A nagyváradi polgármesteri hivatal dísztermében ünnepélyes csend uralkodott. Egymás után szólították a díjazottakat, azokat az egészségügyi dolgozókat, akik hosszú éveken, sokszor évtizedeken át végeztek kiemelkedő szakmai munkát a betegek szolgálatában. Amikor elhangzott a neve, Lapohos-Hideg András egy pillanatra úgy érezte, megállt az idő – mesélte a díjazott. „Nem láttam senkit. Csak azt éreztem, hogy ez egy olyan pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni” – mondta.

A szilágysomlyói kórházi főasszisztens az elmúlt napokban vehette át a rangos Dr. Mózes Károly-kitüntetést Cseke Attila fejlesztési minisztertől, ügyvivő egészségügyi minisztertől, a díj alapítójától. A kitüntetés az egészségügyi ápolók és asszisztensek egyik legjelentősebb szakmai elismerése Erdélyben.

A díj mögött nemcsak szakmai eredmények állnak, hanem egy életút, egy hivatás, emberi történetek, kórházban töltött éjszakák, ünnepnapok, csendes küzdelmek, remények és az a belső meggyőződés, hogy a legfontosabb sokszor nem a nagy gesztus, hanem egyszerűen csak: „ott lenni a beteg mellett”.

„Falun nőttem fel, ott természetes volt a segítség”

Lapohos-Hideg András 1977. február 8-án született Kolozs megyében, gyökerei Ördöngösfüzeshez kötik, ahhoz az erdélyi mezőségi településhez, amelyet sokan népzenei hagyományairól ismernek – meséli a díjazott.

„Ördöngösfüzes régi magyar település, különleges világa van. Ott még másként éltek az emberek, közelebb voltak egymáshoz, ha valakinek baja volt, nem kérdezték, hogy segítenek-e, mentek és segítettek” – emlékezett vissza.  

A falusi élet, az emberek közötti összetartás mély nyomot hagyott benne. Középiskolai tanulmányait Szamosújváron, a Petru Maior Elméleti Líceumban végezte, majd Kolozsváron tanult tovább az Alma Egészségügyi Posztliceális Iskolában. „Először biológia szakra felvételiztem, nem jutottam be, a vonal alatt maradtam. Akkor jött egy beszélgetés, ami eldöntötte az életemet. Egyik rokonunk, Anikó, a kolozsvári onkológián dolgozott ápolóként, ami nagy dolognak számított akkor, mindenki hozzá fordult segítségért, azt mondta nekem: jó dolog segíteni az embereken, és sajnos beteg emberek mindig lesznek. Ez mélyen bennem maradt” – meséli.

Lapohos-Hideg András akkor még nem tudta, hogy évtizedekkel később több száz beteg, kolléga és családtag életében lesz meghatározó szereplő. Később elvégezte az egészségügyi felsőoktatást az aradi Vasile Goldiș Nyugati Egyetem Orvosi, Gyógyszerészeti és Fogorvostudományi Kar – Általános Orvosi Asszisztensi szakon.

Az első évek: pszichiátria, éjszakai műszakok és emberi történetek

2001. március 1-jén kezdte pályáját a kolozsvári Klinikai Urológiai és Vesetranszplantációs Intézetben. Nem sokkal később azonban a pszichiátria felé sodorta az élet. A Kolozsvári Sürgősségi Megyei Klinikai Kórház I. számú pszichiátriai klinikáján dolgozott közel négy éven át. „Ott nem volt két egyforma nap” – mesélte.

A pszichiátria nemcsak szakmailag, hanem emberileg is formálta: „Megtanultam, hogy sokszor az a legfontosabb, hogy meghallgass valakit, hogy éreztesd a beteggel: nincs egyedül. Két perc alatt teljesen más ember lett valaki, ha érezte, hogy emberként bánsz vele.” Ebben az időszakban nagy hatással volt rá Pop Domnița főnővér. „Szigorú volt, nagyon szigorú, de amit elkezdett, azt végigvitte. Mindenki tisztelte, tőle rengeteget tanultam” – idézte fel.

Szerelem, házasság, Szilágysomlyó

2006-ban házasság révén került Szilágysomlyóra. Először a pszichiátrián dolgozott, majd amikor az osztály bezárt, a neurológiára került, itt ugyanabban az évben főasszisztens lett. Később újabb és újabb felelősségeket kapott, így 2013-ban kórházi főasszisztens lett, minőségirányítási felelős, fertőzésmegelőzési koordinátor, egészségügyi szolgáltatások szervezésének felügyelője.

Egy kisebb kórházban ez különösen összetett feladat. „Nincs külön ember mindenre, több szerepet kell vállalni, főleg egy ilyen kisebb kórházban, mint a szilágysomlyói” – mesélte. Ma nem a betegágy mellett dolgozik, hanem szervezési és koordinációs feladatokat lát el. De sokszor hiányzik neki a közvetlen kapcsolat.

Beszélgetés közben többször visszatér ugyanaz a gondolat: az ápolók munkáját sokszor nem értékelik eléggé, pedig az asszisztensek a betegek első kapcsolatai, az orvosok jobbkezei, a kórtermek „láthatatlan angyalai” – meséli, hozzátéve, közben rengeteg láthatatlan munkát végeznek: dokumentáció, adminisztráció, protokollok, fertőtlenítés, jelentések, logisztika, képzések, ezek mind munkájuk részét képezik. „A beteg sokszor azt látja, hogy nem vagy ott mellette, de lehet, hogy éppen három különböző nyilvántartást tölt ki az asszisztens” – részletezte.

A Covid és Erzsi története

A beszélgetés során a Covid-időszakról is mesél. Egy közeli ismerősénél, jó szomszédjánál, Erzsinél, abban az időszakban fedezték fel, hogy súlyos beteg, de a hozzátartozókat nem engedhették be, nem lehettek mellette, neki kellett közölnie a rossz hírt. „Ott ültünk a kórteremben: Erzsi sírt, és én is sírtam” – emlékszik vissza. „Van, amikor nem tudsz mást tenni, csak ott lenni” – teszi hozzá. Ez a mondat többször visszatér beszélgetésünk során, mintha ez lenne egész hivatásának legfontosabb lényege.

Egy másik történet szintén nagyon mély nyomot hagyott benne. Egy mindössze 36 éves unokatestvérét emlődaganat miatt veszítette el. Amikor felhívta, már csak az édesanyja vette fel a telefont. „Azóta is sokszor eszembe jut a beszélgetés, és fontosnak tartom, hogy ha valaki nehéz helyzetben van, próbáljunk ott lenni mellette, akár személyesen, akár csak egy telefonhívás erejéig. A mai világban az emberek sokszor azért nem keresik egymást, mert nem akarnak zavarni másokat, pedig sokszor egy beszélgetés, egy odafigyelő jelenlét többet ér, mint hinnénk” – véli.

A kórházi munka szerinte néha fizikailag nehéz, de lelkileg még nehezebb. Különösen akkor, amikor egy rokon, ismerős kerül kórházba, fiatal beteggel találkoznak, vagy amikor a hozzátartozók reménye és kétségbeesése egyszerre nehezedik rájuk.

A legtöbb ember nem látja, mennyi lelki terhet hordoz egy ápoló, mégis úgy gondolja: az embernek meg kell tanulnia kapaszkodókat találni. Számára ilyen kapaszkodó a család, néhány közeli munkatárs, és két kutyája, amelyek szeleburdiságukkal minden nap megnevettetik.

Amikor arról kérdezem, mi tartotta meg ennyi év után a pályán, nem szakmai sikereket említ, hanem egyszerű dolgokat. Szerinte a szerénység, az alázat és a segítőkészség nélkülözhetetlen ezen a pályán. Ami kikapcsolja, az a kertészkedés. Úgy véli, az egészségügyben dolgozóknak szükségük van valamire, ami visszahozza őket a hétköznapi életbe, „másképp bele lehet fáradni.”

Díjazás és üzenet

A díjátadó estéjéről hosszan tud beszélni, a várakozásról, az izgalomról, a pillanatról, amikor szólították. „Készültem a beszédre, de amikor kimentem, nem azt mondtam, amit elterveztem”, majd hozzáteszi, ez a legnagyobb szakmai elismerés, amit valaha kapott. Nemcsak magáénak tekinti a díjat, hanem minden ápolóénak, azoknak, akik csendben, rengeteget dolgoznak.

„Ez a díj a kiváló szakmai teljesítményt és az elkötelezett szakmai munkámat jutalmazza, amivel jelentősen hozzájárultam ezen a téren és egyben a közösség javára is tettem. Az a pillanat különleges volt, mert ekkor vált valóra egy álom, és egyúttal az új kihívások kezdete is. Az ilyen elismerés ösztönöz a folyamatos fejlődésre, példamutatásra, hogy munkámmal példát mutatok a kollégáknak, és ezzel másokat is inspirálhatok. Ezúton hálámat szeretném kifejezni a miniszter úrnak, a kórház vezetési karának és a kedves kollégáknak” – mondja.

„Ez nem könnyű szakma”

„Ez nem könnyű szakma” – üzeni a fiataloknak, akik ezt a pályát választanák, majd beszél az éjszakai műszakokról, az ünnepnapokról, a lemondásokról, a stresszről, a munkaerőhiányról, de mégis azt mondja: „ha valaki ezt hivatásnak érzi, jöjjön,” mert szerinte kevés olyan munka van, ahol az ember ennyire közvetlenül tud segíteni másokon, hiszen: „egy jó szó is gyógyíthat”.

Minden év május 12-én, az ápolók világnapján megemlítik Florence Nightingale nevét, a modern ápolás egyik alapítóját, példamutató munkájával hozzájárult a betegek ápolásához és a szakma fejlődéséhez. Tőle idézi: „Az ápolónő munkája háromszoros érdeklődést kíván: szellemi érdeklődést az eset iránt, szívbeli érdeklődést a beteg ember iránt, szakmai érdeklődést a gyakorlati munka technikája iránt”.

A beszélgetésünk végén Rawsi Williams szavaival az ápolói hivatásról beszél: „Ápolónak lenni azt jelenti, hogy megteszed azt, amit senki más nem tenne meg, úgy, ahogy senki más nem tudná megtenni, mindazon nehézségek dacára, amin keresztülmész.” Egyszerűbben fogalmazva: „segíteni másokon, egy jó szót mondani, vagy egyszerűen csak ott lenni” – teszi hozzá. Szavaiból érezni: vannak emberek, akik nem reflektorfényben, nem látványosan dolgoznak, hanem csendben, kitartóan és emberséggel. Gyakran éppen ők azok, akik a legnehezebb pillanatokban a legtöbbet jelentik mások számára.

(Nyitókép: Cseke Attila Facebook-oldala)