Ünnepnap, amikor a nagyasztal körül összegyűlnek – tízgyermekes csíkszentdomokosi édesanyával beszélgettünk
Szilárd, Szabolcs, Beáta, Rita, Veronika, Orsolya, Eszter, Benedek, Bertalan és Álmos – szépen csengő nevek, ám ennél sokkal mélyebb a jelentésük: tíz testvér, székelyföldi nagycsalád, kihívások, szülői felelősségvállalás, hit és munka rejtőzik mögöttük. Anyák napja apropóján édesanyjukat, a csíkszentdomokosi Kristály Katalint arról kérdeztük, hogyan sikerült a nagycsaládot összetartani, milyen kihívásoknak kellett eleget tennie „hivatásos édesanyaként”. Elmondása szerint az Istenbe vetett hit, a közös munkavállalás, a férj és feleség lelki összefonódása nem ismer akadályokat: ennek a „szentháromságnak” köszönhetően egy érkező gyermek sem volt teher, mindegyiküket ajándékként fogadták. Ez a lelkiség tartotta meg akkor is, amikor tízből két gyermekét elveszítette.
Az anyaság az életem, a céljaim beteljesülése – kezdte beszélgetésünket a csíkszentdomokosi tízgyermekes Kristály Katalin, akit anyák napja apropóján népes családjáról és az anyasággal járó kihívásokról kérdeztünk. Elmondása szerint minden, ami fontos volt számára, az anyaságban bontakozott ki: hittel tekintett a házasságra, a családalapításra, és gyermekeit nem csupán vállalta, hanem Isten ajándékaként fogadta el mindet. Közben arra törekedett, hogy jóra, emberségességre nevelje őket.
Hivatásos édesanyaként élte mindennapjait, mégsem tekintett teherként arra, hogy népes családot kell fenntartania. Ellenkezőleg, az anyaságot örömként élte meg, és családját úgy igazgatta férjével közösen, hogy abban mindenki együtt dolgozott, együtt küzdött, együtt növekedett. Azzal, hogy elfogadta azt az életet, amit teremtője neki szánt, hatalmas feladatnak tett eleget, és úgy véli, naponta helytállt a kihívásokban, hiszen nemcsak világra hozta és nevelgette gyermekeit, hanem jól is nevelte őket, férjével példamutatással jártak a csemeték előtt. Közben tanult, rengeteget fejlődött, mert családjukban nem csupán a felnőttek neveltek, hanem a gyermekeik is formálták szüleiket.
Legidősebb fiaik 35 és 34 évesek, őket négy lány követi, akik 26, 24, 22 és 20 évesek, és a lányok után ismét két, 13 és 15 éves fiúgyermek következik. Férjével fiatalon döntöttek a házasság és a családalapítás mellett, jómaga alig volt húsz éves, amikor első gyermekének életet adott. „Tíz gyermekkel ajándékozott meg minket az Isten, akik közül időközben kettőt elveszítettünk: tizennyolc éves korában meghalt az egyik lányunk, a legfiatalabb gyermekünk pedig három naposan hunyt el a kórházban. Jelenleg nyolc élő gyermekünk van, négy fiunk és négy lányunk, de hisszük, hogy a halálesetek nem szakították el tőlünk a többieket sem”. Ugyan sok szenvedéssel járt a két haláleset, nem törtek meg, az összeroskadásból erőt kovácsoltak, és ma is ebbe kapaszkodnak.
Gyermekeik elvesztését csakis hittel tudták feldolgozni, mert azáltal, hogy bíztak Istenben, az akaratát is elfogadták: nem a szenvedésre, hanem a túlvilági életre fókuszáltak, és biztosak benne, gyermekeik nem haltak meg teljesen. A szívükben élnek tovább, és hitük szerint a mindennapokban is körülöttük léteznek.
Bár nem látja őket, nem tud beszélni velük, máig előfordul, hogy az ő segítségüket kéri, ha nem talál a házban bizonyos tárgyakat, vagy éppen nagy döntés előtt áll: „érzem, hogy mellettem vannak, támogatnak, terelgetnek a helyes úton, mint a kicsi szentek, és ebben bízva könnyebb a veszteségek elviselése is, megszépül a haláluk, ha hittel tekintek vissza. Tudom, hogy köztünk élnek, közbenjárnak értünk, őriznek és segítenek bennünket” – részletezte az édesanya, hozzáfűzve, hogy hit nélkül a veszteség megtörte volna mindahányukat, mert egy tizennyolcéves fiatal és egy csecsemő halála kétkedő emberi szemmel igenis igazságtalan, kegyetlen, marcangoló teher.
Nem felelőtlenségből, hanem tudatosan, imádságos lelkülettel fogadták el gyermekeiket
„Többen megkérdőjelezték a döntésünket, sokan úgy vélték, felelőtlenség egy kis székely faluban a megszokottnál jóval több gyermeket vállalni, mert nemcsak megszülni kell őket, hanem felnevelni, iskoláztatni, lehetőségeket biztosítani számukra. És mi ezzel mind tisztában voltunk, nem azért fogadtuk el az Istentől őket, mert úgy voltunk vele, majd csak lesz valahogy. Ellenkezőleg, készek voltunk áldozatokat hozni, dolgozni, hogy a szó legnemesebb értelmében embereket neveljünk mindegyikükből”.
Kristály Katalin arról is beszámolt, az első két nagyfiuk születése még nem volt annyira tudatos vállalás, mint a későbbi gyermekeké. Kezdetben férjével, mint sokan mások, három gyermeket szerettek volna. Mivel egyre inkább elmélyültek a keresztény lelkiségben, tudatosult bennünk, hogy Isten akaratát el kell fogadniuk, így a soron következő csemetéket már nem csak vállalták, hanem apró ajándékként fogadták el. „Ez nem is történhetett volna máshogyan, a férjemmel együtt a házasságkötésünkkor esküt tettünk arra is, hogy elfogadjuk azokat a gyermekeket, akikkel a Jóisten megáld bennünket” – indokolta döntésüket.
Hozzátette, napjainkban is azt tapasztalja, hogy egyre tudatosabbak a fiatalok, a nagycsaládok általában úgy alakulnak, hogy a fiatal házasok jól megfontolják a lehetőségeiket. Sokan visszariadnak már a gondolatától is, mert a nagycsalád anyagi vonzatát nézik, a sok gyermekkel járó munkát, önfeláldozást mérlegelik. Ugyan kihívásokkal és megoldásra váró feladatokkal jár a sokgyermekes család, biztos benne, gyakran nehezebb egy-két gyermeket felnevelni, mint többet, mert „az első gyermekeket a szülő igazgatja az útjukon, de később már egymást is nevelik a testvérek”. Szülőként legalábbis azt tapasztalta, ahogyan cseperedtek a testvérek, az iskolába való beiratkozások, az érettségik, a pályaválasztások, később a szakmaválasztások is gördülékenyebben zajlottak úgy, hogy a nagyobbak a kisebbeket tanácsokkal látták el, rámutattak olyan dolgokra is, amelyeket nem lett volna honnan tudniuk.
Emellett nemcsak a kisebbek kaptak többet a nagyoktól, hanem a szülők is a különféle generációkba tartozó gyermekeiktől: mivel a legfiatalabb és a legidősebb között húsz évnyi korkülönbség van, a világnézetük és a tapasztalataik is eltérőek, így a népes család e tekintetben is gazdagabb: több vélemény, stílus, tudás és igazság keveredik benne, ami a felnőtteket is folyamatos változásra, egyfajta „iramtartásra” késztette.
„A gyermekeink változatos felfogása a mi látásmódunkat is formálta, a korral, vagyis korokkal együtt haladtunk. A férjem és én nem a digitális világban nevelkedtünk, és nehezen is tudtunk volna lépést tartani a kicsikkel ezen az úton. Hálásak vagyunk azért, hogy a nagyobbak a kisebbeket terelgették, tanítgatták, megmutatták nekik, hogyan működik napjainkban a világ” – magyarázta Kristály Katalin, aki azért is örül a nagycsalád melletti elköteleződésének, mert a világ működését, az emberek helytállását, a társadalomba való beilleszkedés folyamatát már otthonukban átélhették gyermekei. Hiszen meg kellett vívniuk egymással a különféle pozíciókért, be kellett illeszkedniük, rá kellett találniuk a helyükre és szerepükre, pontosan úgy, ahogyan azt a „családi burkon” kívül, a hétköznapokban is tenniük kell.
Nem ellenőrizték, nem kényszerítették döntésre és hitre gyermekeiket
A tízgyermekes édesanyától azt is megtudtuk, sosem felügyelte árgus szemekkel csemetéit, inkább szabadságot adott nekik olyan értelemben, hogy nem szólt bele a munkavégzésükbe, a teljesítményükbe, a döntésükbe, de mindig mögöttük állt, hogy az érzéseiket, a negatív élettapasztalataikat megoszthassák, illetve akárhányszor szükségük volt rá, megoldást kerestek a felmerülő problémákra. „Mindenki tudta, hogy mi a feladata, és ha valamit nem végzett el, akkor szembe kellett néznie a következményekkel. Sosem ellenőriztem le, hogy megvan-e a leckéjük, becsomagoltak-e a táskájukba, mert tudták, hogy ez a kötelességük, és azzal is tisztában voltak, hogy a kötelességük megszegése kellemetlenségeket vonhat maga után”.
Arra nevelte őket, hogy oldják meg a feladataikat, de fontos volt, hogy ha nehézségbe ütköznek, tudják, hogy édesanyjuk mellettük áll és a segítségükre siet: mindezt úgy határozta meg Kristály Katalin, hogy „feladatom volt, hogy miközben dolgoznak, a lelkiállapotukat fürkésszem, felfigyeljek arra, ha valaki szomorú, elcsüggedt és biztosítsam őt arról, hogy mellettünk biztonságban van: míg én meghallgattam őket, jelenlétet és támogatást biztosítottam számukra, a férjem az anyagi hátteret és a jó kapcsolatot építette ki”.
Elmondása szerint próbálták gyermekeiket vallásosan nevelni, de sosem szerették volna rájuk erőltetni a meggyőződéseiket. Valójában az életmódjukkal formálták a testvéreket, hiszen azon keresztül megtapasztalhatták, hogyan fonódik össze a hit, a munka, az együttműködés, és ezeket látva eldönthették, mit szeretnének tovább örökíteni. Férjével együtt csak arra törekedtek, hogy erkölcsös embereket neveljenek a gyermekekből, olyanokat, akik képesek helyesen dönteni, és megtalálják a helyüket a családon túl, a „nagybetűs életben” is.
Ünnepek, ajándékozások, iskolai események egy tízgyermekes családban
Mint megtudtuk, amint a gyerekek akkorára nőttek, hogy érteni kezdték az ünnep lényegét, a karácsonyi ajándékozást is közösségi élménnyé formálták: szinte lehetetlen küldetés volt minden gyermeknek azt az ajándékot vásárolni, amit szeretne, így „angyalkázásba” kezdett a család: mindenki kihúzott egy-egy nevet a kalapból, és advent első vasárnapjától kezdve vigyázta a testvérét vagy szülőjét, illetve karácsonykor meglepte egy kis figyelmességgel: „volt idő, amikor az ajándékokat elrejtettük, keresgéltük szenteste, sokat nevetgéltünk, igazi élmény volt így a karácsony” – részletezte Kristály Katalin.
Elmondása szerint népes család legnagyobb kihívása az volt, hogy minden gyermekre elegendő időt és figyelmet szánjon, hogy egyik se érezze azt, elhanyagolja. Egyszerre azonban csak egy eseményen tudott megjelenni, ezért nagy szervezést igényelt, hogy mindenkinek eleget tegyen, megjegyezze a napi programjukat, részt vegyen az összes szülői értekezleten. Illetve az is nagy feladat volt számukra, hogy minden gyermeküket képesek legyenek támogatni, testileg és lelkileg is óvni, előkészíteni arra az életre, ami a családi közösségen kívül zajlik.
CSAK SAJÁT
„Sokat változtam, minden gyermek születésével egy kicsit más személy lettem: azzal, hogy ajándékként fogadtam el őket, abba is beleegyeztem, hogy a különféle személyiségjegyeiket, világlátásukat is elfogadom. És ez szintén nagy feladat: nem ítélkezni, nem megregulázni, hanem elfogadni azt, az gyermekem felnőtté cseperedik, és a fejlődése folyamán véleménye, ötletei, gondolatai, gondjai vannak” – osztotta meg velünk az édesanya. Mivel gyermekei különböző személyiségjegyekkel rendelkeznek, nem nevelhette őket egyformán, hiszen a gyermekkoruk, sőt, a serdülőkoruk is különféleképpen mutatkozott meg.
„Ahhoz, hogy egyikük fejlődését és kibontakozását se törjük meg, szükség volt arra, hogy a férjem és köztem egyensúly legyen: bármilyen nehézségbe is ütköztünk, az elsődleges az volt, hogy mi, szülők közös nevezőre jussunk, jól legyünk, egymást szeressük” – részletezte megkérdezettünk. Minden akadályt akkor sikerült áthidalniuk, ha nyugodtak és kiegyensúlyozottak voltak, ehhez pedig elengedhetetlennek bizonyult a jó házasság, a biztos hitvesi kötelék. A gyermekeknek ez biztonságot és erőt adott, érezték, hogy a szülők között egyensúly van, és ez megszüntette a félelmeiket, könnyített a gondjaikon.
Gyermekek és szüleik egyaránt dolgoztak, mindenki tudta, ez viszi előre a családot
Azt is elfogadták, ha a gyermekek nem az elvárásaiknak megfelelően cselekedtek, mert meggyőződésük, hogy nem azért alapították a nagycsaládot, hogy közben a gyermekek útját, választásait és véleményét befolyásolják. A családon belüli feladataikat is a temperamentumukhoz igazították, úgy látták jónak, hogy a természetbe vágyók, a gazdálkodni szeretők, a könyvek fölött ücsörgők, a kalandvágyók és az érdeklődők mind olyan feladatokat kapjanak, amelyek nem jelentenek nehézséget számukra.
Az édesanya az első gyermekek érkezése között kötödében, varrodában dolgozott, férje pedig kemény munkát végzett a család fenntartásának érdekében. „Ahogy egyre bővült a család, én hivatásos édesanya lettem, a gyermekekkel és a házi teendőkkel töltöttem minden időm, de a férjem nélkül nem sikerült volna megvalósítani mindazt, amink ma van”. Férje Balánbányán dolgozott, egy fizetésből iskoláztatták az összes gyermeket: „mindig meggondoltuk, mire költjük a pénzünket, mi az, amit nélkülözhetünk, amin spórolhatunk. Gazdálkodunk is, így magunknak állítottuk elő a zöldségeket, a húst, a tejet, a gyümölcsöt, és ez hatalmas kapaszkodónk volt, hiszen csak a legszükségesebbekre kellett pénzt áldoznunk, így maradt elegendő összeg a gyermekek iskoláztatására” – osztotta meg velünk az édesanya, aki mindig is szentül hitt a továbbtanulásban, ezért szorgalmazta is, hogy ha csak lehet, tanuljanak. Minannyian iskolát végeztek, a legkisebbek még az iskolapadban ülnek, a nagyobbak közül a lányok mind egyetemet választottak, a fiúk inkább a munka mellett döntöttek.
A gyermekek sokat segítettek a gazdaságban: foglalkoztak a krumplifölddel és az állatokkal is, előfordult, hogy nem volt kedvükre a munka, de akkor sem tántorodtak vissza, mert az sosem volt titok a családban, hogy az önellátásnak köszönhetően lesz elegendő forrásuk a továbbtanulásra – és ez elegendő motivációnak bizonyult. „Tudtam, hogy képesek vagyunk arra, hogy fenntartsunk és előre vigyünk egy nagycsaládot, és bíztam abban, hogy azt, ami bennünket már meghalad, megadja nekünk az Isten. Valójában meg is adta mindig, ha mi megtettünk mindent a haladás érdekében, a hiányosságok előbb-utóbb pótlásra kerültek, csak imádságos lelkülettel kellett élnünk” – részletezte Kristály Katalin.
Gyermekeik mind az országban maradtak, egyetlen fiuk ment külföldre szerencsét próbálni, de ő is hazajött, végül itthon állapodott meg. Egyesek egyetemet végeztek, és Kolozsváron telepedtek le, és vannak köztük, akiket inkább a gazdálkodás, a fizikai munka vonzott. A két idősebb fiú és lány már dolgozik, három még egyetemre jár, a kisebbek pedig még iskolába.
„Nagyjából mind kirepültek, és ritka az, hogy mindannyian itthon legyenek egyszerre. A járványhelyzet azonban ránk pozitívan hatott: egyszerre húzódott vissza mindenki a családi fészekbe” – mondta Kristály Katalin. A pandémia jócskán adott feladatot is, hiszen az összes egyetemista és iskolás gyermek online oktatásban részesült, így minden szoba megtelt a diákokkal, de örvendtek annak, hogy valódi együttlétben, minőségi időben lehet részük: sokat beszélgettek, végre csak egymásra figyeltek, az udvarra, a kertbe jártak – olyan volt, mintha vasárnap vagy ünnepnap lenne, amikor a nagyasztal körül összegyűlnek.
.jpg)
