A Csíkszeredai Régizene Fesztiválon lenni egy olyan időutazás, ahol együtt van jelen, egyazon dimenzióban a régi- és az új. A bélhúros hangszer legfinomabb rezdülését a jelen kávéházi környezetében ugyanúgy megtapasztalhattuk, mint koncerteken Mikó-vár udvara finom lüktetését is.

Idén is igazi kavalkádot kaphat az, aki a Régizene Fesztivál kínálatát kóstolgatja. Amint azt a Fesztivál hivatalos megnyitóján Filip Ignác művészeti vezető megragadta: a svájci Sam Chapman Harmóniákon merengve lantelőadása címe döbbentette rá: ami elveszett a modern korunk időkrízisében és hétköznapjaink fölgyorsult sodrásában, az éppen ez, az időző szemlélődés, a merengés.

Mielőtt a Fesztivál eddig élményeiből szemléznénk, előbb a Sam Chapman révén megélt kísérlethez csatolunk vissza. Az előadó által felkínál lehetőség ugyanis is az volt: hogyan szerezhetjük vissza fülünk érzékenységét? Örök értéket hordozó zenét hallgatni korabeli hangszeren, életszerű környezetben - ennek tapasztalatát adta át a Régizene Fesztivál első kávéházi koncertjén Sam Chapman.

A lantművész és a szervezők nem vállalkoztak semmi olyasmire, ami a régizenének ne lett volna megszokott befogadói környezete, koncerttere: a kávéházak még Bach idejében is a zenei élet központjai voltak. A csíkszeredai Petőfi Kávéházban szinte tűt se lehetett leejteni koncertjén, és Sam Chapman kísérlete fülünk érzékenységének fölébresztésére ugyanoda vezette az átlag hallgatót, ahová az előadó megelőlegezte: ébresztő kérdésekhez, önvizsgálathoz. Mókuskerekeinkben való megtorpanáshoz. A műsorban olasz és angol reneszánsz zene csendült fel, s a rekkenő hőségben könnyen lehangolódó reneszánsz lant bélhúrjához érő Sam Chapman a közönséget is gyöngéden fölhangolta.

Merengés-filozófia

Az Anglia délnyugati részéről, Devonból származó előadó fesztivál-katalógusban előbocsátott gondolatai a koncert közben valósággal érlelődtek a koncert alatt.

Kezünkben tartva a fülszöveget, ezt olvasgattuk: „Egy olyan világban, ahol teljes a disszonancia és a széthúzás, fülünk talán már veszített a harmónia és együtthangzás finomságai iránti természetes érzékenységéből. Amikor zenélünk, mennyire figyelünk feszülten a hangszerünk által előidézett zenei intervallumokra? Hallgatókként tudatosítjuk-e hogy a harmónia annyira kifinomult, hogy akár puszta jelenlétünk is elég annak megtörésére?”

Ahogy olvastuk, éreztük is, s a koncert során több stádiumon haladhattunk át hallgatókként. Minden éppen úgy alakult, ahogyan Sam Chapman azt hangulatmérnöki pontossággal előrelátta, a szorongató, majd fölszabadító dilemmával: a lant dallamos pengetése átvisz-e a régizenéhez a városközpont zümmögő melegéből? 

Ami önmagában egy utazási élményt kínált: Sam Chapman olasz- és angol reneszánsz dalok elé mondott fölvezetői. Aztán jött az a hallgatói stádium, amikor az ember igyekszik nem is moccanni, és ekkor már minden külső nesz ugyanúgy az előadás részévé vált, mint ahogyan a lipcsei kávéházakban lehetett, vagy a korabeli udvari koncerteken.

A régizenei tanulmányait a londoni Királyi Zeneakadémián elkezdő Sam Chapmannal most Csíkszeredában együtt élhettük meg: milyen, amikor a kávéházi ablaksor üvegén kívül leszálló estében zsibongás indul? Milyen az, amikor a rekkenő hőség után fellélegző székely város kirajzik a terekre, az előadás belterében pedig „élesben” összehangolódik a múlt a jelennel,- akár két, pulton összekoccanó kockacukor.