A hét elején robbant a hír, hogy idén nyáron újra turnéra indul a legendás Guns N’ Roses, ezúttal pedig, a korábbi évekkel ellentétben, a koncertkörútnak lesz budapesti és bukaresti állomása is. Budapesten 17 év után lép fel a legendás banda, ezért méltán tart számot nagy érdeklődésre a júliusi koncert.

A Guns egyébként nagyon hosszú szünet után állt össze 2016-ban, többé-kevésbé az eredeti felállásban, amelynek keretében újra együtt zenél Axl Rose, Slash, valamint Duff McKagan, ami valljuk be, így is hatalmas teljesítmény, mert azok után, amiket a banda szétesésekor a tagok egymásra mondtak, annak alapján senki sem mert arra fogadni, hogy valaha még ez a három figura együtt fog állni a színpadon. Csodák néha mégis vannak, ezért rajongók milliói fogadták izgalommal a néhány évvel ezelőtti nagy bejelentést, miszerint a Guns N’ Roses újra létezik, mi több, rögtön világkörüli turnéra is indul.

A jelek szerint annyira jól működött az első kör, hogy gyakorlatilag azóta sem álltak le, kisebb szünetekkel a zenekar folyton úton van, persze ide kell számolni a Covid által okozott leállást. Becsületükre legyen mondva, hogy azóta sikeresen pótoltak minden 2020-ra meghirdetett dátumot, mégpedig nem is akárhogyan, mert a tavalyi turnén is kicsivel több, mint háromórás koncertekkel kedveskedtek rajongóiknak. Zárójelben meg kell jegyezni, hogy aki látta valamelyik újjáalakulás utáni koncertjüket, valószínűleg egyetért velem abban, hogy talán a háromórás produkció picit sok, főleg olyan körülmények között, hogy az előadott nóták jelentős része feldolgozás volt, a hírek szerint pedig a küszöbön álló koncertek még ennél is hosszabbak lesznek. Nem áll szándékomban elbátortalanítani bárkit is, én is kíváncsian várom, hogy mivel fogják kitölteni a játékidőt.

Ezzel pedig el is érkeztünk a címben szereplő kérdéshez. Elöljáróban elmondom, hogy nem az idei turné jegyáraira vonatkozik, de még csak nem is azokra a dalokra – valószínű, bárki tudja – amiket a Guns játszani fog az idei fellépésein. A szóban forgó 124 – igazából mostanra csak 123, mert egy közülük időközben megjelent single formájában – számot ugyanis elvileg soha senki nem hallotta még. Legalábbis 2019-ig, mert akkor vette kezdetét az a szövevényes történet, amelyről tavaly év végén számolt be a Rolling Stone magazin, de a sztori azóta is tovább gyűrűzik. Maga az egész pedig több szempontból is tanulságos, elsősorban azért, mert kiderül belőle, hogy mennyi szenvedélyt szül a feltétel nélküli rajongás és egyesek – akik amúgy sokkal többen vannak, mint azt az ember első látásra gondolná – meddig képesek elmenni és mennyit kockázatot hajlandók vállalni olyasmiért, ami közelebb viheti őket rajongásuk tárgyához. Egy másik fontos vetülete a történetnek, hogy hol és merre tart napjainkban a zeneipar, valamint minek teszi ki magát egy olyan valaki, aki megpróbál kiskapukat keresni pusztán azért, mert azt az elvet vallja, hogy a zene végső soron mindenkié, és megpróbál érvényt szerezni eme meggyőződésének. Hogy mennyire tartotta tiszteletben a vonatkozó törvényeket, az már egy másik kérdés, de a jelek szerint az érintettek számára sem világos, mivel amint azt már említettük, az egész ügy önmagában rendkívül szövevényes.

A Rolling Stone által kiderített és jelenleg rendelkezésre álló információkat röviden összefoglalva, az egész lavina 2019 nyarán indult. Ekkor történt, hogy egy Rick Dunsford nevű fickó egy Virginia állambeli, az I-95 autópályán található parkolóban 12 ezer dollár ellenében átvett 19 darab CD-t Robert Birdtől. Ezeken a lemezeken összesen 124 olyan Guns N’ Roses-felvétel volt, amelyek többsége a Chinese Democracy albumra készült, de végül nem került fel a lemez végleges verziójára, vagy olyan nóták voltak, amelyek felkerültek ugyan az albumra, de ezeknek a számoknak a különböző kísérleti variációi voltak. Itt pedig meg kell állni egy pillanatra és fel kell tenni a kérdést, hogy egyes emberek miért hajlandók ekkora összeget fizetni olyan dalokért, amik valami miatt gyakorlatilag a kukában landoltak. Ennek érdekében vissza kell kanyarodni az időben egészen a Chinese Democracy-ig, mindeddig az utolsó Guns ‘n’Roses nagylemez elkészültének teljes folyamatához. Ez pedig nem egy rövid időszak, ugyanis a 2008-ban megjelent lemez nem kevesebb, mint 14 évig készült, ezzel pedig méltán pályázhat a rocktörténelem egyik leghosszabban tartó alkotási folyamatának címére. Persze, ha ezt az egész kaotikus és roppant furcsa időszakot lehet egyáltalán alkotási folyamatként értelmezni, mert ami később erről az egészről kiszivárgott, annak alapján sokkal inkább egy vándorcirkusz elmegyógyintézettel való keresztezésének képe rajzolódik ki.

A lemez munkálatainak kezdetekor még együtt volt az akkoriban a világ legnagyobb rockbandájaként aposztrofált zenekar akkori legénysége, Axl Rose, Slash, Duff McKagan, Matt Sorum és Gilby Clarke – Steven Adler és Izzy Stradlin már korábban kiszálltak –, ami akkor joggal támasztott hatalmas elvárásokat az új albummal kapcsolatosan. A valóságban azonban a Guns-gépezet már egy jó ideje nyikorgott és csupán idő kérdése volt, hogy teljesen összeomoljon. A tagok közötti viszony már évek óta elmérgesedett, ami ekkor csúcsosodott ki. Keményen elkezdődött az oda-vissza adok-kapok, üzengetések és beszólogatások formájában, aminek a vége az lett, hogy Axl Rose egyedül maradt, mert a többiek vagy kiszálltak, vagy a frontember rúgta ki őket (mindkét verzió igaz, annak függvényében, hogy melyik félnek hiszünk), ezzel pedig az addig jelenlevő kreatív energia is jelentősen megcsappant. Ami ezután következett, az ha lehet, akkor még bizarrabb fordulatokat tartogatott. Axl ugyanis nem adta fel és eltökélte, hogy csak azért is megcsinálja az albumot, ennek érdekében intenzív zenésztoborzásba kezdett, aminek az eredménye az lett, hogy többtucatnyian vettek részt a felvételeken az alkotási folyamat 14 éve alatt.

Ez azonban korántsem volt elég a sikerhez, főleg olyan körülmények között, hogy első körben az egyes zenészek alkalmasságáról egy aura-olvasó spiritiszta döntött, de más furcsaságok is akadtak bőven. Például nem igazán érthető, hogy mi keresnivalója volt Shaquille O’Neal NBA-sztárkosarasnak egy hard rock albumon, de az elektronikus zenében utazó Moby jelenlétének oka is homályos. Ott volt ugyanakkor a Buckethead névre hallgató avantgárd-gitáros, aki egy kézibábún keresztül kommunikált a többiekkel, ezen kívül egy tyúkketrecet kellett építeni neki a stúdióban, ahonnan feljátszotta gitárjátékát, a szünetekben pedig pornót nézett. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között Axl nem volt – nem is lehetett – elégedett a végeredménnyel, az idő közben meg egyre csak telt. Ugyanakkor az egész folyamat nem csak időigényes, hanem rendkívül költséges is volt, beszámolók szerint összesen 13 millió dollárt emésztett fel. Viszont legalább arra van magyarázat, hogy miként maradt fent a 19 CD-lemeznyi felhasználatlan, vagy részben felhasznált anyag.

Arra pedig, hogy hogyan került ez az anyag nyilvánosságra, az egy látszólag teljesen banális véletlennek köszönhető. Robert Bird, aki eladta Stanfordnak ezeket a lemezeket, hobbiból olyan raktár-liciteken vesz részt, ahol a résztvevők megvásárolhatják évek óta érintetlenül álló raktárboxok tartalmát, anélkül, hogy tudnák, mi van bennük. Egy ilyen árverésen került terítékre egy olyan raktár, amelyet korábban Tom Zutaut bérelt. Zutaut az A&R Music legendás producere, aki elsőként szerződtette le a Guns N’ Roses-t még a ’80-as évek közepén, de olyan zenekarokkal is dolgozott, mint a Kiss vagy a Mötley Crüe. A véletlen úgy hozta, hogy Bird és Dunsford ugyanazon Guns-rajongó csoport tagja volt, amely csoportról is érdemes néhány szót ejteni. Ebben az esetben ugyanis nem valamiféle fan club-ról van szó, amihez bárki szabadon csatlakozhat, hanem egy olyan, angol kifejezéssel igazi die hard-rajongókat tömörítő zárt csoportról, akik a fanatikus rajongás felső határait feszegetve igyekeznek beszerezni mindent is, ami kedvenceikkel összefüggésbe hozható. Ennek a csoportnak egy tagja azt nyilatkozta, hogy hiába gondolta a rajongók 95%-a azt, hogy a Chinese Democracy egyértelmű bukás, az ebben a csoportban aktiváló 5% úgy vélekedik, hogy az album valójában egy alulértékelt mestermű. Egyébként évek óta keringtek a csoporton belül olyan információk, miszerint sokkal több dalt rögzítettek a lemez felvételekor, mint ami rákerült a végső verzióra. Ehhez maga Axl is hozzájárult, amikor elejtett egy-egy utalást arra nézve, hogy az album valójában egy trilógia első része. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a rajongói csoport körében úgy tekintettek ezekre az eltűnt felvételekre, mint a Szent Grálra, aminek megszerzéséért képesek majdnem bármit megtenni. Attól a pillanattól kezdve pedig, hogy Stanford hozzájutott a szóban forgó 124 dalhoz, az események felpörögtek.

Zárójelben el kell azt is mondani, hogy egy ilyen csoportban alapvetően kétféle ember létezik: az egyik csoporthoz tartoznak az ún. hordozók, akik gyűjtik a számukra kincset érő kiadatlan felvételeket, de nem, vagy csak kivételes esetben osztják meg őket másokkal, és vannak a szivárogtatók, akik rövid időn belül elérhetővé teszik ezeket az interneten. Rick Dunsford elvileg az előbbi csoportba tartozott, de azt követően, hogy a teljes anyag rövid időn belül kikerült a világhálóra, gyorsan a szivárogtatók között találta magát, amit ő továbbra is következetesen tagad. Az ő verziója szerint kénytelen volt ugyan egyes csoporttagokkal megosztani ezeket, ugyanis a Birdnek fizetendő vételár előteremtése érdekében gyűjtést kellett indítania, és szerinte valaki ezek közül a tagok közül pakolta ki a netre a dalokat. Nem mellékesen a felvételek beszerzése után egyes tagok fenyegetni kezdték, hogy amennyiben nem osztja meg velük is szerzeményét, akkor fizikai megtorlásra számíthat családjával egyetemben. Az is érdekes, hogy milyen kaliberű figurák bukkantak fel a történet során: new yorki-sztárügyvédtől az amerikai pankrátor-szövetség ügyvezető igazgatójáig, a volt profi pankrátor Jared St. Laurent-ig mindenki valamilyen módon belefolyt az ügybe, mint fanatikus Guns-rajongó és a szóban forgó csoport tagja.

Természetesen, amint a dalok kezdtek kiszivárogni az internetre, a lemezkiadó és a Guns-menedzsment is lépett, ügyvédjeik révén felszólították Dunsfordot, hogy azonnal szolgáltassa vissza a lemezeket, amely felszólításnak eleget téve peren kívül meg is egyeztek a felek első körben: Dunsford visszakapja a befektetett összeget és ezen felül két VIP-belépőt kedvencei fellépéseire. A koncertekre viszont már nem sikerült bejutnia, mert a Guns-menedzsment azzal vádolja jelenleg, hogy megszegte a megállapodást, ezért mind a két helyszínről kitették és megtiltották neki, hogy a továbbiakban betegye a lábát bármelyik Guns-koncertre. Ez azonban a kisebbik problémája főszereplőnknek, mert a jelek szerint per készül ellene, amelynek keretében a jogdíjakra vonatkozó amerikai törvények megszegésével vádolják és nem kevesebb, mint 18 millió dollár értékű kártérítést akarnak behajtani rajta. Emberünk előrelátóan gyorsan csődöt jelentett, de továbbra is hangoztatja a saját igazát. Felmerül itt ugyanakkor az eladó, Robert Bird felelősségének kérdése is: a megkérdezett szakértők azt mondják, hogy a raktárból megvásárolt fizikai hordozók ugyan az ő tulajdonát képezték, de a rajtuk levő zene az már más kérdés, az a körülményektől függetlenül valakinek a szellemi tulajdona. Ebből következik az is, hogy mennyire vétkes a volt producer, Tom Zutaut, aki egyszerűen magával vitte a stúdióból a 19 lemezt, azokat pedig évekig hagyta heverni egy raktárban. Minden tekintetben szövevényes ügy tehát, amit csak akkor sikerül egyértelműen tisztázni, ha egyáltalán eljut a bíróságig, mert a fentiek fényében nagyon nehéz lesz egyértelműen bizonyítani a szándékos károkozást bármelyik érintett esetében.

Jó példa viszont az egész eset a napjainkban uralkodó zeneipari állapotok érzékeltetésére. Azt mindenképp meg kell jegyezni, hogy egy rajongó – legyen bármennyire fanatikus – sokkal körültekintőbben is eljárhatna hasonló esetben, de az is bizonyossá vált, hogy legyen szó bármilyen zárt és titkos csoportról, senki sem bízhat maradéktalanul meg a másikban. Másrészt, ha a másik oldalról vizsgáljuk a dolgot, minimum furcsának tűnhet, hogy egy egyszerű rajongón próbálnak behajtani 18 millió dollárt, olyan körülmények között, hogy a 2016-os újjáalakuló turné 586 millió dollárt hozott a konyhára, ez az összeg pedig évről-évre növekedik. Dunsford nem akart meggazdagodni a Guns-dalokból, de még Bird sem vádolható ezzel egyértelműen. Egyébként pedig a Chinese Democracy enyhén szólva is egy felejthető album, a kiadatlan 124 szám között pedig nem volt egy sem, ami egy új Paradise City vagy November Rain kaliberű slágerré vált volna. Épp ezért lehet, hogy legalább a valódi rajongóiknak meg kellene hagyni a lehetőséget, hogy örüljenek valami olyannak, amit amúgy a világ többi része simán hagyna egy évek óta érintetlen raktárban heverni.