhez ugyanakkor alkotmánymódosításra is szükség lenne, mert az alaptörvény szerint Koszovó Szerbia elidegeníthetetlen része.”

Ebben a zaklatott, borítékolhatóan kiszámíthatatlan fejleményeket is minden bizonnyal magával hozó, ellentmondásos közegben kell megélni a mindennapokat a vajdasági magyarságnak, melynek rohamos fogyatkozásáról nem először kényszerülünk szólni e rovatunkban.

Talán itt elég hivatkoznunk arra a problémamegkerülőkkel mindig hadakozó kitűnő historikusunkra, Bárdi Nándorra, akit e rovatban már többször megidéztünk, s akit talán nem érdemtelenül tekintünk mi „a nemzet lelkiismeretének”. Neki lételeme a gondok néven nevezése, az értelmes továbbgondolásra való serkentés és a közös felelősségre való apellálás. Ő örökké pöröl mindenhol és mindenkivel érettünk, és teszi ezt annak a nagyobb közösségnek az érdekében és védelmében, ahonnan vétetett, s akinek egyedül elszámolással tartozik. Ő már 2016 júniusában lármafát gyújtva, sokak számára provokációval felérő következtetésével figyelmeztetett: „A határon túliak jogilag voltak már rosszabb helyzetben, de a baj ma nagyobb. A kettős állampolgárság ugyan megerősítette a nemzettudatot, de a hét kárpát-medencei, anyaországon kívüli magyar közösségből három a múlté, s félő, hogy még kettő szintén eltűnik.”

Lássuk, e nemzetpolitikai szempontból kardinális kérdés délvidéki vonatkozásait, azaz azt, hogy amikor 1990-hez képest a Szerbiában élő magyarok száma mára megfeleződött, e térvesztés miként tükröződik a már beharangozott Németh Andrásnak köszönhető cikk szerves részét képező keretes írásban.

A Belgrádba látogató HVG-s kolléga vajdasági tájékozódásának első helyszíne a csaknem kizárólag magyarok lakta, Magyarkanizsa közeli Oromhegyes. A település első emberétől hallottak aligha igényelnek különösebb kommentárt:

„A 98 százalékban magyarok lakta Oromhegyes lélekszáma tíz évvel ezelőtt 1700 körül volt, azóta ötszázan már elmentek külföldre – mondta Balla László, a helyi közösség elnöke. A magyar határtól 15 kilométerre fekvő vajdasági településen csodának számít, ha évente 4-5 gyereknél több születik, s volt egy esztendő, amikor csak két gyerek jött világra, ezért az általános iskolában ki is marad egy évfolyam.”

Ennél is aggasztóbb demográfiai trend tapasztalható abban a vajdasági városban, ahol szintén a magyar lakosság van többségben és így a délvidéki magyarság egyik legfontosabb kulturális központjának számít. Cikkszerzőnk ottani pillanatfelvételének statisztikai adatai döbbenetesek: „Még rosszabb a helyzet a határ közvetlen közelében lévő Zentán, ahol a rendőrségi nyilvántartási adatok – például a dokumentumhosszabbítási kérelmek száma – alapján úgy tűnik, hogy az ezredfordulón mért 18-19 ezres lakosság mára nyolcezerre apadt.”

Németh András Szabadkán Józsa László, a Magyar Mozgalom elnökségi tagját, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács egykori elnökét kereste fel. A köztiszteletben álló ügyvédként tevékenykedő politikus, akiről köztudott, hogy akárcsak Bárdi Nándornak, neki sem kenyere a köntörfalazás, jelzésértékű személyes tapasztalattal érzékelteti kertelés nélkül a visszafordíthatatlannak tűnő délvidéki magyar exodust. Elmondja az őt faggatónak: „ügyfeleinek hatvan százaléka már a külföldre költözött vajdasági magyarok közül kerül ki.”

„Lehet mellébeszélni, – teszi hozzá – de az az igazság, hogy a vajdasági magyar közösség menthetetlenné vált, s egy évtizeden belül a magyarság itt folklórelemmé válik.”

Hogy mi minden áll ennek a lehangoló prognózisnak a hátterében, azt bővebben is kifejti a beszélgetőpartnerének. Lássuk a továbbiakban a cikk folytatását, ahol kíméletlenül sorakoznak Józsa László meg nem cáfolható érvei:

„Az 1990-es évek elején, a délszláv háború idején a katonai behívók miatt mintegy 40 ezer vajdasági magyar ment el, de 2000 körül úgy tűnt, visszafordult a trend, és többen hazaköltöztek. Viszont a Milosevics halála után hatalomra került ellenzék gyorsan szétforgácsolta magát, 2010 után pedig jött a kettős állampolgárság.

Először valóban az volt a fontos, hogy az emberek felvegyék a magyar állampolgárságot is, ám 2013 óta inkább az a jellemző, hogy amint az emberek megkapják az útlevelet, azonnal el is indulnak, s általában meg sem állnak Magyarországon. A vajdasági magyarok rájöttek, hogy a magyar útlevéllel egyből az EU munkaerőpiacának a részévé váltak.

A kettős állampolgárság intézménye gyakorlatilag kivérezteti a vajdasági magyarságot, s mindez előre látható volt” – magyarázta Józsa.”

Amit mindezekhez hozzátesz Józsa, arra szintén nincs, mert nem is lehet cáfolat. A tények makacs dolgok, a gondok szőnyeg alá seprése pedig, mint már jeleztük, nem Józsa László jellemzője. Hadd tegyük hozzá, aligha véletlen, hogy neki, aki 1992 és 2000 között parlamenti képviselő volt a belgrádi törvényhozásban, s emellett hat éven keresztül a VMSZ alelnöki tisztségét is betöltötte, és ami a legnagyobb érdeme, hogy oroszlánrészt vállalt a Magyar Nemzeti Tanács 2002-es megalapításában, melynek első elnöke is lett – éppenséggel a szókimondásáért ma már nincs helye a VMSZ-ben.

„A politikus szerint az utóbbi években indított magyarországi programok – például a mezőgazdasági termelőket támogató Prosperitati alapítvány – azt mutatják, hogy az Orbán-kormány, amelynek leginkább a határon kívüli szavazatok megszerzése miatt van szüksége a külhoni magyarokra, megértette, mekkora a baj, és tűzoltó akciókkal próbálja megállítani az exodust.

„Ám ez nem fog sikerülni, a Prosperitati alapítvány a vajdasági magyar lakosság legfeljebb nyolc százalékára terjed ki, a többieknek alig jut valami” – tette hozzá. Bár nincsenek hivatalos adatok arról, hogy az 1990-es 350 ezerről mennyire csökkent le a magyarság lélekszáma, a becslések szerint legfeljebb kétszázezer magyar maradt a Vajdaságban.”

A múlt hónapban mi is megírtuk, hogy Bukarestnek mennyire csípi a szemét Magyarország erdélyi gazdaságfejlesztési programja és mennyire ingerültté tette az, hogy Budapestnek a Pro Economica Alapítvány révén nyújtott gazdasági segítségnyújtása úgymond „a nemzetközi szabványok szerint túlmutat azokon a kiváltságokon, amelyeket egy ország egy másik állam területén élő rokon kisebbségnek nyújthat, következésképpen ilyen intézkedéseket csak a román fél beleegyezésével, bármiféle etnikai alapú megkülönböztetés nélkül lehet csak hozni".

Ezzel szemben viszont Belgrádban a józan ész diktál. Ott kifejezetten örülnek, ha az ország polgárai – még ha „csak rokon kisebbségek”, hogy idézzük a román külügy bükkfanyelvű és mesterkélt állásfoglalását – életfeltételeiken javító hathatós támogatásban részesülnek a magyar kormány részéről. Mi tagadás, talán a Timoc-völgyi románoknak is inkább hasznára lenne az ilyen típusú odafigyelés, mely biztosan jobban szolgálná megmaradásukat, mint a semmibe se kerülő olykori szép és megható üzenetek.

Németh András számára, de ezt tudjuk róla már a bevezetőnkben elmondottak alapján is, princípium a mindenkori objektív tájékoztatás, a valamennyi érintett fél véleményének kikérése. Ennek érdekében nem is habozik rögvest megtudakolni a hivatalos szerb hozzáállást a délvidéki magyarságot segíteni akaró és a Prosperitati alapítványon keresztül megvalósuló gazdaságfejlesztési programhoz.

A cikk zárásaképpen az általa előtártak ezt a véleményt foglalják össze:

„A tartományi hatalmat egyébként nem zavarja, hogy a budapesti kormány célzott támogatást ad a vajdasági magyaroknak. „Semmi bajunk nincs ezzel, nekünk is érdekünk, hogy a vajdasági polgárok a szülőhazájukban maradjanak. Ráadásul a magyarországi pénzeket a magyar gazdák itt költik el, s itt fizetik be az adókat is” – mondta a HVG-nek Ognyen Bjelics tartományi fejlesztési titkár. Ő egyébként az SZNSZ-ben politizál, s az Alekszandar Vucsics államfő vezette párt tartományi és országos szinten is együttműködik a legnagyobb vajdasági magyar tömörüléssel, a Vajdasági Magyar Szövetséggel.”