Szépek, tehetségesek, rajong értük a közönség, sikernek, szeretetnek nincsenek híján. Amikor azonban letörlik a sminket, és kilépnek a színház kapuján, hazafelé menet lassan-lassan hátrahagyják a szerepet, az előadást, a reflektorfényt, és más kerül előtérbe. Az anyaság. A Kolozsvári Magyar Színház öt színésznőjét kerestük meg azzal a kéréssel, hogy foglalják szavakba, mit jelent számukra anyának lenni. És megtették. Meséltek magukról, gyerekeikről, mindennapi örömeikről, kétségeikről, és amikor kifogytak saját szavaikból, anyák napi verset is mondtak, amellyel gyerekeiknek is vallottak. Vigyázat! Érzelemdús tartalom következik.

Meg lehet-e fogalmazni ezt az állapotot, amit az anyaság jelent? Lehet-e bármilyen jelzőt használni rá? Ki lehet-e fejezni az anyaságban való létet egy szóval? És százzal? Hát próbálkozni próbálkozunk folyamatosan, ez biztos. Regények, drámák, versek szólnak arról, hogy mit jelent anyának lenni. Mégis minden anya más és másként éli meg életének ezt a mindent meghatározó kapcsolatát. A kolozsvári magyar társulat színésznői, Györgyjakab Enikő, Kali Andrea, Kántor Melinda, Kézdi Imola és Pethő Anikó Beney Zsuzsa megható soraival próbálják meg mindenki számára érezhetővé tenni az anyaság érzelemvilágának komplexitását:

Az öt színésznő a versen túl is megkísérelte a lehetetlent: elmondani azt, hogy mit éreznek a gyerekeik iránt, hogy mi változott meg az életükben, amióta anyák lettek. Íme, néhány fontos gondolat olyan érzelmekről, helyzetekről, amelyet – hozzájuk hasonlóan – sok-sok anya megtapasztalt már.

Györgyjakab Enikő: soha vissza nem térő pillanatokat élek meg nap, mint nap

Györgyjakab Enikő színésznő, koreográfus, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának pedagógusa, valamint a Shoshin Színházi Egyesület társalapítója. Azonban egy ideje már „csak” édesanya. A három éves és tíz hónapos Ábelt és a nyolc hónapos Bálintot neveli, a szakma pedig félretéve várja, hogy valamikor visszatérjen az Enikő életébe.

„Nagyon vágytam erre az új dologra, az anyaságra – vallja be őszintén. – Persze, ettől még a kétségbeesés megvolt, na, nem amiatt, amit a hátam mögött hagytam, hanem a sok új kihívás, amelynek eleget kellett tennem. Kicsit megijedtem, amikor tudatosult bennem, hogy nap, mint nap helyt kell állni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, a hétköznapi feladatok is épp olyan nagy kihívásoknak számítanak: beteg a gyermek, főzni kell, játszani kell, és így tovább.”

Enikő azt mondja, hogy sokat változott amióta anya lett. Kicsit aggódóbbá vált, ugyanakkor sokkal megértőbb lett emberekkel, helyzetekkel és önmagával szemben is. Arra a kérdésünkre, hogy melyik a kedvenc pillanata a napból azt válaszolta, hogy a gyerekek elcsendesedése utáni perceket szereti, mert akkor van ideje tudatosítani azt, hogy milyen fantasztikus ajándék minden együtt töltött nap. „Van az a varázslatos pillanat, amikor a gyermekek elalszanak, és ha éppen nincsenek sürgős dolgaim, amíg fölébrednek, akkor főzök egy kávét, lehuppanok melléjük egy karosszékbe, és olvasok egy kicsit, persze gyakran felpillantva, hogy az arcocskájukat lássam” – mesél Györgyjakab Enikő a gyerekekkel töltött mindennapokról.

Az állandó, aktív jelenlét csak nagyfokú tudatossággal érhető el, Enikő is folyamatosan igyekszik maximálisan részt venni minden aprócska játékban. Ezt a jelenlétet érdekes módon épp a gyerekei tanítják meg neki. „Nagyon furcsának fog tűnni, amit most mondok, de igazából az van, hogy én most tanulok játszani a gyerekekkel. Ők nagyon tudnak játszani, és szembesítenek azzal, hogy milyen, amikor nem igazán játszom, hanem csak tologatom az autót, de közben írom fejben a bevásárló listát. És azonnal észreveszik, meg én is észreveszem, és kicsit lelkiismeret furdalásom is van, hogy nem vagyok ott százszázalékosan a pillanatban” – mondja ki Enikő sok-sok szülőnek a mindennapos gondját, de ezt is hozzáteszi, hogy ő ezt a csapdát mindenáron el akarja kerülni, mert tudja, hogy minden együtt töltött perc egyedi, soha nem tér vissza, és mint ilyen felbecsülhetetlen értékű.

Egy másik nagy fordulat az életében, amióta anya lett, az édesanyjához fűződő kapcsolatának az átalakulása volt. „Nagyon megváltozott az édesanyámhoz való viszonyom, mert mi négyen vagyunk testvérek, és most döbbenek meg azon, hogy édesanyám, hogy bírt helytállni négy gyermekkel úgy, hogy közben dolgozott is. Rengeteg szeretetet és törődést kaptam tőle, soha nem éreztette velem, velünk gyerekkel azt, hogy neki ez nehéz vagy fárasztó. És most, hogy én is anya vagyok, nem győzöm elégszer megköszönni azt, amit értünk tett, tettek”  – fogalmaz a színésznő. Györgyjakab Enikő az édesanyjának a fáradhatatlan és felhőtlen szeretetéből merítkezve próbálja maga is hasonlóképpen nevelni gyerekeit.

Kali Andrea: rengeteget tanultam a gyerekeimtől

Láttuk már Rómeó Júliájaként, láttuk férfiszerepben az Ellveszett levélben, de nagymama is volt több előadásban. A szerepek széles skáláján azonban kivételes fontos helyet foglal el az anya szerep. Amely igazából nem is szerep, hanem az élet lényege – fogalmazza meg Kali Andrea a gyerekeihez fűződő érzelmeit.

A Kolozsvári Magyar Színház társulatának színésznője két gyereket nevel. Lánya, Pirkó 16 éves, kisfia Boldizsár pedig hat. A gyerekvállalás koncentráltabbá tette, jobban beosztja az idejét, és erősebben összpontosít az elvégzendő munkádra. A szerepekből pedig jólesik hazamenni, a gyerekekkel lenni. Sikerült egyensúlyt teremtenie a szakmai élet és a család, a gyerekeivel való foglalkozás között, és ez nagyon jó – mondja Kali Andrea.

„Anyának lenni folyamatos fejlődés, tanulás és hit. Együtt fejlődsz a gyerekeddel, miközben megtanulsz bízni az ösztöneidben, és töretlenül hiszel abban, hogy nem lesz semmi baj. De azért sosincs lenémítva a telefonod… Anyának lenni azt jelenti, hogy időben kell odaérni az iskolába, a leckét ki kell kérdezni – akkor is, ha egy szót sem értesz belőle. Anyaként mindig a gyerekeiddel vagy – akkor is, ha éppen messze tőled. Ha anya vagy, történjék bármi, sosem vagy egyedül. Anyának lenni sok-sok áldozat és küzdelem – az a fajta, amit sose sajnálsz, amelyikből bármennyit bevállalnál, mert tudod és érzed, hogy megéri” – árulja el Kali Andrea, hozzátéve, hogy kiteljesedett az élete gyerekei által, akik a legjobb tanítói is voltak sok tekintetben.

Kántor Melinda: a minőségi idő nagyon fontos számunkra

Orvos, atomfizikus, német nyelvtanárnő szeretett volna lenni rendre, de sorsát nem kerülhette el, az egyetemi felvételire való beiratkozás pillanatában döntötte el hirtelen, hogy vált, és azóta életének egyik legfontosabb tere a színház lett. Kántor Melinda aprócska termetéhez és vidám tekintetéhez óriási lélek társul, amely csordultig van szeretettel. Szereti a színházat, szereti az embereket, és imádja gyerekeit, akiknek azonban igyekszik teret engedni, hogy felnőtté válásuk zavartalan legyen.

„Szerintem szigorú anya vagyok, ennek ellenére megértően viszonyulok gyermekeimhez, és igyekszem nem rájuk erőltetni a saját elképzeléseimet. Megpróbálom tiszteletben tartani azt, hogy ők független, szuverén individuumok, gyönyörű szép lelkek, akiknek segíteni próbálok a szárnyalásban” – jellemzi a közte és gyerekei között lévő szoros kapcsolatot Kántor Melinda.

 „Azt szokták mondani, hogy többféle szeretetnyelv van, és mindenki másképp fejezi ki ragaszkodását, gyermeke, édesanyja, családtagja iránt. Ha hármunknak a dinamikáját megfigyelem, akkor azt kell mondanom, hogy számunkra az érintés, az ölelés, az egymáshoz bújás az a közös nyelv, amit mindnyájan igénylünk, és ami által ki tudjuk fejezni ragaszkodásunkat úgy, hogy célba is jusson” – részletezi Kántor Melinda a közte és gyerekei között lévő harmonikus viszony egyik legfontosabb feltételét, azt, hogy értsenek egymás szeretetnyelvén.

Ugyanakkor nem felejti el hangsúlyozni, hogy legalább olyan fontos számukra az együtt töltött minőségi idő is. Ennek akkor kezdett egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítani, amikor Bence fia felnőtté válva, elhagyta a családi fészket. „Amikor Bence először itt Kolozsváron albérletbe költözött, már akkor úgy éreztem, mintha a fél karomat levágták volna, de tűrhető volt, mert gyakran találkoztunk, összefutottunk a színházban, beszélgettünk, csak éppen mindenki másfelé vette az irányt, amikor haza kellett menni. Ezt követte a második szakasza az eltávolodásnak, amikor kiköltözött Budapestre”– részletezi Melinda fia felnőtté válásának útját.

Az üresedő fészek szindrómán minden anya átmegy, hozzátartozik az anyasághoz. "Ezt mindhárman megszenvedtük, én pedig akkor éreztem igazán, hogy mennyire nehéz feldolgozni tudni azt, hogy ezután már minden nap más lesz, mint amit addig megszoktál anyaként. Szép lassan a fiam tanított meg arra, hogy hogyan kell a távolsági kapcsolatokat ápolni, és hogyan kell elkerülni a fölöslegessé vált kérdéseket, mint amilyen a mit ettél ma, fel vagy-e rendesen öltözve és a többi. Megtanultam azt, hogy hogyan lehet másként szeretni, másként segíteni” – tárja fel Melinda őszintén anyaságának egyik meghatározó momentumát.

„El sem tudom képzelni, hogy milyen lennék gyermekeim nélkül. A szülővé válás az odafigyelésnek egy másfajta minőségét fejlesztette ki bennem. Addig is figyel az ember: barátaira, kollégáira, szerelmeire, de teljesen másképpen. A gyerekre való figyelés egy teljes értékű fókuszt igényel, miközben lehet, hogy a gyermek univerzumában meg kell elégedned időnként egy periférikus hellyel, mert számára pillanatnyilag más prioritások vannak. És el kell tudni ezt fogadni”– zárja gondolatait Kántor Melinda.

Pethő Anikó: elképzelhetetlen mennyiségű szeretet kapok

 2007-től tagja a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, és már rögtön az első évadban UNITER-díjra jelölték Szonja szerepéért Csehov Ványa bácsi című előadásában (rendező: Andrei Şerban), amely a kolozsvári társulat egyik leghíresebb, legtöbbet játszott és legdíjazottabb előadása az elmúlt évtizedekből. Pethő Anikó egyedül neveli kisfiát, Dávidot, ennek ellenére nem érzi azt, hogy nehéz anyának lenni. A felszabadult boldogságot, örömöt, a sok-sok adok-kapok szeretetet emeli ki, amikor szóba kerül, hogy foglalja össze azt, miként változott az élete, amióta kisfia lett.

 „Sokkal nyitottabb lettem, és frissebb ez alatt a hat év alatt, amióta Dáviddal vagyok, ha visszaemlékszem az előtte lévő életemre, akkor nem tudom elképzelni, hogy mivel is telt az idő, amikor nem próbáltam, nem voltam a színpadon, hiszen most minden percemet, ami szabad, azt gyakorlatilag ő tölti ki. Úgy tűnik, hogy rengeteg üresjáratom volt, most az nincs, nagyon be kell osztanom az időmet” – mondja Pethő Anikó, akit számtalan főszerepben láthatott a kolozsvári színház közönsége az elmúlt években, tehát igazán nem állítható róla, hogy a gyereknevelést ne tudná összeegyeztetni a hivatásával.

Mi több, nemcsak a színház fér bele Anikó életébe, hanem tudatosan úgy tervezi meg életét, hogy saját magára is tudjon figyelni. „Kezdetektől, amióta megszületett, mivel egyedül nevelem, nagyon figyeltem arra, hogy megtartsam az énidőmet. Dadust hívok, ha moziba akarok menni vagy koncertre. Édesanyám tanít, és ha vakáció van, akkor ő is sokat van Dáviddal. Tehát nem panaszkodhatom, mert jut idő magamra” – mesél Anikó az anyukalét kereteiről.

Az „anya” szóról nagyon sokaknak az önzetlenség, önfeláldozás, feltétel nélküli szeretet, melegség, gondoskodás, védelem, odaadás jut eszébe. Egy finom, puha fészek, amelybe bármikor vissza lehet térni egy kis melegségért, megértésért, figyelemért, gondoskodásért. Nincs ez másként Anikó és fia, Dávid esetében sem.

„Nagyon szoros a kapcsolatunk, nagyon bensőséges, és ezt Dávid alakította így, naponta többször is elmondja nekem, hogy mennyire szeret, és nekem ez abszolút újdonság, mert én nem voltam ennyire nyitott, nem beszéltem ilyen nyíltan az érzelmeimről még gyerekkoromban sem. És a szoros, szeretetteljes viszonyunk sok-sok vidámsággal telítődik minden nap. Rengeteget játszunk, nevetünk, szórakozunk. Reggelente hozzám bújik, és ilyeneket mond: ’szia, cuki anyukám’. Hát azt a pillanatot nem adnám semmiért.”

Kézdi Imola: az anyaság az önmegismerés magasiskolája

Az egyik legsikeresebb kolozsvári színésznőnek, Kézdi Imolának a szakmai pályafutását nehéz volna egyetlen mondatba összefoglalni, hisz számtalan emlékezetes színpadi alakítása volt. Már az első, Kolozsváron játszott szerepéért (Leát alakította a Fehér tűz, fekete tűz – Dybbuk című előadásban) 2002-ben megkapta a Romániai Színházi Szövetség (UNITER) díját a legjobb színésznő kategóriában, ezt követően pedig számos díjban és kitüntetésben részesült.

Senki nem hinné, hogy ez a tehetséges színésznő valamikor orvosnak készült, pedig így volt. Nem egy interjúban mesélte el Kézdi Imola azt, hogy gyerekkorában babáit gyógyítgatta, injekciózta, és ha nem iratkozik be egy iskolai színjátszó csoportba, akkor nem fedezi föl magának azt a varázslatos világot, amely felszínre hozta a benne szunnyadó tehetséget.

A gondoskodás, a szeretet, a törődés azonban nem tűnt el az életéből.  Rézi kislánya, majd kisfia megszületése óta ismét, hatványozottan jelen van mindennapjaiban. Sokan kérdezték tőle, hogy hogyan osztja meg idejét a gyerekek, család és színház között, hisz Imola híres a szakmai körökben arról, hogy mennyire pontos és alapos munkát végez a színpadon.

„Megjött Rézi és elég hamar helyrerakta az értékrendszeremet: van az anyaság és van a színház. Rájöttem, hogy mindkettőt lehet jól csinálni egyszerre, csak időbeosztás kérdése. Aggódtam az elején, hogy mi lesz, nem jut időm a színházra. Kiderült, hogy kisbabával sokkal több energia és idő marad erre, mint gondoltam volna, csak nagyon ravaszul be kell osztani az időt. Persze van olyan, hogy sok minden felhalmozódik, az éjszakai nem alvások például, de ki lehet bírni” – mesélte el Kézdi Imola az őt megismerni vágyó közönségnek a 2017-ben megrendezett Livingroomon, hogy hogyan alakult át élete amióta anyuka lett. Ugyancsak ezen az esten vallotta be azt is, hogy egyetlen nagy óhaja, kívánsága az, hogy gyerekeivel ugyanolyan szoros, szeretetteljes viszonyban maradjon húsz év múlva is.

„Számomra az anyaság az önmegismerés magasiskolája – vallja Kézdi Imola. Annyi mindent tanultam a gyerekeimtől, hogy felsorolni is képtelenség lenne. 13 éve nap, mint nap rácsodálkozom arra, hogy hogyan élhettem nélkülük. Mintha azóta minden a helyére került volna a lelkemben.”