A 8163 méter magas Manaszluról köszöntötte édesanyját születésnapján Sántha Xénia, aki szerdán egy nemzetközi expedíció tagjaként érte el a nepáli Mansiri-Himalájában található hegy csúcsát. A fiatal csíkszeredai nő a Maszolnak adott interjúban elmondta, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a csúcstámadás több mint húsz órájában és megosztotta azt is, milyen érzés volt a Föld nyolcadik legmagasabb csúcsán állnia, ahol a székely és a magyar zászlót is kibontotta.

– A beszámolóidból tudjuk, hogy nagyon megviselték a szervezetedet a nyolcezer méter felett eltöltött órák. Hogy érzed magad most, minden rendben van az egészségeddel?

–Ma (péntek – szerk. megj.) engedtek ki a kórházból, jobban vagyok már. Még mindig szédülök és egy pár napig fogok is, dehidratált voltam és nagyon legyengültem. A bal lábamon majdnem hármas fokú fagyási sérüléseim vannak, a jobbon, két lábujjamon egyes, kettes fokú. Ha egy kicsit még tovább maradok a hidegben, lehet, most nem lenne lábujjam. A kezelőorvos szerint volt még egy enyhébb agyi ödémám, magashegyi betegség. Kaptam perfúziókat, gyógyszereket és vissza kell majd járnom kötözésre. Egy éjszakát töltöttem a kórházban, miután helikopterrel lehoztak a hármas táborból. Azért nem többet, mert az expedíciót szervező cég nem fizette ki a kórházi ellátást. Az éjszakáért ki kellett fizetnem ezer dollárt.

– Hogyan emlékszel a csúcstámadásra? Egyáltalán mennyi ideig tartott?

– Maga a csúcstámadás majdnem 26 órás volt oda és vissza (a hármas számú táborig – szerk.megj.). Ez főleg annak köszönhető, hogy nem éreztem jól magam és sokáig fennragadtam a hegyen. A kettes táborból indultunk, elmentünk a hármasba, ahol pihentünk pár órát. Felkészültünk, pihentünk, kipakoltuk, amik nem kellenek, bepakoltuk, amik kellenek. A hármasból indultunk a csúcsra igazából pihenők nélkül. Húsz percre megálltunk a négyes táborban, csak hogy leüljünk és megvárjuk a többieket. Én egyébként nagyon gyorsan mentem fölfelé, tele voltam energiával. Nem is tudom, honnan volt annyi erőm.

Kapcsolódó

Himalája-expedíció: elérte a 8163 méter magas Manaszlu csúcsát a csíkszeredai Sántha Xénia (VIDEÓ)

Sikerrel zárult Sántha Xénia Himalája-expedíciója, a csíkszeredai lány elérte a nepáli Mansiri-Himalájában található 8163 méter magas Manaszlu csúcsát.

Himalája hegymászás Nepál expedíció

Utolsó előttiként indultam el a mi csapatunkból és másodikként érkeztem meg a négyes táborba. Aztán az energiáim kifogyóban voltak, a négyes tábortól körülbelül öt óra alatt értünk el a csúcsig, de pontosan nem tudtam figyelni az időt. Arra emlékszek, hogy rettenetesen hosszú és fájdalmas volt. A négyes tábor és a csúcs között félúton a jobb lábam elkezdett fagyni, a sötétben, hóviharban le kellett venni a bakancsomat, ami elég nehéz procedúra. Hamarosan jött a serpa ismerősöm és elkezdte dörzsölni a lábamat, valószínűleg ezzel mentette meg a teljes fagyástól. Visszatért belé az élet és folytatni tudtam az utat, nagyjából még két óra alatt értem el innen a csúcsot.

Nagyon sokan voltak ott, ez a csúcs nagyon keskeny, felhalmozódtak az emberek, és egy helyben kellett állnunk sokáig. Ütögettem a kezeimet, rúgtam a havat magam előtt, de az sem sokat segített. Öt méterre voltam a csúcstól, amikor vissza akartam fordulni, mert annyira fáztam, hogy kibírhatatlannak éreztem, végül mégis el tudtunk indulni és feljutottam a tetejére.

Visszafelé a bal lábamat éreztem, hogy nincs rendben, kibontottam és láttam, hogy elszíneződött a bőröm és rettenetesen fájt. Igazából le kellett mentenem magam a hármas táborig úgy, hogy nagyon meredek szekciókon valahogy fél lábon ereszkedtem. Túl sok időt voltam a hegyen és fogytunk ki az oxigénből is. Valahogy sikerült leereszkednem, közben 10-12 alkalommal estem össze.

– Mi okozta a legnagyobb nehézséget számodra az expedíció során?

– Azt mondanám, hogy az evés volt a legnagyobb probléma. Fent egyáltalán nem volt étvágyam, nagyon nehéz volt enni, összeszűkült a gyomrom, leállt az emésztésem. Evés nélkül nincs energia, anélkül pedig nagyon nehéz menni. Sok folyadékot próbáltam inni, amiben cukor van, de ilyen nem nagyon volt kéznél. Persze, volt torokfájás, orrfolyás, kisebb betegségek, bedugult orral pedig igazi kihívás volt haladni.

– Milyen érzés volt a „világ tetején” állni?

– A csúcstól öt méterre nem éreztem semmit, de amikor fölértem. és sikerült leülnöm, kikaparnom a zászlót a táskámból, akkor ütött meg igazából, hogy hol is vagyok. Láttam a képeket, végigmentem fejben a történéseken, de még kell pár nap, amíg feldogozom, hogy hol is voltam. Sötétben másztunk végig, imádkoztam magamban, hogy meglássam a napot. Hosszú idő után megláttam egy kis fényfoltot a hegy mögött, nagyon elérzékenyültem, amikor megláttam a Napot feljönni. Lenéztem és elém tárult a látvány, a napfelkelte a felhők fölött. Minden alacsonyabban volt, mint én.

Rámtört a sírás, ami az oxigénmaszkban és szemüvegben nem volt a legszerencsésebb. Nem kaptam levegőt és elért egy enyhe pánikroham, amikor elindultam lefelé, de aztán sikerült ezen úrrá lennem. Én már lefelé tartottam, láttam a társaimat, akik még fölfelé mentek. Egy nagyon keskeny részen elhaladtunk egymás mellett, és akkor is kicsordult néhány könnycsepp a szememből, mert boldog voltam, hogy nekik is sikerült, mindenki épségben van és mindenki följutott.

– Édesanyád születésnapján érted el a csúcsot, ő hogy fogadta ezt a „köszöntést”?

– A csúcstámadásra kiszemelt idő szeptember 23-a és 26-a között volt, én 24-ét néztem ki magamnak már hetekkel ezelőtt is, anyukám születésnapjától függetlenül. A csúcstól egy-másfél órára lehettünk, nagyon nehéz volt, futottam ki az energiából és úgy voltam vele, hogy feladom, de az volt a fejemben, hogy anyának megígértem, hogy feljutok és küldök neki egy születésnapi videót. Ez hajtott előre az utolsó másfél órában.

– A csúcson kibontottad a székely és a magyar zászlót is, mit üzentél ezzel?

– A két nemzet összetartozását szerettem volna erősíteni ezzel. Erdélyben és Magyarországon is laktam. Első magyar nőként és legfiatalabb magyarként jutottam el a valódi csúcsra, ezért fontosnak tartottam a magyar zászlót, de mivel csíkszeredai vagyok, a székely zászló sem maradhatott el. Számomra a kettő különböző jelentéssel bír, de mégis valahogy ugyanaz.

– Hogyan tovább? „Kipipáltad” a Himaláját és más kihívás elé nézel?

– Ahogy kijöttem a kórházból, már azt kérdezték tőlem az ismerősök, hogy mi lesz a következő? Van tervem, szeretnék még eljutni nyolcezres csúcsokra, de ez attól függ, hogy találok-e szponzort, mert elég drága. Vannak olyan csúcsok, amiket magyarok, legalábbis magyar nők még nem teljesítettek és nagyon jó lenne beírni a nevünket az expedíciós könyvbe, hogy mi magyarok és nők is fel tudnak jutni a csúcsra. Most kell nekem néhány hét, hónap, hogy végiggondoljam, de mindenképp vissza szeretnék jönni.