A nemi erőszakhoz való viszonyulásról, menekültek, bevándorlók és a nemi erőszak kapcsolatáról, szexuális nevelésről kérdeztük Mithu Melanie Sanyalt. A németországi kultúrtörténész néhány évvel ezelőtt jelentette meg Vulva. A láthatatlan szerv című könyvét, amelynek a közeljövőben új kiadása jelenik meg, illetve Erőszak. Egy bűncselekmény aspektusai (Vergewaltigung. Aspekte eines Verbrechens) munkáját.

Egy interjúban arról beszél, hogy nem szabad azt elvárnunk egy nemi erőszak érintetteiről, hogy egész életükben traumatizált állapotban legyenek. Milyen viszonyulást javasol?

Annak, hogy miként viszonyulunk a nemi erőszakhoz, köze van a nemi identitás kialakulásához. Az angol szó, a rape a német rablás, azaz raub szóval kapcsolódik össze, azzal a gondolattal, hogy a nő becsületét a teste őrzi, amit így elrabolhatnak tőle. A férfiak egy hadszíntéren vagy a munka elveszítésével válhattak meg a becsületüktől, míg a nők akkor, ha több emberrel lefeküdtek vagy megerőszakolták őket. Volt olyan kor, amikor akár úgy nyerhették vissza a becsületüket, ha megölték magukat – az i.e. 510-ben meghalt Lukrécia története például erről szól.

A kereszténység elterjedésével azonban bűnné vált az öngyilkosság, így a boldogtalanságban élés váltotta ezt fel. Ha „elveszítették a becsületüket”, kivonultak a társadalomból, hiszen a társadalmi pozíciójuk és a becsületük szoros összefüggésben állt. Itt pedig nem volt helye a meggyógyulásnak.

Ma úgy beszélünk a traumáról, mint ami összefügg a becsülettel, hiszen a történelmünk láthatatlanul is hatással van ránk. A nemi erőszakot egy szégyenérzet követi, ami azonban nem magától értetődő, hanem tanult érzés. Erős és létező, de nem magától értetődő. Az elvárásaink, ahogyan beszélünk erről, gyakran arról szólnak, hogy valaki örökre traumatizált kellene legyen, ezzel vége van az életének.

Vannak, akik azt kérik, hogy ne nevezzék őket áldozatoknak sem – erre sokan úgy reagáltak, mintha árulás volna, hogy nem akarnak életük végéig ebben a szerepben lenni.

Arról is beszélt a kölni támadások kapcsán, hogy a felvilágosítás fontos eszköz volna, ehelyett vég nélküli viták zajlanak arról, hogy a bevándorlók, menekültek veszélyt jelentenek-e számunkra. Hogyan kellene szerveződniük a társadalmaknak és az érintett államoknak, hogy megoldják az integráció problémáját?

Fontos az, hogy az emberek úgy próbálják összekötni a nemi erőszak kérdését a bevándorlással, hogy valójában semmilyen okuk nincs rá: ha megnézzük a statisztikát, akkor nem bizonyítja az igazukat. A kölni támadások ettől függetlenül megtörténtek, később azonban sok nemi erőszak-vádról kiderült, hogy hazugság. Emiatt aztán sok jobboldali honlap azzal vádolt, hogy iszlamista vagyok és helyeslem a nők megerőszakolását, az idegeneket meg azzal vádolták, hogy nőket erőszakolnak. Ez egy bevett módszer: azt nem lehet mondani, hogy háború elől menekülők haljanak inkább meg, de ha arról beszélünk, hogy nőket erőszakolnak meg, akkor megváltozik róluk a közvélemény.

Ami viszont valóban probléma és komolyan veendő, hogy sok fiatal férfi érkezett, akik a köztereken éltek, és megszólították a nőket, saját szexuális kódjaik, tudásuk vagy tudáshiányuk szerint viselkedtek. Ezzel foglalkozni kell: szexuális oktatásra van szükség, és arról is kell beszélni, hogy ha például egy német személlyel vannak problémák, akkor egyénileg magyarázzuk, ha egy bevándorlóval, akkor pedig általánosítunk. Erős narratívák alakultak ki, például, hogy veszélyesebb az élet Németországban a menekülthullám óta, miközben a rendőrségi statisztikák azt mutatják, hogy az egyik legbiztonságosabb ország vagyunk, sőt az utóbbi években pozitívan alakultak a mutatók.

Sok vita született az utóbbi években a különböző női viseletekről is. Mit gondol erről a kérdésről?

Ez sokkal korábbi vita, mint gondolnánk. Amikor Napóleon Egyiptomba ment, azt mondták neki, hogy meg kell mentenie a nőket a fejfedőktől. Mindössze egy ruhadarabról beszélünk, mégis jelölője a női szabadságnak – azzá tettük. Kérdés ugyanakkor, hogy mely országokról beszélünk, hiszen van ahol kötelező, van ahol nem az. Ahol kötelező, ott számos feminista szervezet küzd is ellene.

Nagy-Britanniában nemrég egy bírósági perre került sor, mert egy nő nem kapta meg az állást, amiért nem magassarkúban jelentkezett. Számos szabályozás van a nyugati államokban is az öltözködést illetően, így aztán számomra kérdés, hogy valójában mivel is van problémánk?

A tiltással az a probléma, hogy ha köztereken tiltják is, az otthoni viselést nem lehet szabályozni, ezzel pedig azt sugallják, hogy a nők maradjanak otthon. Nem kifejezetten feminista gondolat. Egy másik probléma, hogy ha betiltjuk ezt, akkor hol állunk majd meg: a miniszoknyát például betiltjuk? Ez egy összetett kérdés, és nem vagyok a tiltás mellett. Azt gondolom, hogy inkább segíteni kellene azokat, akik nem akarják hordani a fejfedőket, beszélni a szüleikkel, velük – és nem azt üzenni, hogy mi jobban tudjuk civilizált emberekként, hogy ezekben a középkorinak tartott társadalmakban mi jó és mi nem.

Könyve, a Vulva. A láthatatlan szerv felfedése a női nemi szerv külső részének kultúrtörténetét írja le a mitológiai megjelenítésektől a tabusításáig, sőt démonizálásáig. Miért tartotta fontosnak ezt a témát kutatni?

Az volt a kiindulópontom, hogy rossz kifejezést használunk a női nemiszervek megjelölésére. A vagina szót használjuk, holott az a lyuk maga, a látható női nemi szerveket hívjuk valójában vulvának. Az lepett meg, hogy a látható rész láthatatlanná válik a nyelvben, és kíváncsi voltam arra, hogy ez miért van így.

A szexualitás, annak a korlátozása mindig jelentős szerepet kapott a társadalomban. Miért van ez így?

Mindenekelőtt emlékezzünk arra a jelenségre, hogy ha például három pontot látunk, akkor egy arcot képzelünk bele, ha egyenes vonalat, akkor péniszt, ha kört, akkor vaginát – így van „kötve” az agyunk. Amikor pedig nemi szervekről beszélünk, akkor mindig a nemi szerepekről beszélünk valójában.

A kereszténység előtt a világ teremtése elsősorban a nőhöz kötődött, hiszen a nők szülnek, a kereszténység, a zsidó vallás azonban nagy paradigmaváltást jelentett, itt már nem volt szükség ugyanis egy női istenre a világ teremtéséhez. Ádám viszont, akinek vélhetően az istenhez hasonló nemi szerve volt, nem tudott egyedül létrehozni életet, ezért szüksége volt nőre – mégis a nőt környékezte meg a gonosz, a tiltott gyümölcs szintén a női nemi szerv szimbóluma. Míg tehát a korábbi istennők újjászületést kínáltak a nemi szervük megmutatásával, a paradigmaváltás szerint a női nemi szerv a halált jelentette. Sok teológus hasonlítja a vaginát a pokolhoz, de már az ókori görög gondolkodásban is jelen volt, Arisztotelésznél például, a nemi szervek közötti különbség kiemelése: a férfi belső tüze kilökte a nemi szerveit, míg a női magzat hidegebb, és a nemi szervei befordultak a testébe. Ettől a gondolattól eljutottak addig, hogy a nő emberi mivoltát is megkérdőjelezték, azt, hogy lelke van, hasonló intellektuális szintje – tehát nem a nemi szervekről magukról beszéltek, hanem a képességről, hogy irodalmat, művészetet, akár vallást alkossunk.

Számos példát hoz fel a történelemből a vulva ábrázolására. Melyek a kedvencei?

Például, amikor Baubó, egy anatóliai istennő görögösített alakja úgy nevetteti meg a lánya elrablása miatt gyászoló Démétér istennőt, hogy megmutatja neki a vulváját. Több próbálkozás után jut el ehhez, mert sokáig hiába tréfálkozik, Démétér szomorú marad. Igaz, amiután megnevetteti őt Baubó, a lánya továbbra sem kerül elő (nevet).

Egy másik kedvencem a Sheela-na-gig, de számos olyan példa van, amikor nemcsak a női, de a férfi nemi szerveket mutogatják.

Hamarosan megjelenik egy új kiadás. Miben lesz ez más?

Többek között a nemi szervek plasztikai műtéteiről írok az új kiadásban, hiszen sajnos sok minden történt ezen a területen. Sokan használták az utóbbi időben a vulva ábrázolására a „punci-kalapokat” különböző demonstrációkon, Lengyelországban az abortusztörvény elleni tüntetésen is megjelent a vulva ábrázolása.

Egy brit lapban olvastam nemrég, hogy sok lány nem tud iskolába járni, amikor menstruál, mert nincs pénzük tisztasági betétre – tehát sok téma van, amiről beszélni kell.