Még csak idén érettségizik, de máris a világ legjobb sportfotósai között szerepel Horváth Tamás. A kolozsvári diák Like a Family című fotójával nevezett a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS) versenyére, ahol jelenleg a legjobb 150 között van alkotása. A 18 éves fényképész valódi szenvedéllyel áll munkájához, gyerekkora óta imádott focicsapatának hivatalos fotósa, emellett pedig nemzetközi vizekre is evezett már. Minden pillanat, amit lencsevégre kaphat, izgalommal tölti el, hiszen számára a sportfotózás legnagyobb vonzereje, hogy mindig egy új, megismételhetetlen történetet mesélhet el. Interjúnkban kifejti azt is, melyik a legvadabb fotós élménye, hogyan tartja az egyensúlyt az iskola és a munka között, és elárulja, mihez kezdene, ha eltörölnék a fotózást a föld színéről.

– Bekerültél a világ legjobb sportfotósainak a listájára. Ezt felfogtad már? Mit jelent ez számodra?

–Számomra nagy dolog, hogy bejutottam a világ a sportfotózás elitjébe úgymond. Mert amikor láttam a neveket, egy csomó olyan fényképész volt még a listán, akit én követek, nézem a munkájukat, és inspirálódok tőlük, mert igen, mi is inspirálódunk.

– Mesélj nekem erről a versenyről: hogy kell számokban elképzelni, kik nevezhetnek be?

– Először is profi sportújságíró kell legyél ahhoz, hogy jelentkezni tudj a versenyre, vagyis ha valaki a tribünből készít egy képet, az nem hivatalos, mert az nem számít profi újságírónak. Számokban: 2065-an küldtek be képet, 136 országból. Az első fázisban 150-en kerültek a listára, ahova én is, a következő hónapban lesz egy rövid lista, és májusban majd a díjak. Tudtommal a 40 tagos zsűri díjazza az első hármat, és talán vannak különdíjak is, de nem néztem utána. Őszintén, nem a főnyereményért iratkoztam fel, hanem magamért, csak hogy lássam, hol állok. A tavaly is jelentkeztem a Young Reporters kategóriába, a 30 év alattiak között, idén pedig a Sport Action kategóriába.

– A fotó, amivel neveztél a Like a Family címet kapta, azaz Mint egy család. Mesélj a fotózási körülményekről.

– Ez a kép egy CFR meccsen készült, az FCSB ellen, ahol a főszereplő Vasile Mogoș, aki a Tachtsidis gólja után együtt örvend a szurkolókkal. Mogoș a jobb hátvéd, és én tudtam, hogy van ez a szokása, hogy jön hátulról és rászökik a csapattársaira. Ez az egyik titka a sportfotózásnak, hogy tanulmányozd a játékosokat, a sportolókat, mielőtt lefényképezed őket, hogy el tudj kapni ilyen pillanatokat. Tudd, hogy hogy szokott örvendeni, ha egyáltalán szokott örvendeni, mert van olyan, aki nem fejezi ki látványosan az érzéseit, ez játékostól függ. A CFR-eseket nagyon jól ismerem, már két éve ott dolgozom, így könnyebb a dolgom.

– Jelenleg tizennyolc éves vagy, de úgy tudom, már régóta fotózol. Mikor és hogy kerültél bele a fotózás bűvkörébe?

– Az első fényképezőgépemet hatéves koromban kaptam, de az egy ilyen nagyon kicsi, zsebfényképezőgép volt. És a sportfotózás úgy kezdődött, hogy mentem a barátaimmal, osztálytársaimmal focizni, ahol fényképeztem a meccseiket, az edzéseiket. Profibb, CFR-es meccsekre már hároméves koromtól járok, szóval én mindig szerettem a focit. Az első fotó, amire büszke voltam, elkaptam az egyik osztálytársamat, miközben kivédett egy labdát a kapufától. Ő nagyon akrobatikusan felszökött, ekkor tizenkét éves voltam.

– Maradjunk még egy kicsit a sportfotózásnál: mi az, ami igazán elvarázsolt ebben a műfajban? Egyáltalán próbáltál-e más műfajt?

– Próbáltam más műfajt is, de nem szeretem. Az egyetlen, amit még szeretek, az mondjuk a stúdiófotózás, a portréfotózás, de ez összekötődik a sportfotózással. Mert például, ha egy akármilyen sportklubnak dolgozol, nem muszáj fociról beszélni, portrékat is kell készíteni. Amikor bemutatják az új mezeket, vagy amikor jön egy új játékos, le kell fotózni. Ez valahogy összekötődik, és szeretem mindkettőt.

Visszatérve arra, amit kérdeztél, a sportfotózásban soha nem tudod ugyanazt lefényképezni. Mindig más. Nekem ez fontos, hogy mindig legyen valami új, ne legyen monoton, unalmas. Mondhatnák egyesek, hogy a foci esetében monoton, mert ugyanott ülsz, ugyanaz a pozíció. Én azt mondom, hogy ott sem unalmas, mert mindig másképp játszik a csapat. De a motorbiciklis versenyeken, például a Redbull Romaniacs-en, ahol az erdőben fényképezem a versenyzőket, ott nem jön ki ugyanaz a kép egyik oldalról meg a másikról, nemhogy egyik napról vagy évről a másikra. Egyiknek így csúszik ki a kereke, a másik szökik, a harmadik leesik, mindig van valami új.

– Vissza nem térő pillanatok vannak.

– Pontosan, és ezt szeretem benne.

– Térjünk vissza a kolozsvári Vasutasokra, a CFR-re, akiknek a meccseire már hároméves korod óta jársz. Hogy lettél te az egyetlen hivatalos fotósuk?

– Két éve kértem egy akkreditálást az egyik meccsre, amit meg is kaptam, a második meccsemen pedig pont akkor nyerték az utolsó bajnokságukat. Számomra nagy öröm és nagyon jó érzés volt, hogy miután tizenkét évig jártam meccset nézni, ott lehettem mellettük, amikor megnyerik a bajnokságot. És így kezdődött az egész. Hobbiként kezdtem, reméltem, hogy eljut egy magas szintre, de nem gondoltam volna, hogy épp ilyen hamar. És muszáj megemlítsem a kedvenc képemet is, ami a csapatkapitányáról, Camoráról készült 2022-ben, egy akrobatikus mozdulata közben.

– Milyen volt rajongóként becsöppenni közéjük, majd a munkatársukká válni?  Feltételezem, hogy most nagyon jól ismered őket, meg ők is ismernek téged. Milyen ott közöttük mozogni?

– Egy adott pillanatban megszokottá vált, de eleinte nagyon más volt. Az első profibb fotós évemben én mint sajtós mentem fotózni, nem a csapat hivatalos fotósaként. Amikor bekerültem először az öltözőbe, akkor valami nagyon jó érzés töltött el, mindig vágytam, hogy lássam őket élőben, hogy ott legyek mellettük, hirtelen egy gyerekkori álmom vált valóra. De ez idővel már megszokás lesz. Tehát engem személyesen már nem nyűgöz le az, hogy közöttük vagyok, hogy ismerem őket, de az elején olyan lenyűgöző volt számomra is. Most mindenki mondja, hogy milyen jó nekem, hogy ott vagyok közöttük, de nekem már nem valami különleges. Nekem ez már munka.

– Te a Getty Images-nek is dolgozol. Magyarázd el pontosan, itt miből áll a munkád, mert szerintem nem mindenki tudja ennek a működését.

– Ez már teljesen más műfaj. Elmegyek vagy elküldenek egy eseményre, ott felrakom a képeket a platformjukra, és kapok egy bizonyos százalékot abból, amit eladtak. Sokszor real time-ban kell küldjem nekik a képeket (szerk. megj. valós idejű, szinte azonnali). Most adok egy példát, mert voltam a Puskás arénában 2023-ban, az AS Roma és a Sevilla FC mérkőzésén, az Európa-liga finálén.

Berúgta a gólt az egyik játékos, én azonnal kivettem a kártyát a gépből, betettem a laptopba, letöltöttem a képet, és egy minimális szerkesztéssel küldöm is. Nagyon fontos, hogy gyorsan mozogjál, mivel például az Európa-liga fináléban 23-ban voltunk, amiből 20-an csak a Gettytől. Persze, azt veszik meg, amelyik hamarabb felkerül. Én ekkor még nagyon kezdő voltam, nem volt tapasztalatom. Most már rutinos vagyok, minden meccsen tudnék úgy dolgozni, hogy rögtön küldöm a képeket.

– Van nagyon vad fotózásos sztorid az ilyen real-time-os fotózásokon kívül? Amikor feltetted magadban a kérdést, hogy vajon megéri-e nekem fotósnak lenni?

– Eleinte ez a real time az volt, főleg amikor dobták a sörös poharakat, és tiszta sör voltam, de nem ez volt a legvadabb. Egy motorversenyen találtam egy nagyon friss medvelábnyomot. És akkor azt mondtam, hogy én egy kicsit kimegyek az erdőből, és ott a tisztáson ülök, ameddig elmegy legalább húsz motoros, és csak utána megyek vissza. 

– Épp most zajlik a próbaérettségi, te pedig épp interjúkat adsz a sikeredről, ami eszméletlen. Mennyire tudsz a sulira koncentrálni?

– Hiába van munkám, tudom azt, hogy ha nem érettségizek le, akkor mindhiába kínlódtam ki ezeket az éveket. Valahogy úgy látom, hogy át kell lépni ezen, meglesz. De ilyen szinten nem volt problémám soha, nem voltam soha kiváló tanuló, de problémáim se voltak a tanulással, mindig megálltam a helyemet az iskolában is. És persze megértőek velem a tanárok is, értékelem, hogy tudják, hogy nem játszadozom vagy nem lógok, hanem tényleg azért csinálom, mert valahogy a jövőmről van szó.

– A pályaválasztás kapujában állsz, és ha jól tudom, akkor te fotózást szeretnél továbbra is tanulni, nem?

– Igen, el szeretném végezni a kolozsvári UAD-on (szerk. megj. Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem) a fotó szakot, de a mesterit nem fotóban végezném, hanem Svájcban sportmenedzsmenten, mert ez egy plusz lenne, amit én szeretnék is. A legtöbb nagy sportszövetségnek a székhelye Svájcban van, mind az FIFA-é, mind az UEFA-é, jobb szemmel néznek, ha nem csak fotós végzettséged van. A sportokat mindig szerettem. Tervezek menni Forma–1-re is, MotoGP-re és Dakar-ralira is, de a foci az, amit mindig szívesen fotózok.

– Ha valaki teljesen eltörölné a föld színéről a sportfotózást, vagy úgy egyáltalán a fotózást, akkor mihez kezdenél magaddal?

– Ezen nem gondolkoztam soha. Kicsi koromban állatorvos szerettem volna lenni, de végül humán osztályba mentem, úgyhogy elengedtem. De ha valaki azt mondaná, hogy nem fényképezhetek, akkor is ezen a területen dolgoznék. Ha nem sportfotózás, akkor digitális marketing, de ugyanúgy a sport világában, mert itt mindig van valami újdonság.