Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (okt. 19. – okt. 25.)

„Pártjaink a politikai alkalmatlanság versenyében licitálják felül egymást” – folytatódik a szlovákiai magyar kínos szappanopera.

Megszólalt a héten Sánta Szilárd, a pozsonyi Új Szó munkatársa és a Képviseletből elégtelen címmel megjelentetett kommentárjában súlyosan elmarasztalta a felvidéki magyarság politikai elitjét felelőtlensége miatt, rámutatva arra: „közös érdemük, hogy a ’méltó magyar képviselet’ mantrát addig ismételték, forgatták, koptatták, hogy közhellyé silányult.” Ilyen körülmények között cseppet sem tűnik meglepőnek az általa megrajzolt lehangoló pillanatfelvétel: „A ’közösségi akaratra’ hivatkozó felpántlikázott hordószónokok üres tereken kampányolnak, szavaikra már csak a riválisok és a vetési varjak figyelnek.”

„Az MKP Országos Tanácsa úgy döntött, hogy a két párt, az MKP és a Híd közösen létrehoz egy választási pártot, ezáltal teremtve meg az alapját a további pártokkal való esetleges együttműködésnek. Ezt kedden elutasította a párt vezetősége – ez csak az országos elnökséget jelenti –, amely tehát egy magasabban álló szerv határozatát vetette el, de ez az ő dolguk. Mindez azt jelenti, hogy nem tudom, mit akarnak.”

Sok minden miatt lehet vitatkozni Bugár Bélának, a Most-Híd elnökének az elmúlt években tett egyes kijelentéseivel, hiszen bőven akadt közöttük olyan, melyekben tetten érhető volt az ellentmondás. Viszont a fentebb idézett szavait illetően, melyeket tegnap mondott el egy rendkívüli pozsonyi sajtóértekezleten, ez a vád nem érheti, ezúttal kétségtelenül igaza volt. Nem kicsit, nagyon.

Bugár értetlenkedését az váltotta ki, hogy miután egy héttel ezelőtt, közel egyhetes intenzív tárgyalássorozat eredményeképpen a Magyar Közösség Pártja (MKP), a Most-Híd szlovák-magyar vegyes párt és a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ) tárgyalódelegációinak sikerült megállapodniuk arról, miszerint közös választási listán, egy választási párt keretében indulnak a jövő február végén esedékes szlovákiai parlamenti választáson, majd erre az egyezségre áldását adta hétfőn a Most-Híd Országos Tanácsa, – az MKP hasonló testülete, nem kis megdöbbenést kiváltva a szlovákiai magyar közvélemény legnagyobb részében, ugyanaznap éjjel váratlanul megvétózta azt.

A kínkeservesen tető alá hozott múlt pénteki kiegyezés hírére, melyről mi is beszámoltunk, érthető volt a megkönnyebbülés sok szlovákiai magyar honfitársunkban. Ez érthető is, hiszen a józanul gondolkodók számára evidencia volt: az a szétaprózódás, aminek révén ma már nem kevesebb, mint négy párt és egy pártszerű mozgalom aspirál az ottani magyar választópolgárok majdani bizalmáért és szavazataiért csak oda vezethet, hogy 2020 februárja utolsó napját követően, először az 1993-ban megalakult önálló Szlovákia történetében, már nem lesz magyar képviselő a pozsonyi parlamentben. Hacsak nem kerül be oda olyan magyar törvényhozó, aki valamelyik szlovák párt színeiben politizál. A csábítás nagy és jelentkező is van már, nem is kevés…

Hogy milyen rögös út vezetett el az egy héttel ezelőtti fehér füst felszállásához, arról magunk is beszámoltunk e rovat keretében ismertetett megszólalások alapján az elmúlt hónapokban, ennek minden egyes mozzanatát fölösleges is lenne most felidézni. Általános közóhaj volt a két legnagyobb szlovákiai magyar érdekvédelmi politikai erő kiegyezése, amit mi sem érzékeltetett jobban, mint az, hogy közel hatvan csallóközi és gömöri magyar polgármester szólította fel szeptember végén a Híd és az MKP vezetését levélben arra, hogy kezdjék újra a parlamenti választás előtti együttműködésről szóló tárgyalásokat.

Hasonlóképpen igyekezett nyomást gyakorolni a Híd és az MKP vezetőire a szlovákiai civil társadalom felelősségteljesebbnek bizonyuló, a döntő többséget képviselő része is. Itt elég utalnunk arra, amit nemrég az ottani kulturális, szakmai, önkormányzati, állami és civil szervezeteket, illetve intézményeket tömörítő informális szerveződés, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője, Tokár Géza fogalmazott meg: Elkerülhetetlen, hogy a politikai elitünk valamiképpen kiegyezzen.” Igaz Tokár azt is hozzátette, mely intő szavaknak súlyát nem lehet figyelmen kívül hagyni: „Az viszont legalább annyira fontos, hogy egy hasonló kiegyezésnek legyen tartalmi és erkölcsi üzenete is.”

Ugyanakkor ténykérdés, hogy az MKP-n belüli kemény maghoz tartozóknak, a zsigerből politizálóknak nagyon nem volt ínyére a három párt közötti kiegyezés létrejötte. Annak, hogy megtorpedózzák ezt a kompromisszumos javaslatot, voltak előjelei. Azoknak, kik csak károgni képesek, akiknek elfogadhatatlan a kölcsönös békejobb-nyújtás, akiknek lételemük az örökös viszálykeltés és gyűlölködés, a bármi áron tartósítandó ellenségkeresés, a szekértáborosdi, amikor szembesültek a kiegyezés mellett hitet tevő hivatalos sajtóközleménnyel, kétségbeestek. Számukra az abban foglaltak felértek egy selyemzsinórral, hisz abban a következők álltak:

A felek megegyeztek abban, hogy a 2020-as parlamenti választásokon közös választási párt listáján indulnak, amelyet az MKDSZ hoz létre, és amelynek neve Régiók Pártja Híd MKP (szlovákul: Strana regiónov Most MK) lesz.

A delegációk egyebek mellett arról is megegyeztek, hogy a pártok közös kampánystábot és közös választási programot hoznak létre. A listára kerülők el kell, hogy fogadják a pártok értékrendbeli különbségeit, és egymás ellen nem kampányolhatnak. A felek kvótát biztosítanak egyéb nemzetiségű jelöltek számára is. A parlamentbe jutás után a bejutott képviselők közös frakciót hoznak létre. A pártelnökök megegyeztek, hogy nem vezetik a listát.

E téren intő jel volt az aktív politizálástól „visszavonult” Duray Miklós előzetes "becsúszó szerelése": Nem a Híddal kell foglalkozni, és nem azzal tölteni az időt, hogyan lehet választási pártot vele létrehozni. Hiszen ebbe a választási pártba a Most-Híd-tagokon és néhány MKP-s politikuson kívül senki sem fog belépni.” (D. M. kiemelése – szerk.)

A másik vészjósló és félre nem érthető üzenet a magyar fővárosból érkezett. A Pesti Srácok a megállapodás ismeretében vészharangot kongatott. Az Elveszti felvidéki szövetségesét a magyar kormány? című cikkében már arról értekezett a portál hosszasan és nem kis vehemenciával: „A Magyar Közösség Pártja pénteken adta be saját magának a méreginjekciót, a magyar kormány pedig könnyen felvidéki partnerpárt nélkül maradhat.”

A kormányközeli hírportál újságírója, Vésey Kovács László, aki amúgy a Felvidék.mában is fontosnak tartotta ágálni az MKP-Híd kiegyezés ellen és érvelni, amellett, hogy Menyhárt Józsefnek és csapatának inkább egy szlovák párttal, a kétes hírű Igor Matovič-féle Egyszerű Emberek és Független Személyiségek fantázianevű képződménnyel, az OľaNO-val fogjanak össze, mint a megtestesült ördöggel, azaz Bugár Bélával – már előre láttatta a szörnyű jövőt:  Az, aki a tárgyalások során is simán az ujja köré csavarta az MKP-s delegációt, következő lépésként pedig leválasztaná az MKP-t a magyar kormánnyal fennálló szoros kapcsolatról. Ha ez sikerül neki, akkor Budapest új szövetséges után nézhet, mert az eddigit szőröstül-bőröstül lenyeli a Most–Híd.”

A gáncsoskodásnak meg is lett az eredménye. Miközben a Most-Híd országos vezetése rábólintott arra, amiben három magyar párt delegációi elnöki szinten megegyeztek a múlt héten, az MKP hasonló testülete azt elutasította. A megmagyarázhatatlan megmagyarázása persze meg is történt legott, csakhogy az új, mondvacsinált érvek hiteltelenek és megmosolyogtatók. Mert a történtek után arról hallani Menyhárt Józseftől, hogy mindenkivel tovább tárgyalnak”, meg olvasni egy olyan hivatalos nyilatkozatot, mely szerint „az MKP számára továbbra is az egységes magyar képviselet megteremtése a prioritás, ezért erről - a járási struktúrák és a tagság véleményét szem előtt tartva - ÖTPÁRTI egyeztetést kezdeményez" – egyszerűen kacagtató. Nem véletlenül jegyezte meg erről a kínos közjátékról elsőként értesülve a Paraméter hírmagyarázója. „Ez eddig legalább annyira kusza, mint London kiválása az Európai Unióból, a brexites hacacáré.”

Éppígy nem meglepő az sem, hogy a kialakult, nehezen értelmezhető helyzetre a Hídnak ekképpen kellett reagálnia, melyben név nélkül ugyan, de félreérthetetlen utalás történik az Összefogás mozgalomra is:

„A Magyar Közösség Pártja Országos Elnöksége történelmi lehetőséget szalasztott el azzal, hogy elvetette a három párt delegációja által megfogalmazott közös javaslatot. Az abban megfogalmazott irányelvek egy közös választási lista létrehozásának szilárd alapját biztosították volna. Most, amikor a szlovákiai magyarságot megszólítani kívánó szubjektumok osztódással szaporodnak, felkínáltuk a legésszerűbb és leghatékonyabb megoldást, és ami a legfontosabb, a formálódó egységből, illetve az erről szóló tárgyalásokból senkit sem kívántunk kizárni. A közösségi érdek nem bukhat el sem egyéni ambíciók, sem egy átláthatatlan finanszírozású újonnan alakult mozgalom miatt."

Ilyen előzmények késztették Sánta Szilárdot, az Új Szó munkatársát arra, hogy billentyűt ragadjon és megírja, majd publikálja lapjában a Képviseletből elégtelen-t.

Már cikkének első soraiban keserűen mond ítéletet – és más formában később is megteszi – a teljes felvidéki magyar politikai elitről, ahol a közszereplők döntő többségét az eredetileg egy közösség színe-javát kifejezni hivatott, a franciáktól kölcsönzött szavunkkal minősítettük, de közben kényszeredetten magunk is beismerjük, csak rutinból használjuk. Mert elitnek nevezni ezt a zömében önsorsrontó tesze-tosza társaságot, azokat a pártokat, melyek „a politikai alkalmatlanság versenyében licitálják felül egymást”, valójában nem is kellene ily nemes tartalmú fogalommal társítani.

„Közös érdemük, hogy a „méltó magyar képviselet” mantrát addig ismételgették, forgatták, koptatták, hogy közhellyé silányult. A „közösségi akaratra” hivatkozó felpántlikázott hordószónokok üres tereken kampányolnak, szavaikra már csak a riválisok és a vetési varjak figyelnek. A képviseltünkre pályázók a lényeges, tartalmi kérdések helyett a felszínt karistolják, leginkább a partnerek elutasítása és az ellenszenv mozgatja őket. A választót nem érdekli sem a csiki-csuki játékuk, sem a partnerek csuklóztatása. Ugyancsak a pártok közös érdeme, hogy a jelöltlista leadásáig minden egyes héttel választópolgárok csoportjainak veszik el a kedvét a szavazástól.”

Messzemenően igaza van a véleményformálónak, hogy „nem kell látnoki képesség ahhoz, hogy a szokottnál is alacsonyabb szlovákiai magyar részvételt prognosztizáljunk a február 29-ei parlamenti választáson.” Megállapítva, hogy sajnos „az is közös érdem, hogy a szlovákiai magyar szavazatok sokfelé szóródnak és sok helyen landolnak”, esélye van annak, hogy a korábbi kudarcos választási eredményeknél is lesújtóbb legyen a jövő évi megmérettetés után a mérlegmegvonás, hiszen „elérkeztünk oda, hogy a pártoknak már a törzsszavazóikat is sikerült alaposan összezavarni.”

A múlt pénteki reménykeltő kiegyezés napján a Paraméterben megszólalt Ardamica Zorán, aki általában az irónia fegyverével is élve szokta olykor, nem kevés, de jogos indulattal számon kérni a szlovákiai magyar pártpolitikusok zabhegyezéseit. Magát meg nem tagadva most sem, zseniális tömörséggel, e szavakkal értékelte az akkor még biztatónak tűnő egymásra találás előzményeit, illetve létrejöttét: „A Híd és az MKP, amelyek korábban nem egyeztek meg arról, hogy megegyeznek-e, most mégis megegyeztek, arról, hogy megegyeztek. Most már csak arról kell megegyezniük, vajon miről egyeztek meg: azaz a programról és a listáról. Kíváncsian várjuk.”

Szerzőnk, immár az asztalborítást követően szintén kíváncsian másra fókuszál. Értelmes, közösség számára fontos és érthetően kommunikálható érdekeket keres meg ugyanilyen módon a potenciális választók számára megfogalmazott konkrét célokat, de a látottak, hallottak alapján rá kell döbbennie: túlságosan is igényes az elvárása, a mocsárban önfeledten dagonyázóktól ilyesmit elvárni dőreség lenne:   

„Még akkor is világosabb lenne a helyzet, ha látnánk a lépések és a tettek mögött az érdeket. Ez az érdek elsősorban a parlamentbe jutás lenne, hiszen – elméletben – minden kisebbségi párt a parlamentbe és lehetőség szerint a kormányba igyekszik. Az, aki az országos politikát is figyelemmel követi, pontosan látja, hogy a szlovákiai magyar parlamenti jelenlét milyen sokat érhet a következő időszakban: szélsőségesek nélküli, stabil kormány alakulhatna. Ez mondjunk egy konkrét cél lehetne, amit a választó megért; viszont ennek kommunikálása helyett nem politikusként, hanem sértett dívaként viselkedik sok érdekelt.”

Az elmúlt hónapokban szerzett negatív tapasztalatok birtokában a legújabb önveszejtő lépés, az egyedüli esélyt jelentő közös fellépés lehetőségének az elvetése az Új Szó megkeseredett jegyzetíróját eleddig soha nem megfogalmazott szentencia kimondására készteti. Azzal amit, és ahogyan elmond kommentárjának végéhez közeledve, szigorú ítélet a közösség érdekeire fittyet hányók felett:

„Mindezzel csupán annyit bizonyítanak, hogy nem politikusok, hanem a politikába keveredett kalandorok, akik teljesen alkalmatlanok arra, hogy önmagukon kívül bárkit is képviseljenek – mondanivalójuk a körülöttünk lévő világról zéró.  Hónapok óta annyi progressziót láttunk a pártoktól, mint amennyi egy Csehov-színdarabban előkerült búgócsiga dramaturgiai szerepében van. Az előadás nem szórakoztat, és a rendelkezésre álló eszközökkel értékelhetetlen, a mai alkalmatlan szereplők zömét jövőre kellékesként, súgóként és ruhatárosként szeretnénk látni.”

Kapcsolódók

Kimaradt?