„Itt nőttem fel Gyergyóújfaluban, a Maros felsőfolyásánál, tehát ízig-vérig paraszt vagyok, a természet gyermeke” – így jellemzi magát Bányász József gazda, aki az állatokkal és természettel való harmonikus kapcsolatáról, illetve érlelt kézműves sajtjairól ismert. Kíváncsiak voltunk, miként látja az Erdélyben uralkodó mezőgazdasági irányvonalakat, hogyan vélekedik a fenntartható fejlődésről. „Két fejés között” elmondta, azok az erdélyi emberek, akiknek 80 százaléka paraszt felmenőkkel rendelkezik, az urbanizáció következtében kitaníttatták gyermekeiket, hogy „ne maradjanak a tehén fara mellett”, ezzel viszont azt érték el, hogy a meglévő gazdálkodás a természet kizsákmányolására, állatkínzásra épült, egyszóval iparrá vált.

A közösségi médiában megosztott fényképek arról tanúskodnak, hogy nagy összhangban él az állataival. Miként tekint a tehenekre? Hogyan viszonyul ön a mezőgazdasághoz?

Itt nőttem fel Gyergyóújfaluban, a Maros felsőfolyásánál, tehát ízig-vérig paraszt vagyok, a természet gyermeke. A természet alkotta a paraszti réteget, ám az urbanizáció következtében összeveszett az ember az élővilággal, és elkezdett tőkeként tekinteni rá, elfeledve, hogy egykor társként egészítették ki egymást. Tisztában vagyunk azzal, hogy a mezőgazdaság, a gazdálkodás élettörvény, az emberek nagy része mégis próbálja kizsákmányolni a környezetet, méghozzá úgy, hogy minél kevesebb energiabefektetés árán húzhasson minél nagyobb hasznot.

Ellenben a hagyományos paraszti társadalom számára a természet társ volt, valóságos lételem, ezért együttműködve vele harmóniát teremtett, ami egyensúlyt és boldogságot hozott a közösségekbe. Voltaképpen a paraszt és a természet kapcsolata alkotta a kultúrát: az agrikultúra nemcsak földművelést jelent, hanem egy magasabb eszmét is, magát a népi kultúrát, amit ma táncban, népviseletben viszontláthatunk, és a népdalokban újraélhetünk

A 21. század embere – noha anyagi jóléte magas, mindene megvan, amit csak kíván és kényelmesen él – elégedetlen és frusztrált. Ez abból ered, hogy az anyatermészettel való kapcsolata egyoldalú. A lételem, ami őt emberré tette, már nem társ, hanem elidegenedett miliő. Bár már korábban megértettem mindezt, nekem is csak negyvenéves korom után volt bátorságom visszatérni azokhoz a gyökerekhez, amelyekből formálódtam. Azért távolodtam el ettől a világtól, mert a ’60-as, ’70-es években divat volt, hogy mindenkit kitaníttassanak a mezőgazdaságból. Én is hasonló nevelésben részesültem: a „menj, fiam, ne maradj a tehén faránál, inkább tanulj” szülői jóakarat miatt kerültem a teológiára, ezt követően pedig több, mint 20 évet a szolgáltatói szektorba, ahol a Gyulafehérvári Caritas keretében szociális területen tevékenykedhettem különböző projektekben. Éreztem, hogy fel kell kutatnom régi medremet, ami számomra a természet volt – ehhez pedig a legegyenesebb út a paraszti életformán keresztül vezetett.

Ennek immár hat éve, tehát kijelenthetem, évek óta parasztember akarok lenni, annak ellenére, hogy nagy kihívás, mert parasztnak lenni nem is egyszerű. Gyakorlatilag csakis értelmiségi attitűddel szabad megközelíteni a hagyományos gazdálkodást, így válik a tehénből és a földből tőke helyett munkatárs és barát.

Mi volt az a pont, amikor úgy döntött, végleg szakít a lótás-futással, és hagyományos gazdálkodásba kezd?

Bizonyos információk, gondolatok, életérzések megközelítik az embert mindennapjai során, és gondolkodásra késztetik. Viszont akadnak olyanok is, amelyek olyannyira megérintik, hogy nem tud kitérni előlük, szabadulni tőlük. Én ezzel szembesültem: negyvenéves koromban elért egy gondolat, ami többé nem hagyott nyugodni. Vártam néhány évet, hogy a családom számára is megteremthessem a szükséges feltételeket, majd amikor mindannyian úgy láttuk, hogy elérkezett az ideje, belekezdtünk a gazdálkodásba. Mindezt nem azért tettük, hogy dacoljunk a rendszerrel, mert tisztában voltunk vele, hogy túl erős, és ha szembeszegülünk vele, eltipor. Ellenkezőleg, olyan alternatívát, menedéket próbáltunk kialakítani, ahol a lét visszatérhetett abba a mederbe, amit a teremtéskor az Isten megálmodott.

Van egy brahmani gondolat, miszerint az Isten a kövekben alszik, a növényekben lélegzik, az állatokban álmodik, és az emberben ébred föl. A parasztnak az a dolga, hogy olyan világot rendezgessen, amelyben, ha az Isten felébred, nem kényszerül arra, hogy Szodoma és Gomora sorsára juttassa az emberiséget. Mivel iparosítottuk az állattartást és a földművelést, és a lehető legkegyetlenebbül zsigereltünk ki mindent, ami egy kevéske hasznot is hozhat, úgy tűnik, az anyatermészet megpróbálja a maga rendjét visszaállítani a különböző természeti katasztrófák révén. Azonban így sem tanul az ember, és ez a véget is jelentheti, ha nem ébredünk fel időben.

Napjainkban egy hagyományos mezőgazdaság hogyan működhet? Mi mindent kell feladnia, másként gondolnia az embernek, hogy megteremthesse?

„Teremtsétek meg Isten országát” – kapta a feladatot az ember, tehát a paraszt voltaképpen az Isten munkatársa: azt az elveszett paradicsomot, amit Ádám és Éva valamikor eljátszott, nekünk kellene visszaépítenünk. Ennek a harmonikus országnak azonban nem egy másik dimenzióban kell felépülnie, hanem már a jelenben itt, a Földön létre kell jönnie.

Tapasztalataim szerint nem létezik a fenntartható fejlődés, tehát nem is erre alapozva fogjuk megteremteni a harmonikus ember–állat–természet viszonyt. Ellenben a fenntartható visszavonulás eredményes lehet. Hiszen, amíg az ember a hétköznapjait úgy éli, hogy esténként lelkiismeret-furdalása van, és azt érzi a nap végén, hogy újra nem járult hozzá a teremtéshez, hanem csupán vegetált napja folyamán, akkor biztos lehet benne, nem jó úton jár. Meg kellene keresnünk azokat a tiszta forrásokat, amelyekben az ember a maga célját be tudja teljesíteni – a lelkiismeret mérlegén kellene meghatároznia mindenkinek, hogy mi a hivatása. Nehéz, mert úgy manipulál a fogyasztói társadalom, amit én egyszerűen csak döglött paradigmának nevezek, hogy azt érezzük, nem a világ ellen dolgozunk, közben pedig arra sarkall, hogy mástól várjuk el a változást: más éljen környezettudatosabban, más legyen szolidárisabb, együttműködőbb.

Passzív szereplői akarunk maradni a világnak, holott mi kellene legyünk a változás, egyénenként kellene megtennünk az első lépéseket afelé, hogy visszataláljunk a természettel való harmonikus kapcsolathoz.

A családja hogyan fogadta ezt az életmódot? Mindenki belekapcsolódik, családi gazdálkodás?

Mivel egy légtérben és egy gondolatkörben élünk, nem okozott nehézséget. Mindenkinek megvan a családon belül a maga egyénisége, filozófiája és hite. A feleségem pedagógus, egészségneveléssel foglalkozik és pszichológiai végzettsége is van, tehát ő inkább a nevelésben próbálja súlyozni a hagyományos gazdálkodáshoz kapcsolódó kérdéseket. Az agrikultúra pedagógiai célzatú is: életre nevel.

Gyermekeink huszonévesek: a fiam mezőgazdasági mérnök, a hightech mezőgazdaságban dolgozik. Már itt nyomatékosítanám, hogy a technika nem ellenség a mezőgazdaságban, ellenkezőleg, olyan eszközként tekinthetünk rá, amely képes szolgálni ezt az ügyet, ha megfelelő szemlélettel használják. A lányom a művészet oldaláról közelíti meg az életformánkat: fotográfiát tanul Budapesten, és amikor itthon van, megpróbálja felemelni, úgy láttatni a paraszt közeget, ahogyan mi azt megéljük.

Lelkileg mit ad az embernek a hagyományos gazdálkodás? Választ talál a kérdéseire, megtalálja a gyökereit, ha ezt az életformát követi?

A hagyományos gazdálkodásból az értéket kell továbbvinni, és van, amit hagynunk kell: ha a mezőgazdasági épületeinket nézzük, a székely ember magának építette az istállót, nem a teheneknek. Bekötötte az állatokat egy párás, ammóniás, sötét helyiségbe, és lehet, hogy jól érezte magát, mert az udvarán egy látványos épület díszelgett, de a tehén valószínűleg nem álldogált a jászol előtt elégedetten. Kritikusan kell konzervatívnak lennünk. Jócskán feltölthet lelkileg ez az életforma, de figyelni kell arra, hogy az egyensúly, az ember–állat kapcsolata ne billenjen ki. Amikor én a tehén szemébe nézek, próbálom megfejteni az életvágyát, és arra reagálni. Meg kell értenie minden gazdának, hogy eredményes, ha az állatnak tetsző bánásmódban részesítjük a teheneket, hiszen meghálálják, egészséges, nagy mennyiségű tejet adnak cserébe.

A fiatalok érzékenyebbek a természet szépségére és tisztaságára, ezt bizonyítják a sorra előtörő mozgalmak is. Viszont felnőttkorukra a társadalom sikeresen elnyomja bennük az alapvető értékeket, és elkezdenek a luxusautók, a pénz után vágyakozni. Ezért is vallom, hogy a hagyományos gazdálkodás iránti missziós elkötelezettséget minél szélesebb társadalmi körben kell megjelenítenünk. Nem elegendő csupán műparasztnak lenni, ilyenből rengeteg van körülöttünk, ők azok, akik rokonszenveznek a gazdálkodással, ám konkrét lépéseket nem mernek tenni.

A műparasztokhoz képest ön elég nagy lépéseket tett a gazdálkodás terén. Mellőzve a tejipart, kézműves sajtokat készít. Honnan leste el a sajtérlelés fortélyait? Miért döntött úgy, hogy nem adja oda a tejet a multiknak?

Munkavállalásom utolsó éveiben az Agro Caritas vezetője voltam. Vidékfejlesztő egyesületként próbáltuk mindazt a gazdáknak elmondani, amit ma is szentül vallok. Mivel sokszor hallottam vissza, hogy „könnyű ezt mondani, lássuk, jómaga hogyan teszi ezt, fiatalember”, arra buzdítottam a csapatot, hogy hozzunk létre egy tangazdaságot. Sajtműhelyt építettünk, állatokat vásároltunk, és kezdett egybecsengeni az elmélet és a gyakorlat. Egy idő után viszont éreztem, nem jó úton haladunk, ha a pályázatokra és támogatásokra alapozva rendezgetjük gazdaságunkat, így szorgalmaztam, próbáljuk meg eltartani magunkat, ennek kapcsán viszont megcsappant a jövedelem, ami a vezetőségnek csöppet sem tetszett. Más területre akartak áthelyezni, és ekkor döntöttem úgy, hogy kiszállok a mókuskerékből, megkeresem a gyökereimet.

A munkámnak köszönhetően sajátítottam el a sajtkészítés technikáját, a tangazdaság bonyolítása során megismerkedtem ugyanis egy neves svájci sajtmesterrel. Sokat tanultam tőle, hiszen a kurzusait én fordítottam magyarra, illetve a csevegéseink is ráébresztettek arra, hogy Székelyföld természeti adottságait csak úgy lehet megfelelően értékesíteni, ha egy magas hozzáadott értékű kézműves terméket állítunk elő. Gyergyóban nem lehetséges a kertészet és szántóföldi kultúra terén nagyot alkotni, mert nem olyanok a klimatikus viszonyok. A gyergyói és csíki medence inkább a nagyállattartásnak kedvez, így a tejtermelés és a sajtkészítés lehet kedvező a gazdák számára.

Emellett a tehenekkel szemben sem lett volna igazságos, hogy az ipart szolgálva beleöntöm a tejet a csarnokba, ahol pasztörizálják, homogenizálják az egészséges folyadékot, és kémiai tudással hoznak létre „ízletes” végeredményt. Az iparban kiherélik a tej természeti jellegét: nem marad benne az a gyógynövény, az az ásványi kincs, amelyhez a legelőről vagy a szénából jut a tehén. Ha meg akarjuk menteni mindezt, kézműves, nyers tejből készült érlelt sajtot kell alkotnunk, és ezáltal nemcsak a szervezetünknek teszünk jót, hanem a gerincünkön is egyenesíthetünk, mert nem állunk bele a kizsákmányolás ördögi körébe.

A teheneknek mennyit kell tejelniük ahhoz, hogy érlelt sajtokat készíthessen? Hány tehenet tart?

Bogi, Eska, Faláb, Tamáska, Gizi, Fonák, Etelka, Ámáli, Imola, Lujza – csak néhány a munkatársaim közül. Kilenc tehenet fejek, borjakkal együtt 15-16 állat tartózkodik általában az istállóban. Úgy hiszem, ez az az állatlétszám, amit még egy ember teljes odaadással el tud látni. Bár a munka oroszlánrésze engem illet, azért van segítségem: egy személy bedolgozik, illetve apósom is rengeteget tevékenykedik a gazdaság körül, 80 éves kora ellenére.

Genetikailag ezek a tehenek 6-8 ezer literes laktációs hozammal bírnak egy év alatt, ez napi 20-30 liternyi tejet jelent. Nem sokkal kevesebb, mint az ipari tejtermelés hozama, ám az állattartás körülményei sokat módosíthatnak a literszámon. Hagyományos gazdálkodásban, ahol partner az állat, a tehén szívesen adja a tejet: van olyan tehenem, aki a statisztikák szerint 25 liter tej leadására volna képes, mégis a kedvemben jár: fejés közben visszanéz, és ha látja, hogy elégedett vagyok, biccent egyet jókora fejével, és gyakran 30-40 literre növeli leadott tejmennyiségét.

Mit gondol, mitől lesz kiegyensúlyozott és boldog az állat? Milyen bánásmódban kell részesülniük ahhoz, hogy jól tejeljenek?

Mindaddig, amíg az ember belőlük él, kötelessége, hogy biztosítsa az állatnak a természete szerinti kedvező életfeltételeket. Az állat jelzéseket ad, a gazdának csak figyelnie kell a viselkedését. Ha az ember biztosítja számára azokat a megfelelő életkörülményeket, azt az állat meghálálja. Szükségük van a jó minőségű takarmányra, levegőre, tiszta vízre, napfényre, mozgástérre, szociális kapcsolatokra.

Illetve, amint már jeleztem, a technika sem ellensége a mezőgazdálkodásnak, ha körültekintően alkalmazzuk azt. Géppel fejek, leginkább azért, mert a gépi fejés érzékletesebben imitálja a borjú szopását, mint a kézi, ami egy mechanikus folyamat. Hozzátenném, ebben a rendszerben sem lehet mindent helyesen végezni, számomra a legnagyobb lelkiismeret-furdalást a borjak sorsa okozza. Míg az üszőborjakat próbáljuk nevelgetni, és tenyészállatként értékesíteni, addig a bikákkal nehézségekbe ütközünk, mert rengeteg kritériumnak kell eleget tenniük ahhoz, hogy szaporításra megfelelőnek ítélje őket az illetékes bizottság, ezért a legtöbbjük vágóhídon végzi. E téren én is pont olyan disznó vagyok, mint mindenki más.

De próbálunk az állattartásban következetesnek maradni. Egyébként is kitartást igényel, mert szombat-vasárnap is megköveteli a hajnali kelést, ez pedig nem kívánatos a modern ember számára, mert úgy hiszi, könnyebb úton is hozzájuthat ahhoz a pénzhez, amit a mezőgazdász fizikai munka, nagy erőkifejtés árán szerez meg. Úgy hiszem, ha elsajátítanánk az együttműködést, akkor megkönnyíthetnénk a saját helyzetünket, és talán népszerűbbé tehetnénk ezt a hivatást: két-három gazdaság együttműködve, egymást kiegészítve látványos eredményeket érhetne el.

A szénát családommal közösen állítjuk elő, sokat és jó minőségűt, mert 1 liter tejképzéshez a tehén szívének 450 liternyi vért kell átpumpálnia a tőgyen. Ehhez pedig a szénából fűből, aminek több, mint 80 %-a cellulóz nagyon sokat el kell fogyasztania, hogy jó minőségű tejet produkálhasson. Silót, erjesztett takarmányt nem adok nekik, mert az olyan baktériumokkal dolgozik, ami a sajtot tönkreteszi. Az iparban ezt a pasztörizálással ölik meg. Mivel én nem szeretnék kémiai folyamatokhoz nyúlni, búzát, árpát, rozst, zabot őrlök a teheneimnek, és tiszta vízzel táplálom őket, valamint szabadon engedem mindet, és hagyom, hogy ott legelésszenek, ahol csak szeretnének.

Mások is gazdálkodnak Székelyföldön, mégsem ennyire természet- és állatközeli az életmódjuk. Mi az, amit a legtöbb mezőgazdász elront tevékenysége során? Hogyan kellene viszonyulniuk a gazdaléthez?

A gazdálkodás a kapitalista piacgazdasági kategóriák közé sorolódott. „Megéri vagy nem éri meg” – kérdezik maguktól az emberek, és azonnal számolgatni kezdenek. A haszon miatt fektetnek bele a gazdálkodásba, és a pályázatok, hitelek segítségével megpróbálják felvenni a ritmust az ipari gazdasággal, arra viszont nem gondolnak, hogy gyakorlatilag a jövő erőforrásait, gyermekeink kenyerét fektetik be saját életszínvonaluk feljavításába. Ez paradox módon úgy hat vissza rájuk, hogy romlani kezd az életminőség: hasznot húznak a természetből, amire az természeti katasztrófákkal reagál, és belesodródnak egy hajszába, meghasonlanak.

Ha benézünk a székelyföldi gazdaságokba, nagyrészt azt látjuk, hogy egy sötét, kicsi, párás istállóban bekötve állnak az állatok. Ez nem állattartás, hanem állatkínzás, mert az állat szabadságra született, egész magas érzelmi intelligenciával rendelkezik, mégis arra kényszerítjük, hogy egy életen keresztül az istállóban láncra verve álljon. Akkor eszik, amikor enni kap az embertől, néhanapján kicsapják a legelőre, ha a gazda úgy akarja. Bizony olyan esetek is előfordulnak Székelyföldön, hogy fejszével vágják le a tehén szarvát, ha a fejét elfordítja közben, akkor még a fülét is lecsapják, és az sem ritka, hogy éheztetik az állatot – ezt támogatja az Európai Unió, terület alapú és állat után járó juttatást is biztosít a gazdáknak. Nem számít, hogy a hétköznapokban mi zajlik az állattartáson belül, a lényeg, hogy a papír a kívánt adatokat mutassa.

Jó lenne elindítani egy intenzív állatjóléti mozgalmat, egyébként is, az ember civilizációs szintje abban mérhető, hogy miként bánik az állataival, és nálunk e téren nem állnak jól a mezőgazdászok. Úgy kell gazdálkodni, hogy a széle a hosszát üsse, de nem mindenáron, nem köthet az ember olyan kompromisszumot, ami hosszú távon kárt és pusztulást eredményez.

Tapasztalatai alapján hogyan viszonyul a modern társadalom a parasztemberhez?

A paraszt melléknév pejoratív fogalomként jelenik meg a 21. században. Ám a paraszti kultúra tette le nemzetünk asztalára azt, amire ma büszkék vagyunk. Erdélyben az emberek 80 százaléka paraszt gyökerekből származik. Ma már értelmiségi feladat, hogy azokat, akiket kitaníttattak, visszacsalogassuk abba a kultúrkörbe, amiből a gyökereink erednek. A modern agráriummal csak rombolni tudunk, kötelességünk kitalálni a 21. századi parasztot a maga hagyományos és technológiába kapaszkodó, egyensúlyt megtartó lényével, ha azt akarjuk, hogy jövőnk legyen.