Csudadolog anyának lenni.

Rendszerint azzal kezdődik az egész, hogy az ember megtudja a témáról gyakorlottabb felmenőjétől, hogy az ő életének a gyermek volt az „értelme” meg a „mindene”.

Ettől aztán jól meg lehet ijedni. Ha ugyanezt érzi az ember a saját gyermeke iránt, akkor azért, ha nem teljesen így és nem épp ezekkel a fogalmakkal, akkor meg azért. Bármelyik is legyen a helyes és kínálkozó válasz, az ember lánya érezi és látja is: kapcsolata a gyermekével mindig „más”  (és ez itt a varázsszó).

Ez aztán újabb riadalmakra adhat okot. Hogy akkor vajon jól van-e így, helyes vagy helytelen ez a „másság”, vagy leginkább a fene tudja…?!

Mert az, ahogy az ember anyaként az akadályokat veszi egy könnyű/nehéz terhesség, illetve egy könnyű/nehéz szülés után, az mindig vagy pont olyan vagy egyáltalán nem olyan, mint amilyen a saját anyjáé, barátnőié, szomszéd asszonyáé. És erről aztán hosszan el lehet beszélgetni.

De hát ugye, a kézenfekvő anyasági és gyermeknevelési modelleket mindig követni kell („régebb így csinálták és milyen jó volt”), illetve mindig sokkal jobb eltérni, eltekinteni ezektől („mert ma már nem olyan világot élünk, mint akkor”)…

Gond azonban egy szál sincs: mindenütt segíteni akarnak úgyis, megtanítani, hogyan kell (jó) anyának lenni, két lábon járó átgyúrható nyersanyagként tekintenek ránk a közösségi médiában és a lépcsőházban, online-ban és offline-ban. Mindkét közegben zömében kéretlenül.

Mindig akadnak (főként) tanító asszonyok, mester- és gurunők, akik szerint másképp kellene csinálni mindent, mint ahogy éppen. Oktatnak arra, hogy a szoptatást fokozatosan/egyből kell abbahagyni, addig kell űzni ezt a „tevékenységet” amíg az anya győzi/a gyermek bírja. Továbbá arra is: hogyan kell a gyermek hisztijére feszült idegszállal figyelni vagy éppen rá sem hederíteni, próbálkozni kitartóan az etetéssel vagy egészében a gyermekre bízni, mert azt csak az anya/gyermek tudja igazán, hogy mi jó neki.

Meg aztán, amikor eljön az idő (de talán még sokkal előbb) megtudhatjuk ugyanezektől a szakértőnőktől még azt is, hogy jó, ha az ember lánya korán/későn íratja be a gyermeket bölcsődébe/óvodába, mert csak ebben az esetben fejlődnek megfelelőképpen a kommunikációs készségei. És mindeközben a kéretlen tanácsadók merően néznek az amatőr, csodálkozó anyára: ezt hogyhogy nem tudta mostanáig…

Azt hiszem, amióta a lányom megszületett, anyaságból ezt tanultam meg leggyorsabban: minden nevelési tipp legalább annyira igaz, mint annak a halál ellenkezője.

Meg is szoktam fogadni őket egytől egyig. Csupán az arcizmaimat kellett hozzáedzenem idővel a váratlanul felbukkanó és a gyanútlan anyákra orvul mindenütt leselkedő különböző, megingathatatlanul relatív elméletekhez, amelyek hallatán még Einstein is hirtelen mást  gondolna a fekete lyukról, utána meg széttépné a diplomáját.

Szóval, minden így megszerzett, vagy inkább felszedett tudásom eddigi anyai karrierem során igen hasznosnak bizonyult. Hiszen egy nyitott érdektelenségről, illetve egy zárkózott érdeklődésről árulkodó arckifejezés bizony-bizony hordozhatja egy nagyon érdekes/kínos rövid/hosszú anyák közötti eszmefuttatás lehetőségét. Persze, attól függ..

Ilyen körülmények között kell egy anyának mindig következetesnek, magabiztosnak és módfelett határozottnak lennie úgy, hogy közben mindig természetes, rugalmas és nyitott is legyen, főleg azokra az újdonságokra, amelyekkel gyermeke naponta előrukkol. Nos, ezt tessék utánunk csinálni!

Szóval, eddigi tapasztalataimra alapozva: inkább tartanék hosszú tudományos értekezést olyan nem létező dolgokról, mint amilyen a hazai autópályák hossza vagy a medúzák nemi élete, minthogy szaktanácsokat osztogassak anyáknak arról, hogyan csinálhatnák jobban azt, ami naponta úgyis olyan lesz, amilyenre éppen akkor és ott sikeredik véletlenül…

Itt és most, azt hiszem, csupán egyetlen bizonyosság létezik: ma anyák napja van. Úgyhogy boldog lavírozást kívánok minden anyának a lét örök bizonytalanságában!