Cowboy vagy olasz maffiózó szeretett volna lenni gyermekkorában, arra viszont csak kiskamaszként gondolt, hogy szülei nyomdokába lépve, akár az éttermek világában is elhelyezkedhet. Sokan próbálták meggyőzni arról, hogy az álma ostobaság, mégis csalogatta a szakácsok életmódja és a séfek tudása. Külföldi tanulmányok és rengeteg munka után mára Michelin-csillagot és a világ legrangosabb gasztronómiai versenyének döntőjében való részvételt is magáénak tudhatja a kézdivásárhelyi származású Veres István.  Milyen út vezetett az elismertségig? Melyek a legszembeötlőbb különbségek az erdélyi és külföldi konyhák között? Mi motiválja? Egyebek mellett erről kérdeztük a székelyföldi sztárséfet.

Határozott, makacs, kitartó és keveset beszél: egyszóval székely – így jellemzi magát Veres István, hangsúlyozva, hogy éppen ezeknek a tulajdonságoknak köszönheti elért eredményeit. A temperamentuma és székely mentalitása segítette abban, hogy az akadályok láttán ne hátráljon meg, hanem megoldáson gondolkodjon.

Nem csoda, hogy soha nem adta fel, bármilyen nehézség is gördült az álmai elé: előfordult, hogy francia gyakornoksága alatt szálkává vált felettese szemében, mégsem menekült a piszkálódások elöl. Ahogyan akkor sem hallgatott a lelombozó reakciókra, amikor otthon bejelentette barátainak, hogy séffé akar válni, és ehhez a világ egyik legismertebb francia iskolájában szeretne tanulni. A nyelvet elsajátította, harmadik próbálkozásra sikeresen felvételizett, végül pedig az egyik legjobbként végzett Európa híres séfiskolájában.

Rengeteg „átfőzött” óra és bizonyítani akarás van tevékenysége mögött. Munkájának köszönhetően joggal vált ismertté külföldön és Erdélyben egyaránt, de nem gondolja azt, hogy magasabban hordaná az orrát: elmondása szerint a szerénység és az alázat az, ami minduntalan továbblendíti az útján. Éppen ezért soha nem dől hátra, és nem kényelmesedik bele a hírnévbe, mert napról napra jobbá szeretne válni, az elkényelmesedés viszont értelmezése szerint maga a pusztulás.

Túlszárnyalni a szülői tudást

Kiskamaszként csupán annyit látott, hogy az éttermezés vagány, mert szülei keveset tartózkodtak otthon, így ő jobbára azt tehetett, amit csak akart. Mikor megérett a feladatra, beavatták „a vagány világba”, ám felszolgálóként kezdte pályafutását, ami csöppet sem nyűgözte le: úgy véli, nem neki találták ki a pincérséget, mert nehezen tudta visszafogni magát azokban a helyzetekben, amikor egy vendég reklamált, beszólogatott, vagy csak egyszerűen bunkón viselkedett.

A konyhába viszont véletlenül vezetett az útja: miután édesanyja egy műtét miatt egy hónapos pihenőre kényszerült, valakinek át kellett vennie az irányítást. Mivel abban az időszakban egy nagyobb esemény is készülőben volt, beállt a tűzhely elé, és úgy főzte végig az eseményt, hogy azt sokáig emlegették a vendégek. Jómaga is hosszú ideig dicsekedett a DVD-vel, ami első főzését örökítette meg, ma viszont már nem mutogatná annyira elszálltan, mint akkoriban – idézte fel a séf viccelődve.

Az első komolyabb sikert ekkor érte el, és voltaképpen ez volt az a pillanat, ami a folytatásra késztette. Lassacskán mindent kipróbált az étteremben, és belülről érezte, többre is képes lehet, valami azt súgta neki, nem süthet egész életében bécsi szeletet és fasírtot. Abban is biztos volt, hiába buzdítják arra az ismerősei, élvezze kényelmesen, hogy szüleinek vendéglője van, neki ennél többre volt szüksége: csalogatni kezdte a fine dining, ezért jelentkezett Franciaország és Európa legjobb séfiskolájába.

A vizsga döntötte el a séftanoncok sorsát: a jegyek alapján mindenkinek a zsűri szabta meg, hogy melyik étteremben gyakornokoskodhat. Ő viszont elsőként végzett ezen a megmérettetésen, így felajánlották neki, hogy bármelyiket választhatja. Kapott a lehetőségen és nagy „szerelmét”, a három Michelin-csillagos L’Arpège-t, Alain Passard éttermét szemelte ki.

A kemény kiképzés

Választott éttermében a gyakornokoknak rengeteget kellett dolgozniuk. Külföldiként még többet le kellett tennie az asztalra, mint a helyieknek, így átlagosan napi 20 órákat szorgoskodott. Legtöbben nem bírták néhány óránál vagy hónapnál tovább a „kemény kiképzést”, mert a stressz és a magas elvárás, alkalomadtán az az érzés, hogy a gyakornokot emberszámba sem veszik, elriasztotta még azokat is, akik nagy álmokat szövögettek.

Őt viszont nem térítette le útjáról, hogy folyton bizonyítania kellett, és az sem ingatta meg, hogy felettese kipécézte magának: szüntelen azon ügyködött, hogy keresztbe tegyen gyakornokának, ám végül nem a székelyföldi fiatal séf, hanem a felettes távozott egy év múltán az étteremből. A távozás estéjén az öltözőben futottak össze, ahol mosolyogva köszöntötte egykor főnökét.

„Megkérdezte tőlem, hogy lehet az, hogy mindenki fáradt, mindenki rosszkedvű, és azok után is, hogy folyton rosszat akart nekem, azt látja, én jókedvű vagyok. Azt válaszoltam, azért, mert van egy álmom, amihez minden nap végén egy kicsit közelebb érzem magam” – idézte fel Veres István. Gyakornoksága után végül alkalmazták, így két és fél évet töltött a Michelin-csillagos étteremben, ahol állítása szerint a teherbíró képessége és az önmagába vetett bizalma is erősödött.

Nem is külső dicséreteket vár, arra törekszik, hogy önmagához képest bizonyítson: ha csak 0,5 százaléknyi is a haladás egyik napról a másikra, már megérte dolgozni, ám, ha azt érzi, hogy egy versenyen nem teljesített kellőképpen, hiába a dobogós hely, és hiába a dicséret, frusztrálttá válik, és addig ügyködik az adott kihíváson, amíg jómagának tetsző eredményeket ér el.  Azért a szüleit próbálja lenyűgözni, és sikerül is, mert nagyon büszkék rá – nem meglepő, mert saját szakmájukban ért el a gyermekük meghatározó sikereket, ami kiváltképpen lelkesíti édesanyját és édesapját – számolt be a kézdivásárhelyi séf.

„A hobbim, az életem, a szabadidőm”

A szakácslét egy életforma, nem csupán hivatás – számára a főzés jelent mindent. Nem hiába, mert szabadidejét is a konyhában tölti, így voltaképpen a hobbija vált az életévé. Lakásában éppen ezért nem is főz: ritkán tartózkodik otthon, így nincs szüksége arra, hogy a konyháját beüzemelje.

Ellenben Kézdivásárhelyen mindig besegít szüleinek, amikor csak alkalma nyílik rá: a szilvesztereket hagyományosan ő vezényeli le, és az is előfordul, hogy esküvőket, egyéb jeles eseményeket vállal, ha a vendégek különlegesebb ételeket kérnek. A Vadrózsák Étterem menüsora minduntalan fejlődik, és újabb ínyencségekkel bővül: ha nem teheti meg, hogy szülei mellett tevékenykedhessen, akkor telefonon keresztül irányítja édesanyját, amennyiben a séf tanácsaira szorul.

Sok tervezgetés, jegyzetelés áll egy-egy menüsor mögött, hagyományosan, kézírással veti papírra a gondolatait, de a székely konyha tradicionális ízeit semmiképpen sem szeretné megváltoztatni. Úgy tartja, a töltött káposzta és a csirkepaprikás – ami mellesleg legkedvesebb étele, főleg, ha édesanyja készíti neki – évszázadokkal ezelőtt azért öltött ilyen formát, mert ez volt a jó. A jól bevált ételeket pedig nem kell megváltoztatni, a tradicionális nem igényel frissítést.

Jómaga a teljesen új ízeket, kombinációkat szeret alkotni, elmondása szerint a természet inspirálja: előfordul, hogy sétái alkalmával mély nyomot hagy benne egy kép, legyen az egy kő, félig benőtt mohával, alatta ágaskodó virágokkal, és ezt a formát, színvilágot próbálja tányérra vetni egy „bomba ízkombinációval”. Megtörténik, hogy a tányér tartalmát egy éjszakai álma inspirálja, vagy a biciklizései során „hireteln bekattanó ötletek”.

Ez az életforma nem engedi meg, hogy a séf reggel az „úr isten, egy újabb nap, és újra dolgoznom kell” gondolattal menjen be a konyhába. Egy étteremben, főleg egy Michelin-csillagos helyszínen nem csak teljesítenie kell a szakácsnak, hanem törekednie kell arra, hogy naponta ugyanazt a szintet érje el, mert nem lehet az étel egyik nap gyengébb, másik nap ízletesebb, egy adott ételnek mindig ugyanazt a hatást kell elérnie.

Munkája során nem bújhat kifogások mögé, és ezt elvárja csapattársaitól is. Míg a Babel Budapest éttermét vitte, arra törekedett, hogy a franciaiskolában belé sulykolt szigort, ordítozó követelőzést mellőzze, de azért mindig tekintélyt teremtett maga körül, és elérte, hogy a csapatmunka gördülékenyen haladjon.

„Az a jó csapatmunka, amikor mindenki azt teszi, amit mondok” – részletezte nevetve. Hozzáfűzte, igyekszik kiegyensúlyozott maradni, mert abban hisz, ha a jó vezető nyugodtnak és magabiztosnak látszik, akkor a csapat is azzá válik, és sokkal komolyabb szinten fog zajlani a munkafolyamat. Természetesen nála is betelik a pohár: kétszer szépen magyaráz, a harmadik magyarázat viszont már kritikusabb helyzet.

Arról is beszámolt, hogy a világméretű sikerek ellenére a szíve csücske Erdély és Kézdivásárhely maradt, így a közeljövőben mindenképp haza szeretne költözni. Hogy mikor, az kérdéses, és babonássága miatt azt sem fedte fel, mi a célja a továbbiakban.