Dunaszerdahelyen, a múlt hétvégi FC DAC–Slovan labdarúgó mérkőzés kezdő sípszója előtt pár órával, az MKP helyi irodájában ültünk le beszélgetni Menyhárt Józseffel, a Magyar Közösség Pártjának elnökével, aki a megválasztása óta eltelt 10 hónap eredményeit ismertette, és beavatott az elkövetkező időszak kihívásaiba is. 

Mi az, amit egy erdélyi olvasónak feltétlenül tudnia kell Menyhárt Józsefről?

Menyhárt József vagyok, 1976-ban születtem, magyar-német szakon végeztem Pozsonyban a Comenius Egyetemen, az ELTE-n doktoráltam nyelvészetből, és a megválasztásomig, illetve még most is néhány órában, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Intézetének tanára vagyok, tehát az eddigi munkásságom, ha nem a politikumot nézzük akkor nyelvészi tevékenység. Főleg nyelvpolitikával, kétnyelvűséggel és dialektológiával, nyelvjáráskutatással foglalkoztam, ahogy mondani szokás, az előző életemben, ez az egyik, amit tudni kell.

A másik az, hogy közéleti munkásságom a politikumhoz úgy kapcsolódott regionális politikusként, hogy szülőfalumban, Nyékvárkonyban 12 évig voltam önkormányzati képviselő, és most negyedik éve vagyok a Nagyszombat Megyei Önkörmányzat képviselője, tehát  ez a politikai munkásság az, ami a Magyar Közösség Pártjában  a nevemhez fűzhető. Ez vezetett oda, hogy 2016. június 11-én Érsekújváron, a Magyar Közösség Pártjának kongresszusán az országos elnöki posztot elnyerve azzal bíztak meg, hogy ezt a magyar ügyekért és a felvidéki magyarságért tevékeny pártot vezessem.

Hogyan történhetett meg, hogy ilyen piszkosul fiatalon a Magyar Közösség Pártjának az élére kerülhetett?

Az az igazság, hogy a parlamenti választások, amelyek a tavalyi év márciusában voltak, és annak a felfutásában, kampányában elég sokat láttattam magam, és annak ellenére, hogy első alkalommal voltam az országos listán - igaz, hogy egy kiemelt helyen, a negyedik helyet kaptam meg - húszezer karikát kaptam. Az első, az akkor pártelnök Berényi József kapott 50 ezret, őt követte Bárdos Gyula, a Csemadok elnöke 30 ezer környékén, és rögtön harmadik helyre léptem föl, kvázi az első országos listán való indulásom ilyen eredményt hozott.

Mivel nem kerültünk be a parlamentbe, ezért az akkori elnök, Berényi József lemondott, és ennek a következménye az lett, hogy egy országos tisztújítás indult be, tehát a helyi szervezetek új elnököket választottak, új járási elnökségek álltak fel.

Tudni kell, hogy a mi pártunk regionálisan alulról építkező párt, tehát az jellemzi, hogy zömében minden kezdeményezés alulról jön. Van egy országos elnökség, amely természetesen irányít és javaslatokat tesz, az alelnökökkel bizonyos témákat arcokhoz köt, de mindenképpen a helyi szervezetek és a járási szervezeteink azok, amelyek a magját és a struktúrának az alapját adják.

Országos elnökként ez nem nehezíti meg a dolgát?

Részben megnehezíti, mert manapság azoknak a pártoknak van nagyobb mozgásterük, amelyeket egy kisebb elnökség fentről irányít. Ha most a szlovákiai politikumot nézzük, akkor azt látjuk, hogy számos olyan párt van a parlamentben, amelynek nagyon pici tagsága van. Van négytagú mozgalom a parlamentben, vagy akár azt is nézhetném, hogy egy 140-150 fős párt bent lehet, és szép eredményeket érhet el.

Ugyanakkor, bár az MKP közösségi beágyazottsága bizonyos esetekben hosszabb reakcióidőt jelent, tehát meg kell várni a véleményeket, és abból összefésülni a központi álláspontot, de egyfajta biztonságot is ad az, hogy mi azt képviseljük, amit a mindennapi ember mond.

Ebből kiindulva országos elnökként az elmúlt háromnegyed évben igazából az volt a feladata, hogy elfogadtassa magát a régiókban?

Korábban járási elnök voltam a Dunaszerdahelyi járásban, tehát ezt a térséget, a Csallóközt jól ismerem és engem is ismernek. Azzal, hogy Nyitrán tanítottam, azon a vidéken is otthonosan mozogtam. Emellett 16 évig benne voltam egy olyan együttesben, amely megénekelt gyerek- és felnőttversekkel járta az országot. A kongresszus a múlt évben engem megbízott azzal a feladattal is, hogy országos elnökként minden évben legalább kétszer járjam végig a járásokat. Mivel ez igazán egy nadrágszíj hosszúságú terület, Pozsonytól Ágcsernyőig, 500 kilométernyi távolságról beszélünk a térben, ez egy időigényes dolog.

Másfelől viszont nemcsak arra használom ki a lehetőséget, hogy elfogadtassam magam, hiszen így megismerkedhetem a helyi gondokkal, az emberek elmondják, hogy mi lenne ott abban a térségben a helyi prioritás. Ez ad egy országképet, ad egy helyzetjelentést. Nem csak statisztikákból, egy pozsonyi pártirodában ülve képzeli el az ember a dolgokat, hanem az emberek között mozogva hús-vér problémákkal találkozik.  További előnye ennek az országjárásnak, hogy nemcsak elfogadnak, hanem meg is ismerjük egymást. Van benne egyfajta kölcsönös megtiszteltetés is, hogy én is találkozhatom velük, s ők is úgy érzik, hogy az országos elnökség számára az adott helyi szervezetnek a munkája fontos, minthogy az is, mert ott a párt, ahol munka van. Én ezt több esetben elmondtam, és ez egy nagyon fontos kijelentés a részemről, én ehhez tartom magamat, hogy ahol eredmények vannak, azt mindig munka előzi meg, ha jó eredményekről beszélünk. Ha rossz eredmények vannak, ott általában munkátlanság van, valamiféle konfliktusok, ezeket oldani, ezekre reagálni és képben lenni is célja ezeknek a körutaknak.

Ha értékelni kellene az elmúlt háromnegyed évet, mi kerülne az elért célok serpenyőbe, és mi a kudarcok serpenyőbe?

A megújulás a kulcsszó. A felvidéki magyarság korfája is mutatja, hogy egy elöregedő közösségről beszélünk. Továbbá sújt bennünket az asszimiláció, hogy nyelvet, identitást cserélnek az emberek, főleg a peremterületeken, ahol már huzatosabb a tájék.

Az sem könnyíti dolgunkat, hogy ennek a térségnek az elmúlt 27 évben nagyon kevés gazdasági fejlesztése volt, tehát nem érkezett ide semmiféle ipar, és a mezőgazdaság, amelyből ez a tájrész jórészt élt, az EU-ba lépésünk után gyakorlatilag teljesen más formát vett fel. Azok az emberek, akik mezőgazdaságból éltek, elvesztették munkájukat. A JRD-k (szlovák betűszó, Egységes Földműves Szövetkezet – szerk. megj.), amelyek korábban működtek és adtak a térségnek egyfajta megélhetést, sorra dőltek be. A privatizáció vesztese Dél-Szlovákia volt, és itt főleg a magyarlakta területekről beszélünk. 

Az embereknek gyakorlatilag azért megy el a kedvük a politikumtól és mindentől, mert nincs képviselet. Azért nincs képviselet, mert nincs eredmény, nincs gazdaság, nincs gazdasági fejlődés. És ami nagyon rossz, hogy az asszimiláció mellett történik egy fajta kiüresedés a térből, a fiatalok otthagyják az ősi területet, mert nem tudnak boldogulni, nem tudnak családot alapítani. Ha nincs fiatal, nincs családvállalás, nincs gyerek, a kis létszámú iskolák is gondokkal küzdenek.

Tehát én azt mondanám, hogy a helyzet nem rózsás, amikor arról beszélünk, hogy mi van a serpenyő egyik felében és mi van a másikban. Adott egy helyzet, és ebből kihozni valamit.

Az MKP talpra állását megnehezíti a Most-Híd létezése is?

Egyértelműen a felvidéki magyarság megosztottságáról is beszélnünk kell. A Most-Híd önmagát elsősorban nem magyar pártként, hanem polgári pártként definiálja, és itt néhányak úgy is hívják: vegyes párt. Magyarok és szlovákok hozták létre. Ők a parlamentben vannak, sőt most kormánytényezők is.

A magyarság megosztottsága vezetett oda, hogy az MKP immár harmadszor nem került be a szlovák parlamentbe, noha erős kampányt folytatott és 105 ezer választója még most is van. Nagyon jól szerkesztett kampánnyal rukkoltunk elő, bekapcsoltuk a civil szférát, tehát minden erőt, amit be lehetett csatornázni, becsatornáztunk. Egy irányba mutattak a vektorok is, ennek ellenére nem értük el a választási küszöböt, mivel magas volt az országos részvételi arány.

Hogyan élte meg a párt tagsága az újabb sikertelen választást? Nem morzsolódtak le azok, akik korábban a munkát végezték?

Volt egy bizonyos csalódottság, de ezen túl kell tennünk magunkat. Nem húzhatjuk le a redőnyt, nem tehetjük meg, hogy nem foglalkozunk közösségünk ügyeivel. A felvidéki magyarság, a közösségünk attól még itt maradt, amiért ez a választás sem úgy sikerült, ahogy mi elképzeltünk.

Megtartottuk a régi erőket, de mellétettünk egy új elnökségi csapatot, új alelnököket, sokkal több nő került be az országos elnökségbe. Aki ott volt korábban és dolgozott, az megmaradt az elnökségben, és hozzájöttek új erők, így lett egy revitalizáció. Mindenképpen jónak tartom, hogy az elmúlt 10 hónap alatt nemcsak az országot jártuk, hanem témákat hoztunk fel, amelyeket megszólaltattunk.

Az MKP regionálisan komoly erővel bír, öt megyében vagyunk jelen, 41 megyei képviselővel és 3 megyei alelnökkel. Ez az év a megyei választások éve lesz, ami számunkra nagyon fontos, mert eddig elmondhattuk magunkról, hogy bár nem kerültünk be a pozsonyi parlamentbe, de regionálisan erősek vagyunk. Ha ez most esetleg – hiszem azt, hogy nem fog – újabb kudarccal végződne, akkor már nem védekezhetünk azzal, hogy „de még van néhány polgármesterünk”.

Ilyen értelemben vízválasztó lesz az idei megyei választás, föl tudunk-e állni, témákat tudunk-e hozni, embereket tudunk-e odaállítani, végig tudjuk-e vinni ezt a választást.

Kapnak segítséget Magyarországról?

Megerősített bennünket, hogy közvetlenül a sikertelen parlamenti választások után tartott Magyar Állandó Értekezleten (MÁÉRT) Orbán Viktor miniszterelnök úr leszögezte: a magyar kormánynak mi vagyunk a stratégiai partnerei. Érdeklődéssel, aggódva figyelték azt, hogy mi mozdul, történik-e valami. Ebben az évben egy regionális gazdaságfejlesztési csomag érkezik Budapestről, ami a Vajdaságban és Kárpátalján már megvalósult, és most itt Szlovákia déli régióinak a fellendítése lesz a célja. A megyerendszer 2004-es kialakításakor gondoskodtak arról, hogy egyetlen megyében sem legyünk többségben. A megyék felső, szlovákok lakta területeit fejlesztik, a déli régiókat pedig elhanyagolják. Kintről nézve megyei szinten jók a GDP mutatók, de ha lebontjuk járási szintre, akkor kitűnik a turpisság. Ezt ellensúlyozandó kidolgoztuk a Baross Gábor Fejlesztési Alapot, és ezt a magyar kormány kész támogatni. A magyar államnak fontos a felvidéki magyarság, és tesz is lépéseket azért, hogy gazdaságilag erősödjön. Ez a Vajdaságban nagyon szépen működött, Pásztor István elnök úrék ezt a múlt évben menedzselték végig, és folyamatosan tőlük is rengeteget tanultunk. A lényeg az, hogy a kis- és középvállalkozók megsegítésével fogjuk erősíteni azt a szektort, ami eddig eddig túl sok mindent nem kapott.

Milyen szerepe van a budapesti kormánnyal nagyon jó viszonyt ápoló MKP-nak a két ország közötti kapcsolat alakulásában?

A Visegrádi Együttműködés mentén Magyarország és Szlovákia között most jobb a viszony, mint korábban volt. Ehhez persze az is kell, hogy bizonyos kérdésekről – amelyekben sosem lesz közeledés – inkább nem beszélnek. Ilyen a kettős állampolgárság ügye, amit nem nyitnak meg, nem foglalkoznak vele. Viszont vannak olyan témák, például gazdaságiak, amelyekben lehet együtt dolgozni.

A magyar kormány és a felvidéki magyar közösség között mi vagyunk a kapcsolattartó fél, mi vagyunk a partner, és ezzel élni fogunk a továbbiakban is.

Milyen jelenleg a viszony a Most-Híddal?

Az MKP-t sokszor vádolták azzal, hogy nem kommunikál a Híddal, és azokkal, akik kiszakadtak az MKP-ból. Az elmúlt hét év alatt annyi minden történt, hogy nehéz az árkokat takarni. Különös házasság lenne, ha most hirtelen elkezdenénk egymást nagyon szeretni.

Viszont keresni kell a kapcsolódási pontokat, a két párt programjában – például az oktatás vonatkozásában – vannak közös elemek, amiket egy magyar-magyar párbeszéd keretében ki kellene használni. Tavaly novemberben, itt Dunaszerdahelyen ültünk le velük és elindult egyfajta párbeszéd.

Hogy a megyei választásokon együtt tudunk-e majd működni, az még tárgyalások kérdése. De tudni kell, hogy más pártokkal is – például szlovák jobboldali pártokkal - folytattunk megbeszéléseket, ilyenkor érdekesek vagyunk, felértékelődik az MKP szerepe, mert a régióban ott van, struktúrái, jelöltjei vannak.

Tehát ilyenkor érdekesek vagyunk, és ilyenkor azt mondják, hogy ha most együttműködünk, akkor közös parlamenti listán indulhatunk, de ezen el kell gondolkodni, hogy vajon majd ha egyszer karácsony lesz megkapjuk-e azt az ajándékot, amit odaígértek. Addig mit csináljunk, várjunk? Nem, mi építkezünk tovább.

Az elmúlt hét év alatt odalett az egykori kollegák közötti bizalom. Ennyi marakodás után bármilyen ajánlatot is kap az egyik fél a másiktól, nem tud nem arra gondolni, hogy mi lehet a hátsó szándék.

Mint mondtam, én új arc vagyok, nem voltam ennek a történetnek a részese, tehát nekem nincsenek ilyen sérelmeim. Viszont a tagságunknak egy jelentős része emlékszik dolgokra, és ezt számon tartja. Így például a másik párt elnökének személye (Bugár Béla – szerk. megj.) botránykő a szemükben, tehát ők úgy gondolják, hogy azért nem vagyunk ott a pozsonyi parlamentben, mert ott történt egy szakadás és az egyetlen személyhez köthető, ilyen egyszerű levezetések is vannak.

Idén megyei választásokat rendeznek Szlovákiában. Hogyan futnak neki ennek a megméretkezésnek?

A megyei választások kapcsán az a cél, hogy minél több magyar kerüljön a megyei tanácsokba, megyeelnöki székekbe. Javítja esélyeinket, hogy a korábbi két körös helyett idén egy körös választás lesz. Elsülhet a kapanyél, mert ha jó jelöltet indítunk a megyefőnöki tisztségért és a szlovák szavazatok megoszlanak, akkor mi gyakorlatilag pozíciót nyerhetünk.

Az eddigi négy év helyett a megyei mandátum öt évre szól majd, öt év múlva összefésülik a megyei választást az önkormányzati választásokkal. A megyei választásokra nagyon kevés ember szokott elmenni, alacsony a részvételi arány, mi magyarok jól szervezetten elmegyünk, viszont egy önkormányzati választásra mindenki megy, tehát ott meg fog mutatkozni a megyefelosztásból fakadó hátrányunk, ott magasabb lesz a részvételi arány és problémába fogunk ütközni.

A DAC-Slovan focimeccs előtt beszélgetünk, mit jelent Önnek, a felvidéki magyarságnak ez a „szlovák-magyar csata”?

Megmondom őszintén, és lehet, hogy sokakat kiábrándítok, bár kedvelem a focit, bölcsész-értelmiségi-zenészként én a focival hadilábon állok.

Itt most foci is lesz, mert arról is szól a dolog, de én azt hiszem, hogy a DAC-nak közösségépítő szerepe is van. A stadiont megtöltő drukkereknek köszönhetően itt büszkén megélhetjük magyarságunkat, jó itt a nemzethez, a nyelvhez kötődésünket megmutatni. Kellenek az ilyen terek, szükségünk van sikerekre, mert a felvidéki magyarság folyamatosan azt élte meg, hogy minket elnyomnak, minket nyelvileg ellehetetlenítenek, gazdaságilag nem tudunk előre lépni. A rengeteg kudarc azt hozta ki az emberből, hogy magáról is negatívan kezd gondolkodni.

Úgy gondolom, hogy egy ilyen esemény is képes az önbecsülésünket javítani, meg tudjuk mutatni, hogy összetartozunk, közösség vagyunk, nem kell félnünk, még akkor sem, ha számszerű kisebbségben vagyunk ebben az országban, de a régióban, ahol élünk számszerű többségben vagyunk, tehát ezt megmutatni egy ilyen futballmeccs kitűnő alkalom.