Felvállaltan egyoldalú és kétségtelenül karizmatikus dokumentumfilmet forgatott Andrei Dăscălescu a Hunyad megyei Petrila bezárásra és bontásra ítélt bányájáról. A Petrila bolygó (Planeta Petrila) nem annyira a településről szól, mint azt a cím sejtetné, hanem egyik lakójáról, a kreatív és egészséges humorérzékkel bíró Ion Barburól, aki úgy gondolja, hogy a bányaváros jövője a kultúra, ezért „Pompadu” központot hozna létre az elhagyott épületekben.

A filmben hemzsegnek a hasonló szóviccek, Barbu ugyanis folyton közismert műalkotásokat parafrazál, ócskapiacról vásárolt tárgyakat gondol újra, és színes falképeket fest a lerobbant épületek falára, hogy a művészet erejével hívja fel a figyelmet arra, hogy a bánya érték, a város múltjával és identitásával egyenlő, ezért nem kellene eltörölni a föld színéről, ahogy azt a városvezetők tervezik. Egy hatalmas henger alakú betonépületet például Andy Warhol leveskonzerve nyomán fest át, ezzel a felirattal: „Conservă Mina” (Konzerv/Konzerváld a bányát!).

Andrei Dăscălescu második egészestés dokumentumfilmjénél tart. 2008-ban Constantin és Elena című filmjével jelen volt a dokumentumfilmek „Cannes-jának” számító amsterdami IDFA fesztiválon, ahol meg is nyerte az elsőfilmeseknek járó legnagyobb elismerést. Új filmjével is visszatért ide, romániai bemutatója pedig a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon volt, ahol elnyerte a Román Film Napjai szekció közönségdíját. A rendező saját bevallása szerint a Planeta Petrila aktivista film, eredetileg a bányaépületek lerombolása ellen küzdő civileknek akart segíteni egy kisfilmmel, ami aztán 80 perces alkotássá nőtt, és gyártásába az HBO Europe is beszállt.

Ha ilyenként nézzük, akkor valóban sikeres. Egy civil összefogás folyamatát mutatja meg, azt, ahogy egy lelkes amatőr nulla költségvetésből tudatosító kampányt szervez, amelynek végül tényleg lesz eredménye: leállítják az épületbontást, az utolsó bányászbrigádot áthelyezik egy másik bányába, így nem marad munka nélkül, mi pedig a moziban ülve szinte már együtt fújjuk a Jurjak együttessel a bányászhimnuszt a végefőcím alatt, miután teljesen megváltozott bennünk az a kép, ami az 1990-es évek bányászjárásai után kialakulhatott a Zsil-völgyi bányászokról.​A kép, amit látunk azonban nem túl árnyalt. Dăscălescu kerüli az interjúhelyzeteket, szereplőit megfigyelőként követi, ennek pedig megvannak az előnyei és a hátrányai. Kétségtelen előnye az, hogy a háttérbe húzódva eléri, hogy alanyai (majdnem) úgy viselkedjenek, ahogy a kamera jelenléte nélkül tennék, sikerül például elkapnia egy pillanatot, amikor a bányászbrigád szinte levegő nélkül marad munka közben, illetve tanúi lehetünk Ion Barbu néhány őszinte pillanatának is.

Hátránya viszont, hogy a petrilai szénkitermelés kontextusáról csak utalás szintjén tudunk meg ezt-azt. Kiderül, hogy a városvezetés európai uniós pénzekből teszi környezetbaráttá a bányát, ami annyit jelent, hogy bezárják és lebontják. Itt csak a munkanélküliségtől tartó bányászok és az aktivisták szempontjait ismerjük meg, mivel a városvezetés velük nem hajlandó szóba állni, ezért csak egyetlen jelenetben, távolról filmezve látjuk a polgármestert és embereit. Marad a feltételezés, hogy a politika a pénz miatt beáldozta a bányát, a valódi pro és kontra érveket viszont nem ismerjük meg.

Dăscălescu nem mindig tartja magát a megfigyelő dokumentumfilm szabályaihoz. A bányajeleneteken érződik, hogy a bányászok a kamera kedvéért sütik el a legjobb bányászvicceiket, a felszerelést karban tartó néni pedig egyenesen a kamerába beszél. Ennek objektív oka van: a bányába mindössze 24 órára engedték be a filmest, míg a többi felvétel három év forgatás eredménye.

De a kamera ez esetben sem csak légy a falon, a jelenetek nagy része kimondottan a felvétel kedvéért született meg, Barbu például időnként különböző extrém fejfedőkben elhalad saját falfestménye előtt, lassított felvételen. A videoklip-szerű intermezzók a dokumentumfilm műfajától kissé a performansz irányába tolják el Dăscălescu alkotását, aki mintha rájátszana erre, mikor az utolsó jelenetek egyikében éneklő lányt állít a petrilai domboldalra.

Teljes képet nem kapunk tehát a petrilai helyzetről, helyette inkább szubjektív, lírai elemekkel tűzdelt, humoros portrét egy legalább részben sikeres civil akcióról és ötletgazdájáról.

A Planeta Petrila című filmet a romániai mozik is forgalmazták, ami dokumentumfilmekkel ritkán fordul elő. Emellett látni lehet az HBO programján, és vetítik az Electric Castle fesztiválon is.