Nem is volt olyan katasztrofális a popzene a nyolcvanas években (leszámítva a Modern Talking-féle hajtásokat), mint ahogy azt a szakmai fórumok, a saját memóriánk és szüleink emlékezete állítják. Ez legalábbis gyorsan kiderül az Atomszőke című moziból, hiszen ’89 nagy fordulatára, a berlini fal lebontására épülő cselekményét igen hangsúlyosan húzza alá a korszak zenéjével.

Néha még azt is felvállalja, hogy ettől kissé videoklipszerűnek hat a film, pontosabban videoklipek laza füzérének, ugyanakkor ez ad némi ironikus felhangot a vásznon játszódó véres erőszaknak, tompítja, idézőjelbe teszi a halálos orgiát, és a nosztalgia langymeleg hullámai mellett azt is eléri, hogy megvásároljuk a soundtracket, mint pofás kis válogatást. Kiderül, hogy Nena slágerére (99 Luftballons) remekül péppé lehet verni valakit egy gördeszkával, de ugyanilyen „jó érzést” generál David Bowie, a Depeche Mode vagy a New Order dalainak felidézése is, és naná, hogy nem maradhat ki a Killer Queen a Queentől.

Sajnos, ezzel nagyjából ki is merülnek a film érdemei, bár nem vagyok egészen igazságos. Hiszen David Leitch, aki a John Wick megteremtésével (producerként) ismét lendületet adott a klasszikus akciófilmnek, itt is feszes, dinamikus és fájó akciókkal rukkol elő. Charlize Theron szinte már emberfeletti energiával és elszántsággal aprítja a KGB-s ügynököket, akiket egy hétköznapi ember még fellökni sem tudna nekifutásból.Az persze túl egyszerű lett volna, ha csupán John Wick nőnemű változatára építenek fel egy filmet, ezért kellett adalékanyagnak a zene, a történelmi háttér és a kémsztorik szövevényessége. Sajnálatos, hogy a zene és a történelem meg is maradt adalékanyagnak, ízfokozónak és térfogatnövelőnek, míg a kémsztori fordulatai túlságosan rátelepedtek a filmre. Ráadásul a szövevényesség érdekében túl sokszor kell csavarni az alaptörténeten, túl sok mindent kell belezsúfolni az amúgy is túl soknak ható 115 percbe, így néha olyan lesz az egész kémszakma, ahogy azt Móricka elképzeli a vágóasztal mögött. A hátteret a 20. század végének legdrámaibb eseménye adja, a keleti blokk összeomlása, ennek feszültsége minden erőlködés ellenére sem tágítja ki az eredeti történetet, poszter marad a falon a maga sajtos pálmáival.

Történik, hogy az MI6 atombombáját, bombaszőkéjét igen kényes faladattal küldik Berlinbe: szerezzen meg egy titkosügynökök, kettős ügynökök neveit (és egyéb infóit) tartalmazó listát egy Stasi-ügynöktől, amire persze a KGB is feni a fogát. (Már itt fészkelődik kicsit az ember a székében. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen értékes lista csupán egyetlen példányban lelhető fel, mikrofilmen? Ha a Stasi ügynöke birtokolja, akkor nyilván a kelet-német titkosszolgálat gyűjtötte, állította össze – csak nem készült el magától és nem is egyetlen ügynök partizánakciója volt –, akkor miért nem osztotta meg a baráti titkosszolgálatokkal? Lehetséges, hogy egy ilyen horderejű listát úgy birtokolt a Stasi, hogy arról a KGB semmit nem tudott?) És akkor el is kezdődik a vég nélküli kergetőzés a „senki sem bízhat a másikban”, a „senki sem az, akinek látszik” címke alatt. Hiszen a lista birtoklása mellett a másik nagy tétje a kergetőzésnek, hogy leleplezzenek egy szuper kettősügynököt, akiről senki sem tud semmi biztosat, csak azt, hogy létezik, és igen megkeseríti mindenki életét. És akkor megjelenik a francia titkosszolgálat, majd a CIA is, nem beszélve a fürtökben mászkáló KGB-s keretlegényektől.

A katyvasz hol érdekes, de legtöbbször inkább kimódolt, és még az olyan „merészségek”, mint az atomszőke leszbikus kapcsolata vagy a grafitikre hajazó feliratok (a helyszínek és idősíkok feltüntetése) is inkább a mesterkéltséget fokozzák. Pedig elhinnénk mi mindent, minden egyes zúzódást Theron testén, a jégkockáknak tűnő jégkockákat (jeges vízben regenerálja elgyötört kémtestét a kémnő), a fájdalmas reccsenéseket, csak valahogy az egész, a folytonos macska-egér játék tűnik rettentően gyerekesnek, miközben (ez el is hangzik jó néhányszor) számos beépített ügynök bőrére megy ki a játék.Talán azért sem, mert a berlini fal lebontása épp ezt a paranoiás rendszert számolja fel a viszonylagos szabadsággal (bár az is elhangzik, hogy ettől a titkok világa még nem szűnik meg). Talán mert viszonylag gyorsan belefáradunk abba, hogy mindenki gyanús, talán még mi magunk is. Talán mert egyetlen „normális” karakter sincs lőtávolban (főként James McAvoy túlszínezett figurája idegesítő, akinek egyetlen természetes gesztusa sincs), és mert az egészhez túl jó a zene. Így helyenként úgy is nézzük, mint egy klipet, ahol a képek csak úgy elsuhannak a zene ritmusára. Azt ugyanis már az első pár perctől sejtjük, hogy akárki is lesz a rossz fiú/lány, azt az atomszőke úgyis miszlikbe aprítja majd az utolsó jelenetek egyikében. Csak ki kell várni.