Szinte semmire nem emlékszem a ’91-es, vígjátéknak csúfolt katyvaszból (Hudson Hawk), amely ordítóan nagyot hasalt a jegypénztárak előtt, de arra igen, hogy az egyre népszerűbbé váló, még igen sok hajjal rendelkező Bruce Willis (a címszereplő mestertolvaj bőrében) és Danny Aiello énekelve – ha jól emlékszem, Sinatra örökzöldjét dúdolják – tör be a múzeumba. Szóval szól a zene, fesztelenül énekel a tolvajpáros és tánclépéssekkel, a lehető leglazábban lovasítják meg a kis, ágaskodó lószobrot. Mert jobb zenére időzíteni az akciót, mint folyton az órát lesni. Coolabb nekik, és a nézőnek is.

De hát nincs az az ötlet, amely az újrahasznosítók Mekkájában, a kies Hollywoodban örökre elveszne. Lám, huszonhat évre rá már egy egész filmet építenek az akkor még csak aláfestő, hangulatalapozó jelenetből. A gyermekkorában autóbalesetet szenvedő kisfiúból a felnőttlét küszöbére érve profi bűnöző lesz, aki a baleset miatti fülzúgását zenehallgatással védi ki (az örökös fülhallgató egyszerre szigeteli el a külvilágtól és emeli ki a szürkeségből), miközben bankrablókat fuvarozgat, menekít el a bénázó rendőrök elől, s mindezt az épp kiválasztott dal időtartama alatt.

Vagyis olyan, mintha A szállító-széria sofőrjének ifjú korát látnánk sok dögös zenével, és még több lazasággal. Persze Baby (Ansel Algort), a faarcú gyermek nemcsak a vonásait tekintve ártatlan, hanem a lelke mélyén is. Szerencsétlen adósságát törleszti a kényszerű fuvarokkal a nagyhatalmú Docnak (Kevin Spacey), miközben lelkiismeretesen ápolja a süket nevelőapját, és hagyja, hogy rátaláljon a szerelem a Deborah nevű pincérlány képében. A szíve vajból, a keze és a reflexei aranyat érnek, és semmi sem kerüli el a figyelmét – mindent egybevetve az utóbbi idők legcoolabb sofőrje született meg a személyében, akinek csak a Drive kaszkadőrje (Ryan Gosling) lenne méltó kihívója.

Baby persze sokkal muzikálisabb a hallgatag és brutális kaszkadőrnél. Már-már John Travoltát idéző szombat esti lazasága adja meg a Baby Driver (Nyomd, bébi, nyomd) vígjátéki alapozását, és talán addig igazán jó a film, amíg nem távolodik el ezektől az alapoktól. Csakhogy nem teheti meg, hogy ne távolodjon el, hiszen ki kell használnia a cselekményben és főként Doc alakjában rejlő komorságot, különben olyan súlytalan marad, mint annak idején a Hudson Hawk.

Így aztán a zene helyét csakhamar átveszi a fegyverropogás és ezzel párhuzamosan úgy kezdenek el szaporodni a hullák, mint egy jó funky slágerben a hangjegyek. De talán még ez sem lenne baj. Hanem az már igen, hogy a műfajok keverésében már rutinosnak számító író-rendező, Edgar Wright (krimit, horrort, akciót és sci-fit is kevert már jó vagy kevésbé jó angol humorral) kicsit túlbonyolítja a történetet. Talán mert kedvezni akar azoknak is, akik nem a vígjátéki könnyedségért, hanem a csavarosabb akcióért ültek be a moziba, csakhogy kissé túltolja az adrenalint, és ettől hirtelen nehézkessé válik minden, ami addig gördülékenyen suhant előre.S bár igen jól eltalálta Baby és Doc szerepét, hiszen Algort fiatalsága és lazasága kiválóan illik Spacey hűvös és kiszámított gonoszságához, apa-figurájához: párosuk a film egyik legnagyobb erénye, ám a bankrablókat tekintve már csak a görcsös akarás maradt a jellemábrázolás helyén. Néhány jó beköpése ellenére a túlhúzott Bats (Jamie Foxx) nyugodt szívvel pályázhat a filmtörténet legidegesítőbb bankrablójának szerepére (de Griff sem sokkal jobb), és ezt a túlpörgést a John Hamm alakította Buddy sem tudja tompítani. Pedig a Queenért rajongó, egykor tőzsdei nagymenő playboyban sokkal több a kakaó, sokkal több a szín, és partnerével, Darlinggal (Elza Gonzalez) még egy kis Bonnie és Clyde-hangulatot is képesek becsempészni a filmbe. Ám végül őket is elsodorja a túlontúl szabadjára engedett bűn- és akciófolyam. Buddyból csak egy agyatlan pisztolyhős lesz, akinek a bukása borítékolható.Talán csak Deborah, a pincérlány alakjába nem sikerült semmi megjegyezhetőt becsempészni, a vágy csöppet sem titokzatos tárgya így alig lesz több, mint puszta dekoráció. Külön öröm viszont, hogy a nagy rohanásban Wright mégsem hagyja a teljes heppiendbe fulladni a filmet, a végkifejlet azért tesz még egy kis kitérőt a szélesvásznú boldogság előtt.

A Baby Driver néhol eredeti színekkel is bíró szombat délutáni kikapcsolódás, és szinte biztos, hogy egy-két zenét és jelenetet ebből is tudunk majd idézgetni a szürkébb és vágy nélküli napokon.