„Harminc éve botrány volt a szalonzsidózás, ráment Csoóri egész további élete”.

Megszólalt a héten a Heti Világgazdaság (HVG) legfrissebb számában Murányi Gábor sajtótörténeti Pulitzer-díjas újságíró-historikus és a Nappali holdfogyatkozás címmel megjelentetett cikkében azt a példátlan és a magyar szellemi életet mélyen megosztó 1990-es vitát idézte fel, melyet az addig, a nagyon sokak által tisztelt és nagyra becsült Csoóri Sándor intellektuális bombát robbantva, egy meghökkentő tartalmú esszésorozatával váltott ki. Murányi megírja, hogy „szellemi lincselésként élte át Csoóri Sándor három évtizede a Nappali hold című esszéfüzérével kiváltott felháborodássorozatot.” Ehhez hozzáteszi az is: „Vitathatatlan zsidózásával a XX. század eltemetettnek remélt ütközetét újította fel, amely naplójának nemrégi megjelenésével ismét felszikrázott.”

A Hitel 1990. szeptember 5-i számában Nappali hold címen jelent meg Csoóri Sándor folytatásos esszéjének második darabja, amivel annak szerzője egyszer s mindenkorra kilépett abból a hídemberi szerepből, mely addig, különösen Illyés Gyula 1983 áprilisában bekövetkezett halála után elvitathatatlanul az övé volt a magyar szellemi és közéletben.

Ennek az írásnak három mondata miatt fergeteges vita robbant ki, író-és költőtársak tollából mintegy kétszáz cikk jelent meg akkoriban, zömmel Csoóri ellen. Az esszé megjelenése után nem sokkal, egymást követően egyre többen léptek ki a Magyar Írószövetségből, majd maga Csoóri Sándor, a társelnök is jónak látta, hogy a testületből ugyan nem, de annak elnökségéből és választmányából távozzon. Nem is tehetett mást, hiszen időközben megjelent az írószövetség elnökségének az ő Hitel-beli megszólalását elmarasztaló nyilatkozata, melyben egyebek mellett ez volt olvasható: „Mi, akik becsüljük és szeretjük őt, s tudjuk, mit tett az egyetemes magyarságért és az emberi személyiség szabadságáért, most nem osztozunk gondolatmenetében, következtetéseivel sem érzelmileg, sem logikailag nem azonosulunk."

Korábban nem csak az írószövetségi tagok, hanem százezrek, határokon innen és túl is, „Csoóriban, mint emberben, esszéistában, közéleti szereplőben egyaránt a magyar glóbusz egyik legtiszteletreméltóbb egyéniségét látták”.  Annak a leghitelesebb személyiségnek tekintették, aki „hídverő lehet a magyar szellemi és politikai életet megosztó évtizedes „szekértáborok” között, okos, higgadt szóval oldja a feszültséget, és egyengeti a szót értés útját az „urbánusok” meg a „népiesek” áldatlanul régóta tartó vitájában”. Viszont ezzel a megszólalásával e kivételes szerepköre, és a velejáró általános megbecsülése előbb kopni kezdett, majd viszonylag gyorsan szerte is foszlott.

Csoóri Sándor akkori töprenkedő és önostorozó eszmefuttásával azért vetett szelet és aratott vihart, elképesztően nagy botrányt kavarva nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is, mert abban – egyebek közt – arról elmélkedett, hogy az első világháborút követően cezúra következett be a magyarországi zsidók addig természetesen bekövetkezett asszimilációja terén, mivel ez a folyamat a Monarchia széthullásával lehetetlenné vált.

Ehelyett pedig szerinte éppen a jelenség fonákja következett be, mely a XX. század végére már egyre inkább teret nyert: „fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha”.

Az ily módon konkrét utalást sem nélkülöző Csoóri esszé megjelenése, mint már jeleztük, példátlanul hatalmas skandalumot váltott ki. A Nappali hold okán kialakult heves, olykor kifejezetten indulatos vitáról joggal jegyezte meg egy kiváló irodalomtörténészünk, Pécsi Györgyi, hogy „mindannyiunkat megalázott, célt pedig ha ért, nem a javunkat szolgálta” hiszen „utána ördögi hínár tekerőzött a magyar szellemi élet köré (is)”.

Nemcsak egy kettészakadt Magyar Írószövetség, nemcsak a rendszerváltásért cselekvőn tevőknek és nemcsak a ’89-’90 előtti véd- és dacszövetségeseknek a nyílt szembefordulása, továbbá nemcsak a barátokból egy csapásra ellenségekké váló szellemi nagyságaink végzetes szembehelyezkedése volt egyenes következménye ennek a Csoóri-féle, az „önpusztító nemzetféltésről” árulkodó eszmefuttatásnak. Megsínylette ezt a pandórai szelence megnyitását az addig mindenki által tisztelt, nagyra tartott költő és közvéleményalakító is. Hadd idézzük ez ügyben ismét életművének értő ismerőjét, a József Attila-díjas kritikust, Pécsi Györgyi főszerkesztőasszonyt:

„Csoórinak mindenesetre az akkori megtorpanásából nem sikerült törésmentesen arra a szellemi magaslatra visszatérnie, amit például gyönyörű esszéi, a Tenger és diólevél, az Egy nomád értelmiségi vagy kötetei, A tizedik este, A látogató emlékei is jeleznek. De nemcsak Csoóri bizonytalanodott el (tiszteletet parancsoló névsor állítható mellé), hanem talán a kilencvenes évek elerőtlenedése is részben az irodalom és általában a szellemi élet durva elpolitizáltságára vezethető vissza, amelynek nem egyetlen, de mindenképpen emblematikus jelensége volt e vita.”

Közbevetőleg hadd jegyezzük meg: jómagunk már csak azért is egyetérthetünk a fentiekkel, hisz a személyes ismeretség és egy több évtizedes családi barátság okán ugyanezt a változást, nevezetesen azt hogy 1990 után hogyan zilálódott széjjel a Csoóri-mítosz, közelről is megtapasztalhattuk. A sors kegyelméből megadatott számunkra, hogy azt követően, hogy a vendégszerető szülői házunkba, a bonchidai református parókiára Csoóri Sándor először belépett (a megörökölt és féltve őrzött családi emlékkönyvünk tanúsága szerint történt ez 1972. április 4-én, amikor a lélekbemarkoló „Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk egymást, hogy hallhatók.”-bejegyzését tette), később is, számos alkalommal volt szerencsénk vele meghitten beszélgetni. Számunkra, – és ezzel az érzéssel messze nem csak mi voltunk így – fájó volt látni meg érzékelni, hogy egy, az embertelenség korában erőt és morális kitartást sugárzó, bizakodni és biztatni másokat is mindig képes vátesz, annak a szabadságnak a beköszöntése után, aminek győzelméért nem is keveset tett, gyakorlatilag megkeseredett, meg nem értett és kiábrándult emberré lett.

A majd három évtizedes emblematikus Csoóri-vita felidézésre a HVG legfrissebb számában a legjobb magyarhoni hetilap munkatársa, a sajtótörténészi munkásságáért Pulitzer-díjjal jutalmazott, többkötetes újságíró, Murányi Gábor vállalkozott. A neki köszönhető Nappali holdfogyatkozás címmel megjelentetett publikációját szemeltük ki e héten bemutatásra. Úgy hisszük az eddig elmondottak alapján talán ez nemcsak érthető, hanem indokolt választásnak bizonyult.

„Szellemi lincselésként élte át Csoóri Sándor három évtizede a Nappali hold című esszéfüzérével kiváltott felháborodássorozatot. Vitathatatlan zsidózásával a XX. század egy eltemetettnek remélt ütközetét újította fel, amely naplójának nemrégi megjelenésével ismét felszikrázott.”  E szavakkal indítja a HVG Szellem rovatában közreadott cikkét szerzőnk, majd a neves esztétának, az egykori küzdőtárs Radnóti Sándornak az Élet és irodalomban nyáron publikált emlékezésének a Csoóriról rögzítettek sommás megállapítását idézi: „Tragédiájának nagyságát csak most, naplójából tudom felmérni. Kultúrnacionalizmusa, amely a diktatúrában ellenzéki tartalma miatt a progresszió része volt, tovább őrölve, helyét már nem találó provinciális tartalommá vált.”

Radnótiól, aki szerint a hajdani barátja egy évvel ezelőtt Éji nap és Nappali hold címmel megjelentetett kétkötetes naplójának, „utolsó másfél évtizede szívszorítóan szomorú olvasmány, egy, helyét az áhított szabadság körülményei között nem találó boldogtalan emberről”, közismert, hogy nyilvános fogadalmat tett arról, miszerint emlékiratokat sohasem fog írni. Viszont attól már nem ódzkodik, hogy ehelyett mégis megidézze a kortársait, „számos olyan „magyar alak” arcélét, akit volt szerencséje, szerencsétlensége ismerni.” A közeljövőben megjelenő „memoár helyetti memoárjának” Csoóri Sándor fejezete, – mint Murányi megállapítja – „keserű reflexió arra a szintén nemrég megjelent naplóra, amelyet a költő 1955 és 2011 között vezetett. Ebben olvasható az a – Radnóti vélekedésével „rokon” – önreflexió is, amit a politikacsinálásban mindjobban elmerülő költő vetett papírra a rendszerváltó hónapok kellős közepén, 1989. november 15-én: „Elhibázottnak érzem az életemet is. Mindent előbbre valónak tartottam, mint az irodalmat.”

A folytatásban arról olvashatunk, hogy az amúgy „szemet szúró trehánysággal közreadott feljegyzéssorozatnak” aposztrofált múltév novemberében könyvesboltokba került, Csoóri Sándor 56 esztendőnyi naplójegyzeteit magába foglaló két kötet egy bő féléven keresztül alig kapott némi visszhangot. Áttörést e téren a fentebb hivatkozott, az Élet és irodalomban július végén megjelent Radnóti Sándor visszatekintés hozott. Azóta a Csoóri- emlékiratok az irodalmi közbeszédbe is bekerültek, elsősorban leginkább azért az 1990-es tragikus vétekért, amivel a költő és esszéíró „a szabadság friss mámorára a Nappali hold című esszésorozatával példátlan szellemi cunamit szabadított rá.”

Csoóri egykori ominózus cikkét teljes terjedelmében ide kattintva lehet szöveghűen megismerni, Murányi a most megjelent írásában csupán néhány riasztó részletet citál belőle, köztük az általunk már ismertetett „megácsolt parlamenti dobbantóst”, mely teljes joggal keltett 1990-ben akkora megütközést. Elvégre mindazok mögött, akik az első demokratikusan megválasztott budapesti parlamentbe bekerültek, beleértve a Szabad Demokraták Szövetségének színeiben is, mind-mind magyar választópolgárok szavazatai álltak. E súlyos mondatokból az is kitűnik, hogy a költő és mozgalmár sajnos nemcsak hogy nem lelte helyét a demokráciában, sőt – a jelek szerint – nem is nagyon értette azt.

„Talán Ady ideje az az utolsó pillanat, amikor a nemzet kérdései, a magyarság kérdései még átélhető egzisztenciális és történelmi problémaként lobbanhattak föl a zsidóságban. (...) A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a Vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt. (...)

Manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni«  magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.”

Ezt követően szembesíti a mai olvasót a történész-újságírónk a Csoóri-esszé akkori fogadtatásával, a döbbenettel és a jogos értetlenkedéssel. Hogy miért dermedtek le az egykori harcostársak, miért kellett neki megélni utóbb megannyi régi barátnak és pályatársának vele való nyílt szembefordulását, arról konkrét tényeket sorol fel Murányi, persze a Nappali hold szerzőjének 1990 előtti éveiből:

„Elképedést nem is ez a szalonzsidózó gondolatmenet keltett – a költőnek ebben voltak élenjáró elődjei –, hanem az, hogy mindezt egy vitathatatlan tekintély írta le. Az a költő, aki Illyés Gyula halála után a népi írók ikonjának s egyfajta igazodási pontnak számított már a Kádár-korszak utolsó két évtizedében is.

Tiszteletet parancsolt részvétele az ellenzéki egységet demonstráló, 1980-ban végül csak szamizdat megjelenésig jutó Bibó-emlékkönyv szerkesztőbizottságában csakúgy, mint többszörös tabusértése 1983-ban, amikor is „engedély nélkül publikált” Nyugaton, ráadásul egy olyan könyv, Duray Miklós Kutyaszorító című kötete élére írt előszót, amit a magyar és a cseh kommunista párt értékelése „lényegében a szocialista rendszer alapjait támadónak” nyilvánított.

Művéért Durayt börtönbe csukták, a „nacionalista” Csoórit „csak” határozatlan idejű szilenciummal sújtották. Ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy az írószövetség lázadó közgyűlésén 1986-ban a további szigorítással fenyegetődző ideológiai kb-titkárra, Berecz Jánosra „barátilag” ráragassza az 1956 előtti kultúrdiktátorra utaló „paraszt-Révai” jelzőt.

A költőt, írót magában háttérbe szorítva Csoóri – számos más alkotótársához hasonlóan – mindjobban belebonyolódott a közéletbe. 1988-ban alapító atyja volt a Magyar Demokrata Fórumnak, és hamar felismerte, hogy a végső győzelem érdekében a párt első vezetőjét – egyébként jóbarátját –, Bíró Zoltánt a kommunista múlttal nem vádolható Antall Józseffel kell felcserélni.

E pártelnökcserepuccsban vezető szerepet játszott, cserébe nem fogadta el sem a társelnöki posztot, sem Antall azon ajánlatát, hogy a választások után legyen ő a frissiben kikiáltott köztársaság első elnöke. Akkori politikaalakítói súlyát jelzi az is, hogy – amint az a naplójában olvasható – utólag megbán(hat)ta azt, hogy Göncz Árpádra viszont úgymond rábólintott.”

Csoóri Sándor naplójában az 1990 őszén közzétett Nappali hold-as feljegyzései arról tanúskodnak, hogy a tegnap még „királycsináló” és potenciális magyar államfő végképp megcsömörlött a politikától és csak az irodalomnak kívánt a jövőben élni.

Lássuk, egy terjedelmesebb fejezet beemelésével, miként foglalja össze a HVG cikkírója az önmarcangoló és tipródó útkeresőnek az immár nyomtatásban is olvasható feljegyzéseiből ezt az időszakát. Ekkor neki, az általa becsült pályatársak változó hevességű elmarasztalásával is szembesülnie kellett az esztergomi, önként vállat magányában: 

„Lassan már az én agyamban is csak azoknak az igéknek, jelzőknek, mondatfordulatoknak maradt volna helyük, amelyeket a politikai szükséglet erőltetett rám” – panaszolta fel „jónási kötelezettségéből” eredő beszorítottságát. Ráadásul ekkortájt kapott „a közélettől tudatosan félrehúzódó” költőtársától egy – megítélése szerint „pontosan célbataláló orgyilkos” dedikációt is: „Csoóri Sándor választófejedelemnek, Orbán Ottó, a republikánus.”

A politikától menekülő ember a költészetről s a nemzetről elmélkedve kanyarodott rá a vihart kavaró eszmefuttatására. S naplójának tanúsága szerint az üldözöttség pózába merevedve még két évvel később is értetlenül fogadta a „néhány megszívlelendő vagy megvitatható mondatára” született „golyózápor-válaszokat”. Az kétségtelen, hogy a gondolatfüzér-sorozat egészét az ominózus néhány mondat eltakarta, csakhogy azokat még megvitathatónak is nehezen lehetett nevezni, hát még megszívlelendőnek.

Két hét telt el, mire a hazai szellemi élet döbbent csendjét a párizsi emigráns, Fejtő Ferenc megtörte, s egy rádióinterjúban arra figyelmeztette „régi barátját”, hogy a fajvédelmi kérdések felmelegítésével a Nyugat szemében ismét lejárathatja a magyarságot.

Korántsem volt viszont baráti hangú Kertész Imre megszólalása. Egyik regénybeli hősét idézve szögezte le, hogy szerinte „az antiszemitizmus nem meggyőződés, hanem alkati és jellembeli kérdés. Az antiszemita Auschwitz előtt látens gyilkos volt, Auschwitz után manifeszt gyilkos.”

A későbbi Nobel-díjas író Nem tűröm, hogy kirekesszenek című nyílt levelének (a levél kézirata ide klikkelve teljes terjedelmében olvasható – szerk. megj.) címzettje már nem is a költő volt – merthogy őt „semmiről nem akarom meggyőzni” –, hanem az érthetetlenül hallgató írószövetség, amelynek Csoóri társelnöke volt. Kilépési nyilatkozatát Kertész az akkor legfajsúlyosabb napilapban kívánta megjelentetni, szégyenszemre azonban a Magyar Nemzet a publikálást „átengedte” az akkortájt még liberális irányultságú Magyar Hírlapnak.

Kertésszel egy időben, mint már tudjuk, hasonló döntésre jutottak többen, majd következett a bevezetőnkben ismertetett elhatárolódó kínos írószövetségi állásfoglalás, melynek nyomán a társelnök számára csak a lemondás lehetősége adatott meg. Ezekről a napokról, majd az ezt követő időszak történéseiről így szólnak a Csoóri naplójegyzetek Murányi Gábor tolmácsolásában:

„Ami a legjobban fáj, hogy barátaim is ellenem fordultak” – kommentálta naplójában Csoóri még ezt a visszafogott hangú állásfoglalást is. Súlyos szavait pedig úgy „oldotta fel”, hogy egyetlen békülékeny reflexióra, a szavak erejében bízó Kertész Ákos vitacikkére reagált csupán: „Te nem rágalmazni és zsarolni kezdtél, mint jó néhány pályatársam” – állította szembe a Makra íróját a „rögtön baltacsapásokkal filozofáló” kollégáikkal.

Ugyanakkor a Kertész Ákos által önérzetesen visszautasított „ők” és „mi” felosztást Csoóri fenntartotta, csupán kérdéssé formálta át: ugyan miként várhatták volna el a magyarok, hogy a vészkorszak után a zsidók akarják az egyesülést?

A mindinkább szekértáborokba tömörülők közti heves vitában a következő hetekben jószerével mindenki megnyilvánult, aki csak számított, s ha másképp nem, aláírásával csatlakozott a kirekesztés elleni petícióhoz vagy éppen az ellennyilatkozathoz, amely hisztériakeltést emlegetett. A Nappali hold alapvető fordulatot hozott az „egész magyarság szellemi műhelyében” is.

Állandó rovatával együtt búcsút vett a kedves Hitel-olvasóktól Esterházy Péter, merthogy: „nincsen érkezésem a valódi elemzéshez, egyszerűen nem akarok olyan mondatok közelében lenni, mint amilyeneket ott olvasnom kellett”.

A Murányi Gábornak köszönhető, az egykori, cikkcunamival járó egykori parázs vitát felelevenítő publikáció végéhez közeledve szót kap az a György Péter író és esztéta, aki öt évvel ezelőtt a Magyar Narancsban cikkezett arról, hogy valójában „kik azok a magyar zsidók, és mit jelent a képviseletü(n)k?”. Ebben a nagylélegzetű esszéjében tényként kezelte azt, hogy „az antiszemita beszéd minden szabad társadalomban jelen van, és 1989-ben mindössze annyi történt, hogy azt, amit addig sub rosa mondtak ki, hirtelen ki lehetett nyomtatni”.

György Péter történelmi előzményeket felvázolva fogalmazta meg a meglátását, miszerint „az 1989 utáni liberális demokrácia keretei között magától értődő volt a szabad önmeghatározás retorikája: a megszállott antiszemitáktól eltekintve senki nem vonta kétségbe azt, hogy a nyilvánosságban szabadon lehet beszélni zsidókról és a holokausztról.” Mindezeket elővezetve próbálta azt is megfejteni, hogy vajon mi késztethette Csoóri Sándort a vállalhatatlan 1990-es eszmefuttatásának megírására.

Szerinte „az 1989-ig láthatatlan, szubkultúrának sem nevezhető nem zsidó zsidó lét hirtelen láthatóvá lett, s – amúgy mélységesen igazságtalan módon – fenyegetően nagynak, összetettnek tűnt. Csoóri Sándor Nappali Hold című – finoman szólva is erősen vitatható – esszéje említésre méltó fejezete e szorongással teli vitának. A zsidó tapasztalat megjelenése kulturális pánikhoz vezetett egy olyan ember esetében is, aki hosszú évtizedekig élt egy olyan közegben, értelmiségi szubkultúrában, amelyben értelmezhetetlen lett volna mindaz, amit 1990-ben leírt.”

A most ismertetetett HVG-s publikáció végéhez közeledve Murányi Gábor ugyancsak György Pétert idézi, aki a Félig bevallott élet címmel közölt recenziójában igyekezett nemrég értelmezni a Csoóri életműnek ezt az oly sokat vitatott fejezetét. Következzenek az ő gondolatai, majd zárásképpen visszatér a hetilap cikkírója a naplófeljegyzésekhez, melynek utolsó mondata kíméletlenül őszinte belátást tükröz.

„A támadássorozatot szellemi lincselésként megélő költővel az történhetett – feltételezi a naplót augusztusban ugyancsak a Jelenkorban széljegyzetelő György Péter –, hogy a politikai térből éppen kivonulni szándékozva „elvesztette rafinált tájékozódási képességét, amely normál körülmények között évtizedeken át megóvta attól, hogy végzetesen kívül kerüljön a [Kádár-] rendszeren, vagy épp az ellenkező véglettől”.

A három évtizeddel ezelőtt elhíresült mondatokra „ráment Csoóri egész további élete” – vont szomorú mérleget az esztéta. Pályafutásának további eseményei és naplója nyomán úgy tűnik, hogy ezt az érintett – legalábbis még jó ideig – másként gondolta.

A belső hang sugallta kivonulás és az életmű megkoronázása helyett ugyanis 1991 végén, „muszájherkulesként”, tíz évre elnöke lett a botrányokról botrányokra bukdácsoló Magyarok Világszövetségének, majd a Duna TV irányítását vette a kezébe. Merthogy – olvasható végső számvetésként naplója utolsó mondatában – „Nagy ember nem az lesz, aki nagy akar lenni.”