Öt év minimális járulékfizetési periódus után kiléphetünk egyéni kérés alapján a kötelező magánnyugdíjalapból, azaz a kettes pillérből. Erről decemberben fogadott el sürgősségi rendeletet a kormány. Ha a kilépés mellett döntünk, a bruttó jövedelmünk 3,75 százaléka az állami nyugdíjpénztárba, vagyis az egyes pillérbe kerül, az összeget pedig azonnal a nyugdíjak kifizetésére fordítják. De kinek éri meg kilépni a kettes pillérből, ahol 11 év alatt több mint 10 milliárd euró gyűlt össze, és ezt az összeget az alapkezelők szépen gyarapítják? Biró Albin szakértőt, a pénzügyfelügyelet volt tagját kérdeztük.

Elég sok vészforgatókönyvet vetett fel a kormány decemberben a kötelező magánnyugdíjjal kapcsolatban, mielőtt elfogadta a sokat emlegetett 114-es sürgősségi kormányrendeletet. Volt olyan elképzelés, hogy egyszerűen meg kell szűntetni a kettes pillért. A hivatalos közlönyben megjelent változat végül mit ír elő?

Megpróbálom a leglényegesebb három módosítást leltárba venni. Az első szerint ha valaki legalább 5 éve tagja valamelyik magánnyugdíjpénztárnak, jogában áll kérvényezni a kilépést. És bár a sürgősségi kormányrendelet homályosan fogalmaz, a kilépést követően egyetlen dolog történhet: a bruttó jövedelmünk nyugdíjbiztosításra levont összege teljes mértékben az állami nyugdíjpénztárba megy, és nem utalják át az adózás előtti fizetésünk 3,75 százalékát a kötelező magánnyugdíjalapba.

Az állami nyugdíjpénztárba befolyt összegek azonnal kiosztásra kerülnek. Vagyis az egyén innentől kezdve lemondott arról a jogáról, hogy a számláján gyűljön a pénz, hogy a befizetett összegeket az alapkezelő befektetésekkel gyarapítsa. Igazán nemes gesztus valaki részéről, ha lemond a kötelező magánnyugdíjáról.

A kormány decemberben több változatot is számításba vett. Az egyik szerint a kilépés azt jelentette volna, hogy a kettes pillérbe eddig befizetett pénzemet kivehettem. Egy másik változat szerint ezt az összeget be is fektethettem volna, például betehettem volna a harmadik pillérbe, a fakultatív nyugdíjalapba, vagy részvényeket vásárolhattam volna. Szerencsére az elfogadott változat szerint a pénzt csak az egyes pillérbe irányíthatjuk.

Ilyen körülmények között ki az, aki le fog mondani a kötelező magánnyugdíjról?

Nem tudom, mert nem tudom elképzelni, hogy a jóváhagyott változat mellett miért érné meg bárkinek is kilépni. Hiszen továbbra is ugyanakkora összeget fognak levonni a fizetésemből nyugdíjbiztosításra, és továbbra is csak akkor tudok majd hozzáférni úgy az állami, mint a magánnyugdíjalapba befizetett pénzemhez, ha elérem a nyugdíjkorhatárt. Ráadásul ha nem lépek ki, van esélyem arra, hogy a magánnyugdíjalapba befizetett pénzem gyarapodjon. Racionális indokot tehát nem látok arra, hogy valaki lemondjon a kettes pillérről. De elképzelhető, hogy valaki segíteni akarja a mai nyugdíjasokat, és megteszi a lépést.

Említette, hogy szerencsére a kormány az említett változatot fogadta el. Miért szerencse?

Mert úgy tűnik, hogy nem teremették meg annak körülményeit, hogy valakinek kedve legyen kilépni a kötelező magánnyugdíjalapból, tehát a több mint 7 millió befizető több mint tízmilliárd eurós megtakarítása egyelőre a helyén marad. Ha a kilépési kedvet megteremtik, gyakorlatilag kihúzták volna a talajt az államkötvények alól. A több mint tízmilliárd euró valamivel több mint 60 százalékát ugyanis az alapkezelők államkötvényekbe fektették. Na most képzeljük el, ha a kormány lehetőséget ad a befizetőknek kivenni a pénzüket. Ekkor az alapkezelőknek el kellett volna adniuk a kötvényeket, hogy készpénzhez jussanak. Hirtelen megjelent volna 6 vagy 7 milliárd euró értékű eladó államkötvény a piacon, amire vevőt nehezen lehetett volna találni. Mivel állam által garantált kötvényekről beszélünk, elég nagy galiba lett volna, ha a hangoztatott változatok valamelyikét elfogadja a kormány.

A kormány milyen más módosításokat eszközölt a kettes pillérnél? Nem teszik ezek racionálissá azt, hogy a kabinet mégis lehetőséget adott a kilépésre?  

A kormány a további módosításokkal alaposan megnyirbálta a magánnyugdíjalap-alapkezelők profitszerzési lehetőségeit. Drasztikusan megemelte például a törzstőke-követelményeket. Míg korábban 4 millió euróra volt szükség, hogy valaki be tudjon jegyeztetni egy magánnyugdíj-kezelő alapot, most ez az összeg jóval nagyobb lett. Ha 100 millió euró alatt van a máig összegyűlt és kezelt tőke, akkora törzstőkének minimum a kezelt tőke 5 százalékát kell kitennie. A törzstőke 7 százalék abban az esetben, ha 100 és 500 millió euró a kezelt tőke, ha 500 millió eurónál nagyobb ez az összeg, akkor a törzstőke a 10 százalékot is elérheti.

A piacvezető alapkezelőnek, amely a befizetők körülbelül 30 százalékát tudja magáénak, az új követelmények szerint 300 millió eurós törzstőkére van szüksége. A törzstőkét az alapkezelőnek otthonról kell hoznia, tilos például kölcsönből fedeznie ezt a kiadást. A nem kellőképpen tőkeerős társaságok nem tudom, milyen formában tudnak ennek a követelménynek megfelelni. (A Ziarul Financiar számításai szerint a legnagyobb alapkezelőnek, a holland NN Pensii-nek 1,3 milliárd lejjel kell megtoldania a jelenlegi törzstőkéjét, hogy megfeleljen a sürgősségi kormányrendeletbe foglaltaknak. A BCR alapkezelőnek plusz 181 millió lejre, a Generalinak 303 millió lejre, az Aegonnak 361 millió lejre, az Allianz-Țiriacnak 869 millió lejre, a BRD-nek 82 millió lejre, a Metropolitan Life-nak pedig 542,8 millió lejre lesz szüksége. szerk. megj.)

Egy másik módosítás a profitszerzést érinti. Az alapkezelők eddig két forrásból tudtak profitot szerezni. Az egyik szerint a havonta befolyt összegnek a legtöbb 2,5 százalékát kezelési költségként megtarthatták maguknak. Ezen kívül úgynevezett sikerjutalékot kaphattak, a kezelt össztőke maximum havi 0,02 százalékát. Ne felejtsük el, hogy több mint tízmilliárd eurós tőkét kezelnek az magánnyugdíj-pénztárak, tehát ezek a százalékok nem kis összeget jelentenek.

A sürgősségi kormányrendelet a 2,5 százalékos kezelési költséget 1 százalékosra maximalizálja. A rendelet szövege homályosan fogalmaz, de értelmezésem szerint az 1 százaléknak megfelelő összeg 95 százalékát tarthatják meg az alapkezelők, a fennmaradó 5 százalék az állami nyugdíjpénztárba megy. Ugyanakkor a sikerdíjat szigorúan a hozamhoz kötötték. Ha az elért hozam kisebb mint az infláció értéke, akkor a sikerdíj havi 0,02 százalék marad. Ha 2 százalékponttal meghaladja az inflációt, akkor havi 0,04 százalék ez a díj, ha 4 százalékponttal nagyobb a hozam az inflációnál, akkor ez az arány már havi 0,07 százalék. Eddig úgy ösztönözték az alapkezelőket a jó teljesítményre, hogy megvonták a működési engedélyét annak, aki folyamatosan kisebb hozamot produkált, mint a piaci átlag. Látható tehát, hogy az átszabott kezelési költséggel és a sikerdíjjal mindenképp kevesebb bevételhez jutnak az alapok, ráadásul minden százalékért keményen meg kell dolgozniuk.

Megítélése szerint miért volt szükség erre a szigorításra, hiszen az alapkezelőknek jók az eredményeik, a legalacsonyabb éves siker is 4 százalékos?

Ezt tekintsük inkább költői kérdésnek, mert nem tudom, mi áll a módosítások hátterében. Két éve folyamatosan felmerül, hogy a kettest pillérre valahogy pontot kéne tenni. Minél nagyobb összeget kell kivenni az állami költségvetésből az állami nyugdíjpénztár hatalmas hiányainak fedezésére, annál nagyobb a nyomás. Véleményem szerint megérne a kérdés egy referendumot. Döntse el az ország lakossága, hogy meg akarjuk-e tartani a kettes pillért vagy sem.

Elképzelhető, hogy a szigorítások miatt kivonul a hazai piacról jónéhány magánnyugdíjalap-kezelő?

A nyugdíjpénztárak felügyeletével megbízott kollégám korábban arról tájékoztatott, hogy a 2,5 százalékos kezelési költség sem mindig elég kisebb alapkezelőknek a fenntartáshoz, tehát kell egy kritikus tömeg ahhoz, hogy az említett százalékokból meg lehessen élni. Nem akarok jóslatokba bocsátkozni, feltételezem, hogy a hét piaci szereplő, amennyiben a számok azt mutatják, valamilyen formában eleget fog tenni az új feltételeknek. Elég nagy áldozatot jelent hatalmas összegeket betenni törzstőke formájában, és nagy valószínűséggel ezt csak azok lépik, akik a számításaik alapján úgy látják: van, amit keresni a romániai piacon.

A hazai tőzsdére nézve milyen hatással lehet, hogy az alapkezelők helyzete ingataggá vált? Gondolok itt arra, hogy az alapkezelők a pénzünket a hazai tőzsdén is gyarapítgatják.

Sajnos nem látom annyira erősnek a kapcsolatot a nyugdíjpénztárak és a tőzsde között. A nyugdíjpénztárak által kezelt tőkének mindössze 9-10 százaléka fut a hazai tőzsdén. A bukaresti tőzsdére a kormány más formában mért elég jelentős csapást. Gondolok itt a bankszektort, az energia és a telekommunikációs vállalatokat sújtó adóügyi intézkedésekre. Ezek a szektorok viszik általában a tőzsdét, hiszen azon kívül, hogy a részvényeik értéke évről évre nő, osztalékot is adnak, emiatt vonzóak.

Ha most az extraprofitot termelő vállalatok, cégek jövedelméből folyamatosan lecsípünk, akkor részvényeik már nem lesznek annyira kecsegtetőek. Amikor kiderül, hogy év végén már nem jár a részvénnyel osztalék, vagy lényegesen kevesebb mint eddig, sőt azt is elképzelhető, hogy a részvény értéke csökken, akkor mindenki eladni akar, ez pedig a tőzsde halálát jelenti. És ez történt decemberben, amikor a kormány adóügyi intézkedéseinek hírére beszakadt a bukaresti tőzsde, voltak részvények, ahol a veszteség akár a húsz százalékot is elérte. Ne feledjük, ha egy vállalat részvényeinek értéke csökken, ezzel arányosan a cég pénzügyi kapacitása is romolhat.