Románia az Európai Unió azon tagállamai közé tartozik, ahol a földgáz tényleges költsége – vásárlóerő-paritáson (PPP) számolva – az egyik legmagasabb, noha nominális értéken a tarifák nem tűnnek kiugrónak – derül ki az Intelligens Energia Egyesület (AEI) elnöke, Dumitru Chisăliță által jegyzett elemzésből.

A  fogyasztókra nehezedő gazdasági teher jelentősen nő az alacsony piaci likviditás, az infrastruktúra gyenge kihasználtsága, valamint a teljes ellátási láncon – a szállítástól és elosztástól a tárolásig és értékesítésig – jelentkező magas fix költségek miatt, idézi az elemzést az Agerpres hírügynökség.

A „olcsó gáz” mítosza

Chisăliță úgy véli, a földgáz termékára az a pont, ahol szertefoszlik az „olcsó ár” mítosza. Mint hangsúlyozza, a torzítások kiküszöbölése érdekében az elemzést a lehető „legtisztább” elemből kell kiindítani: a földgáz nettó árából, adók, jövedéki terhek, valamint szállítási, elosztási és tárolási díjak nélkül, kizárólag a tényleges gázárat vizsgálva, PPP-hez igazítva.

Kapcsolódó

Az ügyeskedők fognak profitálni a gáz árplafonjának meghosszabbításából?

Az ügyesekedő cégek a maguk javára fordítják a helyzetet, jól megfejve az államot.

gázár földgáz hatósági ár gáz

Nyugat-Európában a vásárlóerőhöz igazított gázár jellemzően 0,03–0,035 euró/kWh PPP sávban mozog. Németország, Hollandia, Franciaország, Ausztria és az északi államok is ebbe a tartományba esnek, ahol a különbségek csekélyek, az energia valós költsége pedig viszonylag stabil és kiszámítható.
Ezzel szemben Kelet- és Délkelet-Európában jóval kedvezőtlenebb a kép. Bulgária, Magyarország, Lengyelország, a balti államok, sőt még Románia – az EU legnagyobb földgáztermelője – esetében is 0,055–0,063 euró/kWh PPP közötti értékek jellemzők, ami vásárlóerőn mérve csaknem a duplája a nyugati szintnek.
Románia esetében az érték megközelíti a 0,055 euró/kWh-t (PPP), ami az egyik legmagasabb az Európai Unión belül.

Strukturális problémák a háttérben

Az elemzés rámutat: a PPP szerinti korrekció szükségszerűen hátrányosan érinti az alacsonyabb bérezésű gazdaságokat. Ugyanaz az euróban kifejezett importár jóval nagyobb terhet jelent a kelet-európai fogyasztók számára. A gyengébb alkupozíció, a kisebb piaci volumen és a széttagolt piacok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az egységnyi jövedelemre vetített költségek magasabbak legyenek, még akkor is, ha a nominális ár „elfogadhatónak” tűnik.

A szakértő szerint a földgáztárolásból fakadó strukturális függőség – amely az energiabiztonság miatt elengedhetetlen – szintén jelentős fix költségeket eredményez, amelyeket kis fogyasztási volumen mellett nehéz gazdaságosan elosztani.
Az áfa- és jövedéki adatok is megerősítik a paradoxont: Romániában nominálisan nem kiemelkedő az adóteher, ám vásárlóerő-paritáson számolva a gazdasági erőfeszítés az egyik legmagasabb az EU-ban.

Az egyesület következtetése szerint Románia nem a piaci árak abszolút szintje miatt számít drágának, hanem a rendszer egészét jellemző strukturális hatékonytalanság miatt. A román modellre egyaránt jellemző az alacsony likviditás (kis volumen, kevés tranzakció), az infrastruktúra alacsony kihasználtsága – részben túlméretezett, gazdaságilag indokolatlan beruházások következtében –, valamint a magas fix költségek miatti magas egységár.

A listán szerepel még a relatíve magas kereskedelmi árrés – amely nem feltétlenül kapzsiságból, hanem a forgalom és a tranzakciók hiányából fakad –, a már eleve nem elég hatékony rendszerre rakódó kumulatív adóteher, valamint a hosszú éveken át nominális összehasonlításokkal elfedett krónikus működési hatékonysághiány.

Az elemzés egyértelműen kirajzolódó ördögi körről beszél: a hatékonysághiány alacsony likviditáshoz vezet, ami magas egységköltségeket és magas végső árat eredményez; ez csökkenti a fogyasztást, ami tovább rontja a likviditást, és ismét emeli az egységköltségeket.

Chisăliță szerint Romániában a magas gázár a piac szerkezetének közvetlen következménye, nem pedig annak oka. Mint fogalmaz: minden olyan adminisztratív beavatkozás, amely nem a gazdasági hatékonyság javítására és a hálózatok jobb kihasználására irányul, csupán a veszteségek újraelosztását eredményezi, miközben végső soron tovább növeli a költségeket és az árakat.