Ha figyelünk egymásra, a reményvesztettség és céltalanság kihallatszik a mondatainkból – a negatív szemléletmód pedig árulkodhat embertársunk kilátástalan helyzetéről, amelyre – ha nem rendelkezik megfelelő problémamegoldási készséggel – válaszként saját élete kioltásával válaszolhat. Méghozzá úgy, hogy „ötletet” merít: a különféle tartalmak, legyenek azok irodalmi művek, filmbeli jelenetek vagy híradások, útmutatóként szolgálnak a kétségbeesettek számára. Ezzel magyarázható, hogy az elmúlt hetekben ismétlődő minták alapján végzett életével több romániai fiatal és felnőtt. Mi vezethet öngyilkossághoz? Hogyan csillapíthatjuk a szuicid hajlamot? Mi is valójában az élet? Hogyan vállalhatunk felelősséget saját létezésünkért és a társainkéért is? Simó Irma pszichológust, az Áradat Egyesület szakmai vezetőjét kérdeztük.

– Mintha mostanában egyre többször hallanánk öngyilkosságokról. Mondhatjuk azt, hogy társadalmunk – többéves járványidőszak, majd háború és az ezzel járó gazdasági válság következtében – kétségbeesettebb, mint eddig bármikor?

– Az bizonyos, hogy a két évig tartó járványhelyzet felerősítette a szuicid gondolatokat. Amikor a járvány tüneteit még csak a szakemberek elbeszéléséből ismertük, és nem volt mindannyiunk családjában, ismerősi körében legalább egy fertőzött, mi, terapeuták már akkor számítottunk rá, hogy növekedni fog az öngyilkossági kísérletek és öngyilkosságok száma. Hiszen sokakból félelmet váltott ki a kilátástalanság, és azok, akik átestek a fertőzésen, nem csupán fiziológiai, hanem pszichés változásokat is megéltek. Tény, hogy ez csak egyike a hajlamosító tényezőknek, és önmagában nem elegendő az önkezűséghez, mert az öngyilkosság többtényezős folyamat.

Mikor a járványidőszakot követően felocsúdhatott volna a társadalom, a háború híre még inkább lehúzta az embereket: bár a szomszédban dúl, törékennyé teszi a belső békét, az egzisztencia biztonságát, és elveszi az emberek kontrollérzetét. Nehéz folyamatosan tudatosítani magunkban, hogy mi tartozik a hatáskörünkbe, és mi az, ami már nem, mégis számtalan olyan történés volt az utóbbi években, ami arra ösztökélte az embereket, hogy megkérdőjelezzék az életüket, a biztonságukat, a világ megbízhatóságát.

Komplex, hogy mi minden kergeti öngyilkosságba az embereket, de tény, hogy alkohol vagy drog hatása alatt hajlamosabbak elkövetni azt, mert nem érzékelik reálisan a világot. Ugyanez érvényes akkor is, ha depressziótól, kiégéstől szenvednek – legyen az a gyász depresszív szakasza, túlhajszoltság, túlvállalás vagy veszteség.

– Az utóbbi évek egyik legjellemzőbb érzése a félelem: féltjük a biztonságunkat, a családunkat, a megélhetésünket, a fennmaradásunkat. Várható, hogy a szorongás és túlzott igyekezet következtében többen fognak kiégni, végzetes megoldásokat keresni?

– A koronavírus tucatnyi megszorítással járt, ezek közül a leginkább megterhelő a bezártság volt: a kapcsolattartás, a munka, a tanulás mind átszivárgott az online térbe, ami még inkább felerősítette az elidegenedést, a magányosság érzését. Az online létezés beszippantott, elszakított a személyességtől, helyette a tökéletesség látszatát keltette, ami lehúzóan hatott: volt, aki benne rekedt, elveszítette a kapcsolatait vagy túlságosan kitárulkozott.

A digitalizáció ugyanakkor pozitívum, az okoseszközöket javunkra használhatjuk, de az nem tesz jót a pszichének, ha ezek mögé bújunk, és bár egymás mellett, de külön kisvilágokban létezünk. Ha már az okoseszközöknél tartunk, érdemes megemlíteni a tartalomgyártást, ami szintén nagy felelősség, a társadalmunk mégsem megfontolt, nem gondolja át, hogy mit kommunikál a filmművészetben, mit a médiában, mit a sajtóban. Helyette olyan filmeket vetít, olyan híreket közöl, amely öngyilkosságra bátorítja a fiatalokat, a gondokkal küszködő felnőtteket. Az öngyilkosságot megjelenítő, arról részletesen beszámoló tartalmak ötletet adhatnak arról, hogy miként oltható ki az élet.

Felelősségünk átgondolni, hogy mit akarunk közvetíteni a társadalomnak: gondoljunk csak bele, a háború kegyetlenségeit elkövető katonák valahonnan láttak módszereket, kaptak ötleteket – ugyanez valósul meg az öngyilkosság esetében is. A forgatókönyvek rögzülnek, de a média és filmipar ezeket általában torzítva adja át, így az elkövetők vélhetően másmilyen következményekre, érzésekre számítanak, amikor megvalósítják a látottakat.

– Hogyan jut el valaki odáig, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg? Említette, hogy egy hosszú, többtényezős folyamat következménye…

– Bárki kerülhet mélypontra, azonban nincs meg minden ember zsigerében a reakció, hogy kilátástalanság esetén elvesse az életét. A szenvedő betegek között is jócskán akad, akinek eszébe sem jut, hogy megoldásként tekintsen az öngyilkosságra. Hajlamosító tényezők azonban tucatjával akadnak: azok az emberek, akik magzatkorukban nem kívánt gyermekek voltak, abortuszon gondolkodtak a szüleik, azaz prenatális időszakban élték meg, hogy „nem fontosok”, „nem értékes az életük”, hajlamosíthatja arra, hogy a későbbiekben megpróbálja kiontani azt. Felkiáltójel lehet a környezet számára, ha a megkeseredett ember nem látja az élet értelmét, illetve a „vihar előtti csend” is figyelmeztető jel: kezdetben, amikor még csak fontolgatják a szörnyűséget, meg-megemlítik hozzátartozóiknak az őket kínzó gondolatokat. Ám amint meghozták döntésüket, nem beszélnek tovább az őket gyötrő gondolatokról, és csakhamar megvalósítják elképzeléseiket.

Az öngyilkosságot különböző szakaszok előzik meg: előbb a problémák kezdenek növekedni az ember életében, amelyre válaszként megjelennek az önpusztító gondolatok. Ezt belső lelki küzdelem követi, tépelődés, hogy tegye meg vagy sem azt, ami a fejében újra és újra lejátszódik. Majd, hogy könnyítsen a lelkén, megemlíti néhány hozzátartozójának, hogy milyen gondolatok gyötrik. Ilyenkor a lelkisegély-szolgálatokhoz is betelefonálnak, sokak életét ez menti meg, ám amint elhalkulnak, és többé nem beszélnek gondolataikról, tudni lehet, hogy döntést hoztak, nemsokára megteszik a visszafordíthatatlant.

Természetesen ez sem általánosítható, nagyon mély feltáró terápiák szükségesek ahhoz, hogy a szakemberek rájöjjenek, egyénenként mi sodorja az önpusztítás szélére vagy önpusztításba az embereket. A kutatók is rendszerint foglalkoznak a témával: rájöttek például, hogy az öngyilkosság gondolatával foglalkozó fiatalok és felnőttek problémamegoldó készségei nem megfelelőek, ezért hiszik, hogy az öngyilkosság megoldást jelenthet egy problémára.

A szuicid hajlamú személyek végletesen gondolkodnak: úgy hiszik, hogy csak az öngyilkosság lehet megoldás, egyéb nem létezik, és sarkítottan léteznek a mindennapokban is. A „soha” és „mindig” köré szervezik az életüket, nem látnak árnyalatokat az életben, fehér-feketén gondolkodnak.

– Miért hiheti azt az ember, hogy azzal oldja meg a gondjait, ha véget vet az életének?

– Az öngyilkosságra vetemedő ember lelkében nagyon erős a szenvedés, gyakran ambivalens érzések feszítik belülről, és többnyire nem egy, hanem sok probléma sarkallja a végzetes tettre. Például kirúgják a munkahelyéről, elhagyja a barátnője, a családja elfordul tőle. Ilyenkor szétfeszítik a különböző érzések: nagyon szereti a barátnőjét, közben teljes szívéből gyűlöli, mert fájdalmat okozott neki – ezeket az ellentmondásos, mély fájdalommal teli érzéseket nem bírja el, csökkenteni szeretné a gyötrődését, de a problémamegoldó eszköztárában csak a végzetes, „minden vagy semmi” megközelítés lelhető fel, ezért folyamodik az önkezűséghez.

A szuicid tettekkel próbálkozó fiatalokat lehet segíteni csoportos foglalkozások keretében: ehhez szükség van az osztályközösségre, a családra, a pedagógusokra és szakemberekre, mert az együttműködésnek köszönhetően lesznek képesek rangsorolni a problémáikat: a csoport minden tagja elmondja ilyenkor, hogy a felmerülő nehézséget hogyan oldaná meg, és ez szemléletváltást eredményez, nem engedi beszűkülni az érintettet.

Kapcsolódó

Nem szégyen a segélykérés! – székelyföldi lelkisegély-szolgálat szakembereivel beszélgettünk

Évente körülbelül 2450-2950 személy vet véget az életének.

Áradat Egyesület Hallgatlak Lelkisegély Szolgálat öngyilkosság depresszió segítség

Az öngyilkosok ugyanis azt élik meg, hogy a régi problémamegoldási eszközeik már nem működnek, de nem látnak újakat, és mivel végletesen gondolkodnak, azt feltételezik, hogy számukra nincs is más módszer – ezt a beszűkülést lehetetleníti el a csoportos terápia. Emellett egyéni terápia keretében is működik a szemléletváltás.

– Lehet tenni bármit annak érdekében, hogy a nehézségek ellenére is pozitívan szemléljük a világot? Egy elkeseredett embert miként hallgassunk meg, hogy az életre és ne a halálra bátorítsuk?

– Az öngyilkosságprevenció nagyon fontos. Ha sikerülne kezelni a pszichés fennakadásainkat, a depressziót és annak kiváltóját időben felismerni, akkor enyhíthetnénk a reménytelenség állapotán. Ez ugyanis az egyik legveszélyesebb, mert, ha nincs jövőkép, nem látjuk, hogy merre tartunk, melyek az értékek, az tovább mélyíti a kilátástalanságot. Ezt az érzést erősítette fel a járvány és a háború.

Figyelnünk kell a társainkra, a teljes reménytelenség és jövőképhiány kihallatszik a mondataikból. Amíg nem keríti őket hatalmába a szuicid gondolkodás, addig bizalmasaikkal megosztják érzéseiket, és ilyenkor az életről kell beszélgetni velük, semmint az elmúlásról. Sokszor az lehet a legjobb megelőző módszer, ha az élet szeretetét átadjuk a másiknak. Felelősséggel jár, ha ajándékba kapunk egy életet és az is, hogy mit kezdünk vele: ilyen módon kell szemlélnünk a létezést.

– Hogyan legyünk jelen családtagunk mellett, ha megosztja velünk, hogy öngyilkos gondolatok gyötrik?

– Nem hiszem, hogy terápia nélkül a családtagok képesek megoldani az öngyilkosságra való hajlamot. Ideig-óráig késleltethetik, de ha az érintett nem keres szakembert, aki kihúzza őt a mélyből, akkor előbb-utóbb véghez viszi tettét. Az azonban nagyon fontos, hogy szerettünk mellett legyünk, ha beszámíthatatlannak tűnik. Hallgassuk meg, beszélgessünk vele, nyugtassuk meg, hogy az érzései hitelesek, nem őrült azért, ami lejátszódik benne. Közben próbáljuk ráirányítani arra, hogy segítséget kérjen. Szülővel, testvérrel, társsal vagy baráttal nem mer minden érzéséről nyíltan beszélni az ember, ezért kell megnyugtatni, hogy a pszichiáter vagy pszichológus és a terápia megfelelő közeg az összes feszítő érzés kimondására, feldolgozására.

Szuicid hajlam esetén az otthoni beszélgetések hosszú távon nem hoznak megoldást, mert elegendő egy kisebb változás az életben, és máris visszacsúszik az ember a mélybe. Attól, hogy a veszély elmúlik, nem oldódik meg a probléma.

– Volt alkalma olyan pácienssel beszélgetni, aki kezébe vette a „mindenhatóságot” és megkísérelte az öngyilkosságot? Hogyan gondolt vissza, utólag bánta?

– Sok emberrel dolgoztam együtt, aki kísérelt már meg öngyilkosságot. Közel húsz éve foglalkozom tudatosan ezzel a témával, de ez idő alatt mindannyian arról számoltak be, hogy nagyon örülnek, hogy nem haltak meg. Az életszeretetük megsokszorozódott a terápiának köszönhetően. A hiányos problémamegoldó készségük és pszichéjük törékenysége megköveteli, hogy folyamatosan együtt dolgozzunk, a hajlamosító tényezőket átbeszéljük, karbantartsuk. Mindent meg kell tennünk, hogy beszűkült állapotukban segítséget nyújtsunk az embereknek, mert utólag hálásak, hogy nem következett be a visszafordíthatatlan.

– Hogyan viszonyuljunk az életünkhöz, hogy a végzetes megoldások eszünkbe se juthassanak? Mi az élet, hogyan fonódik össze a felelősségvállalással?

– Időnként újra kell gondolnunk, hogy mi is az élet. A választ erre csakis egzisztenciális, spirituális szinten találhatjuk – ma már a kereszténység is diszkréten, árnyaltan viszonyul az öngyilkos helyzetekhez, nem ítélkezik, mint egykoron. Noha az egyházak emberi módon viszonyulnak az egyéni tragédiákhoz, nem tekinthetünk el afelől, hogy maga az élet – felekezettől függetlenül – ajándék, és azzal kezdenünk kell valamit. Fontos kérdés, hogy a mindenhatóságot van-e jogunk átvállalni. Ha nem az öngyilkosságot vesszük alapul, hanem a háborút, gondoljunk csak bele, milyen jogon halnak meg államelnökök utasításaira emberek? Nincs az az eszme, ami feljogosít arra, hogy a közbenjárásunkra emberéletek szűnjenek meg!

Felelősek vagyunk a saját életünkért, felelősek a mellettünk lévő életéért. Felelősség az élet, és az a legnagyobb érték, hogy élünk. Az, hogy miként tudjuk jól élni, elfogadni a nehézségeinkkel, örömeinkkel együtt csak másodlagos. Az első maga a létezés. A keresztény tanításban a szenvedés, a kereszt örömmé, feltámadássá alakul Jézus személye által. Példájával bizonyítja, hogy a szenvedéseknek, a nehézségeknek értelmük van, de az örömnek, az újrakezdésnek is van hatalma, mi több, fölülkerekedik a sötétségen.

Vissza kell állítanunk magunkban az egészséges életszemléletet, azt, hogy az élet maga érték, de nem attól értékes, hogy minden csodálatos, szemfényvesztő benne. A látszatboldogság nem reális, nem is bírja meg a psziché, hogy állandóan euforikus állapotban létezzünk. Amíg érzelmi intelligencia szempontjából nem fejlődünk, nem tudjuk elkülöníteni és kimondani az érzéseinket, ezért a „mindent vagy semmit” elve alapján élünk. Naponta rendbe kell tennünk a lelkünket, ne engedjük gyűlni, majd robbanni a keserűségünket, mert ez vezet fatális megoldásokhoz.