Vannak történetek, amelyekben látszólag két, egymástól távol álló világ találkozik. Szabó-Kirei Noémi számára ilyen az orvoslás és a kézművesség. Egyik oldalon a neurológia összetett, sokszor emberpróbáló világa, ahol egy-egy apró tünetből kell megfejteni egy betegség történetét, a másikon pedig a tű, a cérna, a türelem és a lassú alkotás öröme. A szilágylompérti származású fiatal rezidens orvos számára a két terület sok közös vonást hordoz magában.

Noémi közel tíz éve él Marosvásárhelyen, ahol jelenleg rezidens orvosként végzi a neurológiai képzését. Szülőfaluja, Szilágylompért ma is az otthont jelenti számára, hiszen amikor hazamegy, valami különös biztonság veszi körül. „Viccesen mindig azt mondom, hogy otthonról megyünk haza, és ez valóban így van. Amint hazamegyek és belépek az ajtón, nemcsak a csomagjaimat pakolom le, hanem a terheket is a vállamról” – fogalmazott.

A tű és a cérna hamar megtalálta

A kézművesség iránti érdeklődése már gyermekkorában kialakult. A helyi Ady Endre Általános Iskola alkotótáboraiban számos technikát kipróbálhatott: gyöngyöt fűzött, agyagozott, bogozott, hímzett. Ez utóbbi nemcsak az iskolai foglalkozásokon került közel hozzá, hiszen nagymamája varrónő, így már egészen fiatalon figyelte, hogyan dolgozik. Legelső alkotása egy Csipikés párna, amelyre nagymamája rajzolta ki a mintát.

A kézügyesség iránti érzékét és a kétkezi alkotás szeretetét édesapjától is örökölte, akit ezermesterként ír le, olyan emberként, aki szeret mindent a saját kezével elkészíteni. Ő lett Noémi egyik legnagyobb példaképe, tőle tanulta meg, hogy a kitartás fontos, a célokat el lehet érni, a munka pedig nem feltétlenül kényszer, mert örömforrás is lehet. Gyerekként nem gondolta, hogy a kézművességből egyszer saját vállalkozás lesz, mert már kisiskolás korában azt mondogatta, hogy orvos szeretne lenni.

Az orvoslás és az alkotás egyensúlya

A két világ később egymás mellé került az életében, sőt mint mondta, nem egyszerű eldönteni, melyik áll közelebb a szívéhez. Az orvoslás a hivatása, a hímzés pedig egyfajta menedék számára. Különösen akkor, amikor elfárad az orvosi munkában, vagy a mindennapok terhei nehezednek rá. A hímzés ilyenkor egyfajta „menekülő hely”, leül a tűvel és a cérnával, és néhány órára kizárja a külvilágot.

„Nem kell hozzá sem telefon, sem laptop, sem internet. Talán pont ez a szép benne, hogy csak én vagyok, a tű meg a cérnáim, és jól vagyunk” – fogalmaz. A technikákat többnyire autodidakta módon sajátította el, mert szereti a kihívásokat. Úgy gondolja, mindig van hová fejlődni, és még ma is számos olyan munkával találkozik, amelyet csodálattal néz. Szerinte a mai felgyorsult világban különösen nagy szükség van arra, amire a kézimunka tanít: türelemre, kitartásra, koncentrációra és arra, hogy nem minden eredmény születik meg azonnal, és lehet hibázni, mert amit elrontottunk, azt ki lehet bontani, majd újra lehet kezdeni.

Gyerekkori álomból neurológia

Az orvosi pálya gondolata korán megszületett benne, bár a családban nem volt orvos. Az ideggyógyászat iránt az egyetemi évek alatt kezdett érdeklődni, különösen a neurológiai tünettan ragadta meg. Mint mesélte, a neurológusnak egy apró tünetből kell következtetnie arra, hol lehet a probléma az idegrendszerben. Ha például egy beteg nem tudja mozgatni egyik végtagját, nem tud beszélni, vagy nem tudja megfelelően mozgatni a szemét, az orvosnak valójában egyfajta „nyomozómunkát” kell végeznie. Noémi éppen ezt szereti benne: az apró jelekből összeálló nagyobb történetet.

A neurológiai osztályon az akut stroke-ellátás különösen közel került hozzá. Az orvosi pálya egyik legfelemelőbb élménye, amikor az időben ellátott beteg állapota a sürgősségi kezelés után látványosan javul. Ilyenkor előfordul, hogy egy lebénult végtag újra mozogni kezd, vagy egy beszédképtelen beteg ismét megszólal. Ezek azok a pillanatok, amelyek megerősítik benne, hogy miért választotta ezt a hivatást.

A neurológiának azonban van egy nehéz oldala is, mert vannak betegek, akiken az orvosok minden igyekezetük és tudásuk ellenére sem tudnak segíteni. „Az orvosi pálya egyik része, hogy megtanuljuk elfogadni, nem mindig tudunk gyógyítani, de jelen tudunk lenni, és a lehető legtöbbet nyújthatunk a betegnek” – mondja. A rezidens mindennapok egyik legnagyobb kihívása szerinte a rengeteg adminisztráció. A papírmunka sok időt és energiát vesz el, miközben az orvos elsősorban a beteggel szeretne foglalkozni.

Egy barátnő kérése indította el a vállalkozást

Miközben az orvosi pálya egyre komolyabb szerepet kapott az életében, a hímzés sem tűnt el. Körülbelül tíz évvel ezelőtt egy barátnője olyan Bibliát kért tőle, amelyre rá van hímezve a neve, és Noémi elkészítette, ezt követően újabb kérések érkeztek. Így született meg az ötlet, hogy a kézműves munka talán mások számára is értékes.

Egyetemistaként létrehozott egy Facebook-oldalt, később pedig az Etsy nemzetközi kézműves piactéren megalkotta saját oldalát az NbookStore-t. A webshop eleinte, mintegy három évig szinte csak létezett, majd körülbelül három éve vált aktívvá. Azóta a világ számos pontjára eljutottak a munkái: többek között az Egyesült Királyságba, Szlovákiába, Csehországba, Spanyolországba, Olaszországba, Franciaországba, Ausztriába, Ausztráliába, Izraelbe, Németországba, Szaúd-Arábiába és az Egyesült Államok számos szegletébe.

Napok, néha hetek egyetlen albumért

Noémi kézzel készített albumai nem egyszerű tárgyak. Minden megrendelés személyes történetből születik. A megrendelő elmondja, milyen színek, motívumok, helyszínek vagy történetek fontosak számára: egy esküvői helyszín, egy virág, egy dekorációs elem vagy akár egy egész történet. Ezekből Noémi először vázlatot készít, majd a megrendelővel közösen alakítják a végleges mintát, és ezután kezdődik a hímzés.

Az album minden részét ő maga készíti: a kemény borítót anyaggal vonja be, erre kerül a hímzett motívum, és ő állítja össze az album belsejét is. A lapokat összehajtja, összeköti, összeragasztja, majd az egész albumot egybeállítja. Egy-egy darab elkészítése a mintától függően napokat, a bonyolultabb munkák esetében akár heteket vesz igénybe. Az albumok általában 50 vagy 70 oldalasak, de kérésre ettől eltérő méretet is készíthet. Alkotásairól egy Antoine de Saint-Exupéry-idézet jutott eszébe: az teszi fontossá a rózsát, hogy időt szenteltünk neki. Ugyanez történik egy kézzel készített albummal, ettől lesz minden egyes album személyes és megismételhetetlen, hogy egyedi és időt szán rá.

„Nincs két egyforma”

Nem tud egyetlen kedvenc munkát kiemelni, hiszen mindegyikhez hozzánő egy kicsit. Van azonban egy különösen fontos album, amely csak az övé: a saját esküvőjére készített darab. Az olaszos hangulatú albumot citromokkal és világoskék hortenziákkal díszítette, ez azóta is ott áll a polcon.

Kívülről nézve nehéz lenne két különbözőbb világot elképzelni, mint a neurológiát és a hímzést, Noémi számára azonban nagyon sok közös van bennük. Mindkettőhöz türelem, precizitás, koncentráció és a részletek iránti érzékenység szükséges. A hímzés megtanította arra, hogy sok apró részletből áll össze egy egész. A neurológiában pedig éppen ezt kell tenni: egyetlen tünetből, egy apró jelből kell megérteni egy nagyobb történetet. Talán ezért sem érzi úgy, hogy választania kellene a két világ között. Az alkotás számára nem egyszerű hobbi, hanem menedék, feltöltődés, kreatív szabadság, ugyanakkor egy olyan tevékenység, amelyben saját magát találja meg.

Néha a család is része az alkotásnak

A munka, a rezidensképzés, a gyerek, a család és a vállalkozás mellett nem könnyű mindig időt találni a hímzésre. Van, hogy napokig nem jut rá ideje, máskor pedig egy hosszú ügyelet után ül le varrni. Férje, aki ortopéd-traumatológus orvos, mindenben támogatja. Ha kell, segít a lapok hajtogatásában, de leggyakrabban a beszerzésekből veszi ki a részét. Előfordul, hogy egy határidős rendelés miatt éjszakába nyúlóan kell dolgoznia, ilyenkor férje a támasza.

Noémi a hímzett albumok mellett időnként falra szánt hímzett képeket készít, illetve gyűrűtartókat, amelyek szintén eljutnak külföldre, de egyelőre az albumkészítés marad a fő irány számára. Végezetül elmondta, egyik barátnője egyszer úgy fogalmazott: Noémi egy olyan csodavilágot alkotott, amelyben a szálak behálózzák a világot, majd mind ugyanoda kanyarodnak vissza – és mint meséli, találónak érzi ezt a képet.

A fiataloknak azt üzente, hogy ne becsüljék le azokat a dolgokat, amelyeket szeretnek csinálni, mert nem kell mindig előre tudniuk, mire lesz jó egy tudás. „Néha elég, ha valami örömet ad, és tovább visszük magunkkal, és lehet, hogy amit ma csak egy hobbinak látunk, abból néhány év múlva valami olyan születik, amiről ma még elképzelésünk sincs” – fogalmazott.