Kicsit módosítanunk kell a mondáson: nagy akarásnak nyögés a vége.

Márpedig Stephen King regényfolyama kapcsán igencsak nagy volt az akarás. Már 2007 óta próbálják vászonra vinni a hétkötetes művet (+ egy novella), és az elmúlt tíz évben majdhogynem stúdióról stúdióra, rendezőről rendezőre ugrott a nagyszabású terv: voltak, akik eleve trilógiában és kétévadnyi sorozatban gondolkodtak, amely kitöltené az egyes filmek közötti réseket. Végül mégis egy szerény másfél órás próbálkozással rukkoltak elő, abban a reményben, hogy ha nem hasal akkorát a pénztárak előtt, mint minden fantasy-remények nagy temetője, Az arany iránytű, akkor tovább fejlesztik: lesz folytatás és lesz sorozat is.Erre most nem nagyon raknék jelentősebb tétet. Jelenleg ugyanis már annak is örülnének az alkotók, ha a hasonló filmekhez képest szerény költségvetés (60 millió dollár) megtérülne. Ez még összejöhet (a nyitó hétvégén 19 milliót hozott), de az a siker, amire titokban vártak ők is, meg a rajongók is, már biztosan nem. Elsősorban azért, mert rettentően sótlan, vértelen alkotás lett A setét torony.

Pedig elsőre nagyon ígéretesnek tűnt minden. Alig vártuk, hogy a mostanában hibázni képtelen Matthew McConaughey megmutassa magát a Gonosz szerepében, Idris Elba pedig minden világot megmentsen, és mindezt a tapasztalt krimi-forgatókönyvíró dán Nikolaj Arcel rendezésében, akinek munkáját az Ádám almáit is író Anders Thomas Jensen is segítette. Ezek után szinte érthetetlen, hogy miként sikerült egy ennyire izgalommentes és szürke verzióval előállni, amely bővelkedik a kínosabbnál kínosabb jelenetekben.

Persze könnyen lehet, hogy a titok nyitja maga az alapanyag. Egy ennyire szerteágazó és sajátos hangulatú mű nem biztos, hogy enged a sűrítésnek, a vagdosásának és átírásnak, vagy csak azon az áron, hogy minden fordulata banálisnak és gügyének fog hatni, mint a túl sokszor elmondott mondóka a filmben, amellyel a Harcos és Lucas készíti fel magát a küzdelemre. Ráadásul nem minden arany, ami Stephen King. Nem egy műve fordult önmaga paródiájává (vagy csak leleplezte a meztelen királyt: a könnyűkezűséget, a gondolathiányt) hozzáértő és nem annyira hozzáértő kezek között. Az Álomcsapdától a Sorvadj el! című melléfogáson át egészen A titkos ablakig. A sor most A setét toronnyal bővül, amely ebben a formában sokkal inkább tűnik egy fantasy közhelygyűjteménynek semmint annak a mitikus, világmegmentő westernpárbajnak, ahogy az írója elképzelte.

Történik, hogy Lucas Hanson álmaiban megjelenő világról fokozatosan kiderül, hogy az maga a valóság – egy párhuzamos valóságban. Valóságos a Harcos, aki megmentené, és még valóságosabb a feketekabátos Walter, aki a Setét Torony lerombolásával elpusztítaná a meglévő világokat, pontosabban a sötétséget és a szörnyeket eresztené rájuk, vagyis magát a káoszt. Az nem egészen világos, hogy a nagyon rejtélyesnek tűnő feketekabátosnak ebben mi az üzlet, így maradnunk kell a szeret a zavarosban halászni teóriánál.Csakhogy míg Walter figuráját a motiváció hiánya közhelyesíti, addig a kiégett Harcost a túlságosan szájbarágott bosszú. És ezekkel egyik színész sem tudott megbirkózni. Matthew McConaughey még a legostobább vígjátékaiban sem volt ennyire tompa, Idris Elbának pedig a jelmeze is érdekesebb bármelyik mondatánál. Így nem csoda, hogy a nagy összecsapás, a Párbaj sokkal inkább mozog a kereskedelmi tévék vetélkedőinek szintjén, és nagyon nehéz elhinni, hogy itt és most világok sorsa dőlne el. De nagy a baj a szimbólumok erejét tekintve is: most már látszik, hogy a Toronyban nincs több jelentésréteg, a többféle világok láttán már csak ásítunk, a szörnyek pusztán számítógépes effektek, a kamaszfiúk meg akkor is megmentik a világot, ha nem akarják.A setét torony fakó, túlságosan leegyszerűsített (bár az sem látszik igazán, hogy mi volt ebben valaha bonyolult), feszültségmentes mozi. A Rossz nem ijesztő, a Jó meg jobban tenné, ha terápiára járna. A nyögés viszont majdhogynem tökéletes.