A Kovászna megyei Bélafalváról származó Keresztes Zsolt élete nem mindennapi: 2016-ban diagnosztizálták csontrákkal, egy évre rá pedig térd felett amputálták a bal lábát. 2018-ban édesapjával közösen megalapították a One and the Half Leg egyesületet mások segítése és felkarolása céljából. Betegségéből kivezető útjában folyamatosan bizonyít, elsősorban magának. Számos akadályfutó verseny áll a háta mögött, kitartása és humorérzéke kifogyhatatlan. Idén, az év vége felé közeledve Budapestre költözött sportolói karrierjének a beindításáért. Interjú.

2016 volt számodra az az év, amikor a megedződés, edzés elkezdődött, 10 hónap kezelés után – benne egy amputációval – „másfél lábbal” éled a napjaidat, a te megfogalmazásod szerint.  Egy ilyen csapás mit indított el benned?

Benyomta azt a bizonyos gombot rajtam: bekapcsolta a túlélési ösztönt, aminek köszönhetően most az vagyok, aki. Mindig erősen bennem volt, hogy ezt túl akarom élni. Az elején talán még lazán is álltam a helyzethez, aztán a kezelések és az amputáció után, egy reggeli fogmosás közben eszméltem rá arra, hogy én táncoltam a halállal. Szerencsés vagyok, a daganat olyan testrészemen jelent meg, amitől meg lehetett szabadulni. Bár térd fölött a lábam levágták, az életemet ezzel megmentették. Nem tudok egyetlen megoldást, receptet arra, hogy hogyan lehet átvészelni egy ilyen élethelyzetet, nem tudom azt mondani, hogy hétfőn egyél meg tíz szelet szalámit baracklekvárral, aztán ezt és azt csináld. Azt tudom elmesélni, hogy én hogyan oldottam meg és éltem túl. Végül is két opcióm volt: vagy küzdök, harcolok és megpróbálom túlélni, vagy hátra dőlök, feladom, és azt várom, hogy mikor kopogtat be a halál.

Kinek és minek köszönhető az, hogy egy pillanatra sem adtad fel a küzdelmet? Miből táplálkozik egy ilyen erő?

A legnagyobb erőt saját magamból merítettem, mindig úgy keltem fel, hogy magamért akarom. Magamért sportolok, magamért fejlődök. Persze ott voltak a szüleim, a családom, a barátnőm és a barátaim, akik mind arra számítottak, hogy én nem adom fel. A kezelések során mellém, elém, mögém álltak, attól függően, mikor milyen támogatásra volt szükségem. Volt, amikor a tolószékem tolták, na, akkor éreztem nagyon erősen azt, hogy sok mindenki számít rám.

Erős elhatározás a sport szükségessége. Hogy találtál rá a te sportodra?

2016 decemberében volt a konzultáció, amelyen közölték, hogy amputálni kell a lábamat februárban. Két hónapom volt arra, hogy felépítsek egy stratégiát magamnak, akkor úgy döntöttem, hogy értékesebben akarok élni, ha már kaptam egy második esélyt. Hatalmas mennyiségű motivációs anyagot néztem meg sportolókról, mindenféle paraatlétáról, protézisekről, illetve akkoriban találtam rá Maroš Kudlík szlovák versenyzőre, akinek szintén hiányzik az egyik lába és mégis végigtolja a Spartan-futamot, és még mondhatnék hasonló példákat. Ide akartam tartozni én is. Viszont semmilyen sportbéli múlttal nem rendelkeztem, olyasmit kellett keresnem, amiben szintén volt kihívás. A Spartan terepfutó verseny ilyen, sok-sok olyasféle akadállyal, amiről az ember első nekifutásra nem hiszi el, hogy meg tudja oldani, aztán kellő kitartással bebizonyosodik a siker.

Spartan – ennek a résznek külön interjút lehetne szentelni, hiszen nagyon sok oldalról lehet megközelíteni, mégis ha egy mondatban kéne megfogalmaznod, hogy számodra mit jelent, hogy hangzana?

Napi szinten mindenki akadályfutó, a Spartan is ilyen, igazi kihívás, fejben hamar eldöntöd, hogy nem fog menni, viszont ez a verseny megmutatja neked, hogy képes vagy rá.

Mi volt az első spartanos emléked?

Az első futam első kötélmászására tisztán emlékszem, ott volt velem a barátnőm, ő szépen technikásan oldotta meg, kulcsolta a lábát és mászott, ahogyan kell. A technikája magában foglalja azt a részt, amikor a lábadra csomózod a kötelet és úgy nyomod ki a tested, hát igen, nálam ez már startból nem jöhetett szóba. Akkor jött egy szlovák atléta, aki pusztán kézből oldotta meg ezt a kötélmászási feladatot, sarkallt engem is, és követve az ő példáját megcsináltam. Emlékszem, néhány másodperc el is eltelt, ameddig felfogtam a sikerem. Tipikus a Spartan, sok-sok korlát él benned, aztán a verseny alatt ott a lehetőség a megcáfolásra, félelmek ledöntésére.

Sok ember számára vagy példakép, ahogy mondják, ami a tiéd, az a tiéd! Voltál közönségtalálkozókon, előadásokat tartottál, gyerekekkel beszélgettél az életedről. Mit láttál viszont a hallgatóságod szemében? Milyen visszajelzéseket kaptál?

Külön kell választanom a gyerekeknek és a felnőtteknek szóló előadásokat. Míg a gyerekek szemében a túlfűtött kíváncsiság játékosság csillan meg és leginkább a technikai részekre kíváncsiak, addig a felnőttekében mélyebb dolgok láthatóak. Nem egyszer történt meg, hogy valaki könnyes szemmel jött oda hozzám megköszönni a felrázást, vagy épp kiment a teremből kisírni magát, mert az illető is hasonlókon ment át. Ezek azok a pillanatok, amelyek igazolnak engem, jó, amit csinálok. De nem vagyok egy Szabó Péter és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Nem tudok receptet adni akadály legyőzésére, ellenben példa lehetek, amit az emberek beemelhetnek a saját életükbe.

A napokban tetted ki a Facebook-oldaladra, hogy azt érezted, zsibbad a meg nem lévő sarkad, a fantom-érzés nálad milyen gyakori?

A fantomérzés leginkább azoknál fordul elő, akik hirtelen veszítik el valamelyik testrészüket, például egy balesetben. Sokuknál kínkeserves az érzés, a legkeményebb idegnyugtatók sem hatnak. Nálam viszonylag enyhe vagy ritkább érzésről beszélhetünk, néha zsibbad vagy másodpercekre fáj, ilyenkor ösztönösen kapok oda. Sokat számít az a két hónap felkészülés, ennek az időszaknak köszönhető szerintem az is, hogy nálam elviselhetőbbek a tünetek.

Az erőd mellé társul még egy jó adag humorérzék is, a humorzsákodban akad mindenféle vicc, köztük feketehumor is található nyomokban. Mit jelent számodra a humor?

Nagyon sok az olyan szituáció, amit humorral kell kezdeni, feloldásképpen. Többször jöttek oda hozzám az utcán, hogy megkérdezzék, mi történt velem. Azt szoktam válaszolni, hogy az igazat vagy a vicceset akarja hallani. Régebb csak a vicces verziót mondtam el: cápatámadás, a medvével való összetalálkozás vagy, hogy nem ettem meg gyerekkoromban a spenótot. Nem akarok sokkolóan hatni másokra, ezért érzem a humor szükségét, enyhítek és oldok vele. A másik ok, hogy számomra etalon a humor, úgy hat, mint az üzemanyag. Van is olyan személy, aki haragszik rám, amikor a saját szerencsétlenségemen viccelődök, én viszont tudom azt, hogy így sok minden oldható. Miért szomorkodjak, ha tudok kacagni is a kialakult szituáción? A napom vidám hangulatban sokkal több és jobb lesz, ezt biztosra állíthatom.

Nagyon sok képeden látható kutya mint barát és társ. Az állatos fotóid közt bőven van még szarvasos is. Ha jól tudom, van egy agancsot ábrázoló tetoválásod, mire emlékezteted vele magad?

Nekem mindenképpen sokat adnak a kutyák, az állatok. Olyan szinten van kutyafüggőségem, hogy mindig erős késztetést érzek, hogy megsimogassam az idegen kutyákat is, és ugyanígy vagyok a szarvasokkal. Nekem mindig is a szarvas volt a király, amely a koronát hordja, a tetoválásom is ebből az ihletből merítkezik, de alapjáraton jóbarát-tetkó ez, az egyik legjobb barátomnak is az alkarján ez van, mindketten erdőbarátok és szarvas-fanatikusak vagyunk, megpecsételtük a barátságunkat egy ilyennel. Aztán amikor Angliában éltem, nem messze a lakhelyemtől volt egy szarvaspark, ahová rendszeresen kijártam, etettem őket, kikapcsolódtam, a kezelések alatt pedig egyenesen felért egy terápiával velük lenni. Most Budapesten élek, és azt a pillanatot várom a legjobban, amikor Lecsó, a kutyaleányzó barátom ismét a lábam mellett pihen, ajj, úgy hiányzik!

Miért Budapest, miért döntöttél a költözés mellett?

Többször volt szerencsém magyarországi vagy még távolabbi versenyeken részt venni. Ebben az évben éreztem azt, hogy több lehetőséget látok, mi lenne, ha elkötöznék az anyaországba?! Aztán pár hétig csak dédelgettem ezt az álmot, vártam valami jelre vagy lökésre, ami megerősítene ebben. Az égi jel nem is váratott sokat magára. Kaptam pár olyan visszautasíthatatlan ajánlatot, amelyekben a sportolói korlátaimat feszegethetem. A sors gurított egy lasztit, amit én szerettem volna kihasználni.

Mi lesz ott a feladatod?

Erről beszéljünk majd egy következő alkalommal, most nem akarok elkiabálni semmit. Optimista vagyok és bízom abban, hogy lehetőségem lesz fejlődni és új kihívásokkal megküzdeni.

A történtek után hogy vannak azok a személyek, akik nagyon közel állnak hozzád?

A szeretteimet sokkal jobban megviselte a betegségem ténye, mint engem.  Nem szoktam felhozni a szüleimnek azt, hogy ők hogyan élték meg, mivel félek, hogy sebeket szaggatok fel vele. Nehéz érzés lehet azt hallani, hogy a gyermeked élete veszélyben forog, az élet rendjében nem ez az eltávozási sorrend lenne a természetes, biztosan a padlón voltak. Itthon sajnos jellemző, hogyha azt halljuk, valaki daganatos beteg, akkor már a legrosszabbra készülünk, rosszul kezelik az emberek ezt a témát, pedig vannak sikertörténetek. A szüleim gyorsan adaptálódtak a szituációhoz, és felvették a ritmust, elfogadták az amputációt, elfogadták, hogy a kezeléseket külföldön kapom. Úgy érzem, mára feldolgozták, jó érzés volt látni az elfogadást és a szellemi fejlődést.

Most édesanyám megkönnyezte, hogy elköltöztem otthonról, megszokta, hogy törődhetett velem nap mint nap. Nehezen fogadta el, de megérti, hogy a saját lábamon akarok állni. Egy életen át hálás leszek nekik mindenért. Amikor kellett, mindig húztak előre, ott voltak velem. Az emberek felvették velem a ritmust, amiben jól elfér a lábatlankodós poén is. Tanultunk egymástól, örvendek, hogy valamilyen szinten példa lehetek. Felvállalom magam teljes egészében, és felvállalnak a szeretteim is. Nyitottabbak és érzékenyebbek lettek a témára azok az emberek, akik megismertek, ez a sztori mindenkit megedzett és edz továbbra is.