Két fiúgyermekük születése után hiába szerettek volna még több gyermeket, ez már nem adatott meg nekik, szinte beleroppantak a szomorúságba. Az élet azonban amit egyfelől elvett tőlük, másfelől visszaadta: miután felismerték a Jóisten akaratát, két gyermeket fogadtak örökbe és megadatott számukra, hogy a vágyott nagycsalád létrejöhessen. Négy fiúgyermek büszke apja és három unoka boldog nagytatája Nagy Miklós, a Bihar megyei Szalárd község polgármestere, aki a sokszínű család működéséről, elvekről, tapasztalatokról elsősorban édesapaként és nagyapaként válaszolt kérdéseinkre.

– Mintha az önök családi története az ENSZ által megfogalmazott gyermeknapi célkitűzésekre válaszolna: testvérekként neveltek fel különböző nemzetiségű gyermekeket, elfogadást, békét és szeretetet adtak nekik útravalóul, feleségével törekedtek arra, hogy legalább két gyermek korán kettéhasított jövőjét újraépítsék, erős alapokra helyezzék. Mi motiválta önöket?

– Az életemet meghatározza, hogy mindenkinek mindig jót akarok, a szépre törekszem. Lelkesít, ha mosolyt csalhatok az emberek arcára. Úgy vélem, az a legfontosabb feladatunk, hogy reménysugarat, fényt gyújtsunk valahol. Ha ez sikerül, biztosak lehetünk benne, hogy nem éltünk hiába.

Feleségemmel négy fiúgyermeket neveltünk, és három unoka boldog nagyszülei vagyunk. Nagy családra vágytunk, és az Isten meg is adta nekünk, csak nem úgy, ahogyan azt kezdetben elképzeltük. Két saját gyermekkel és két elhagyatottal ajándékozott meg, akik testvérekként nevelkedtek a legnagyobb szeretetben és egyetértésben. A két legnagyobb gyermekünk már megnősült, a kisebbek közül a nagyobbik 18 éves, most végzi a sofőriskolát, a legkisebb pedig majdnem egyidős az unokáinkkal. Olyan jó látni, hogy elfogadták egymást, a három nagyobb testvér együtt dolgozik, a kicsi pedig együtt játszik az unokákkal. Megtelt a házunk és az udvarunk élettel! Gyakran halljuk, hogy a családokon belül bántják egymást a szülők és a gyermekek, sok gond van a világunkban. Hálás vagyok azért, hogy nekünk sikerült családban gondolkodnunk, elfogadnunk egymást, és nem vallottam szégyent előttük apaként, pedig egyszerre voltam szülő, vállalkozó, közösségvezető.

A négy fiam itthon maradt a faluban, nem akartak külföldre vagy városba költözni, itt, a közelünkben találták meg a jövőjüket és ketten közülük már családot alapítottak. Félig már sikerült is átadnom nekik a családi vállalkozást – a mezőgazdálkodást viszik tovább, azt a munkát, ami nem könnyű, és amely elől a fiatalok általában elmenekülnek könnyebb életet keresve. A kisebb fiaimon is látom, hogy nagyobb testvéreik példáját szeretnék követni.

„Ezerarcú” ember vagyok, ugyanis a nagycsalád mellett már 22 éve szolgálom a közösségemet polgármesterként, illetve a Romániai Gazdák Egyesületének Bihar megyei elnökeként, a Bioterra Egyesület országos és Bihar megyei elnökeként, az RMDSZ ügyvezető alelnökeként megyei szinten, valamint tagja vagyok az SZKT-nak is. Sokféle tevékenységet folytatok, amelyekben egy közös van: az ember. Számomra mindig az ember volt a fontos, nem a rang, nem a bőrszín, hanem a puszta létezés, amit csak úgy tehetünk széppé, ha segítjük egymást és szeretettel fordulunk társaink felé.

Napjainkban elkeseredett a társadalom, ki-ki magába fordul, eltávolodnak egymástól barátok, családok, közösségek, és úgy hiszem, mindez a reményvesztettségből burjánzik el. Nincs cél, mintha feladtunk volna mindent, elfeledkeztünk arról, hogy azért vagyunk a világon, hogy másnak az életét széppé tegyük – ezáltal szerethetővé a sajátunkat is. Hiszek benne, hogy az élet szép, és álmodhatunk benne nagyokat, sőt lehet bátorságunk megvalósítani az álmainkat. A családunk története legalábbis azt bizonyítja, hogy nincs lehetetlen.

– Közös céljaik egyike volt az örökbefogadás, vagy a „sorsszerűség”, az isteni gondviselés mutatkozott meg döntésükben?

– Csak az volt a célunk, hogy nagycsaládot alapítunk. A Jóisten úgy döntött, megadja nekünk, de nem úgy, ahogyan azt mi kigondoltuk. Két gyermek után több magzatot is elveszítettünk. A veszteségeink és az ezekkel járó fájdalom ellenére sem terveztük még az örökbefogadást, de aztán minden teljesen másképpen alakult.

Sokan félnek az örökbefogadástól. Mi szerencsésnek és boldognak mondhatjuk magunkat, mert ezek a gyermekek sokkal többet adnak, mint amit mi adunk nekik. És mindez azzal is magyarázható, hogy ők már akkor megismerik a szenvedést, amikor az anyjuk először érezteti velük, hogy nem kellenek. Bár nem tudják megfogalmazni az érzéseiket, magukban hordozzák annak lenyomatait, hogy eldobták őket, nem voltak fontosak.

Két aranyos gyermeket sikerült megóvnunk még több szenvedéstől. Apának és anyának szólítanak bennünket, és mi is azt éreztük, hogy a szüleik vagyunk. A legcsodálatosabb az egészben az, hogy a fiúk is igazi testvérekként nőttek fel, nem volt konfliktus, féltékenység vagy irigység köztük. A biológiai gyermekeim nyitottabbak lettek a világra, a társadalmi sokszínűségre, elfogadóak, hozzánk hasonlóan akarnak cselekedni: nagy öröm számomra, hogy nemrégiben az egyik menyem azt mondta, „apa, szeretnénk mi is örökbe fogadni egy gyermeket”. Könny gyűlt a szemembe, mert látom és tapasztalom, hogy jó példával jártunk előttük a feleségemmel. Hatalmas dolog felajánlani a családot egy olyan gyermeknek, akinek nem adatott meg a szeretet, a valahova tartozás érzése.

– Felnőtt gyermekei felelősségtudata azt mutatja, hogy a szülői példa sokkal inkább képes tettre sarkallni a gyermeket, mint a szó. Milyen elvek mentén nevelték a négy fiukat?

– Rengeteg a szomorú és elkeseredett árva gyermek. Ha gyermekotthonokban kell felnőniük, legyen bármilyen gyerekbarát is a hely, attól még nélkülözniük kell a szülőt, a testvért, a megfelelő környéket, többségüknek még a megfelelő barátságokat is, illetve az ezekkel járó pozitív érzéseket, és mivel nem látják, hogy miként kell működniük a szeretetkapcsolatoknak, felnőttként is sérült mintákat adnak tovább. A gyermek ugyanis nem azt teszi, amit elmondanak vagy megtanítanak neki, hanem azt, amit a szüleitől elles. Lemásolja, mert természetesnek és szépnek látja az anya és az apa cselekedeteit, és szinte észrevétlenül viszi tovább felnőttként a családi mintákat.

Úgy neveltem a négy fiamat, hogy ne legyen köztünk generációs szakadék, mert a „mai fiatalok” és az idősebbek között állandó probléma, feszültség van. Én voltam a legjobb barátjuk, velem beszélték meg az első szerelmeiket, és a menyeim is bizalommal osztják meg velem a gondolataikat, ami büszkeséggel tölt el. Mi egy nagy, zajos család vagyunk. Sok időt töltünk együtt, mert egyazon utcában élünk. A hobbim a vadászat, az egyik fiam is követett ebben, és már az egyik kisunokám is rajong a tevékenységért. Ő mondta ki egy vadászat alkalmával, hogy mennyire örül, hogy együtt a család, és a férfiak három generációja együtt vadászik.

Az évek folyamán, amikor még ők is kicsik voltak, akadtak meglepő és szívet tépő tapasztalataink. Mi nem firtattuk a bőrük színét, a származásukat, mert azt akartuk, hogy a lehető legtermészetesebben, ugyanúgy nevelkedjenek, mint a vér szerinti gyermekeink. Abban reménykedtünk, hogy ha nem teszünk különbséget, akkor biztonságban érzik magukat a családjukban. Mikor a nagyobbik iskolába kezdett járni, egyszer sírva jött haza. Eleinte nem akarta elmondani, hogy mi a gondja, napokig szomorkodott, majd megkérdezte, „apa, miért mondják nekem azt, hogy lelences?” Nem értette, hogy miért lenne másabb, mint a többiek, és miért csúfolják őt. Megbélyegezték a társai, akik valószínűleg a szüleiktől hallhatták a sértő kifejezést.

A kisebbikkel is tapasztaltunk hasonlókat. Egyszer meglátogatott minket egy rég nem látott, külföldön élő barátunk, aki látva a játszadozó kicsi gyermeket, nem értette, hogy mit keres ott, kinek a fia lehet, mert nem ránk hasonlít. Meg is kérdezte a gyermektől, hogy ki ő, mire a kicsi csodálkozva ránézett, és azt mondta, „apának és anyának a fia”. A férfi azt válaszolta, hogy „nem hasonlítasz hozzájuk, nem az övék vagy”. A fiunk elgondolkodott, majd azt mondta, „igaz, hogy nem az anya pocakjából születtem, de ők kivettek az árvaházból, hogy nekem is lehessen családom”.

Megszégyenült a férfi, nekünk meg könny szökött a szemünkbe. Ez csak egy példa volt arra, hogy milyen sokféleképpen kimondhatjuk azt, hogy szeretjük a másikat. Ő ezt így fogalmazta meg.

– A másság elfogadása még mindig nagy feladat a ma emberének. Leküzdhető, átformálható valaha az ítélkezésre való hajlam? Önöknek miként sikerül pozitívan szemlélniük a különbözőséget?

– Ezek a történetek is azt bizonyítják, hogy nem mindegy, milyen családban nevelkedik a gyermek, és mit kap útravalóul. A szülő feladata motiválni csemetéjét, engedni kibontakozni a tehetségét, segíteni a szárnyalásban. Gyakran még a pedagógusok is csak a rosszat látják a gyermekekben, és azt éreztetik velük, hogy semmire sem jók, nem lesz belőlük senki – ilyen viszonyulással hogyan is várhatnánk el, hogy nagy dolgokat valósítson meg a gyermek, majd a belőle lett felnőtt? Mi az ellenkezőjét tettük: én arra neveltem a fiaimat, hogy merjenek nagyokat álmodni és valósítsák meg az elképzeléseiket, ugyanakkor legyenek elégedettek az adottságaikkal. Megértették, hogy valamiben mindannyian jók, csak meg kell keresniük, hogy mely területen remekelhetnek, és így is tettek, nem erőltettek magukra olyan hivatást, amihez nem volt hajlamuk, tehetségük.

Úgy tekintettem rájuk, mint egy csokor mezeivirágra, ami attól a legszebb a világon, hogy aligha akad benne két egyforma növény: a sokszínű, különféle formájú és illatú virág egy csokorban nagyszerű látvány, ahogyan az emberek is, akik sokfélék, különféle nemzetiségűek, más-más nyelveket beszélnek, különböző adottságúak, mégis csodálatosak. Polgármesterként és apaként is vallom, hogy jó dolog különbözőnek lenni.

– Mivel ön a közösség vezetője, az emberek felnéznek önre, a példáját sokan követendőnek találhatják. Ugyanakkor akadhatnak, akik ellenzik, amit tesz. Szembesült azzal évek folyamán, hogy amiatt érte megkülönböztetés, ahogyan magánemberként él és gondolkodik?

– Hatodik mandátumomat teljesítem, ez idő alatt meggyőződésem volt, hogy a polgármester nem tekinthet magára kiskirályként, ellenkezőleg: meg kell értenie, azáltal, hogy vezető pozícióba került, szolgálatot teljesít, valójában a nép szolgája. A feladata pedig az, hogy a közösség életét jobbá tegye: jövőképet lásson és mutasson, akarjon fejlődni. Sokan elégedetlenek az elöljárókkal, nem látják a munkájukat. És igazuk is van, az önkormányzat munkája éppoly láthatatlan, mint otthon a feleségé, amit a férj olykor nem vesz észre, nem becsül, de amint megszűnne a tüsténkedés, rögtön látszana, hogy nem lett elvégezve számtalan dolog.

A közösség reakciója változatos, választások idején sokszor felerősödött az ellenzék hangja, volt, aki kételkedett abban, hogy olyan polgármesterre lenne szükség, aki két örökbefogadott gyermeket nevel a sajátjai mellett. Sosem tántorítottak el a rosszindulatú megjegyzések, mert tudom, hogy feleségemmel közösen becsületes magyar embernek neveltük mind a négy gyermekünket, és nem számít a bőrük színe, csak az, hogy mit tanultak tőlünk.

Sosem erőltettünk rájuk semmit, fontos volt számunkra, hogy ne sérüljenek tovább. Ezért volt örömteli látni, hogy már gyermekként úgy éltek, ahogyan azt tőlünk látták, segítették a társaikat: sokszor előfordult, hogy éhesen jöttek haza az iskolából, mert az uzsonnájukat odaadták azoknak az osztálytársaiknak, akiknek nem volt lehetőségük ételt vinni; vagy a zsebpénzüket osztották meg a rászoruló pajtásokkal, hogy ők is részt vehessenek az osztálykiránduláson.

Hiszem, hogy nincs szebb annál, mint felajánlani a családot egy gyermeknek, aki nem kellett senkinek. Szeretném, hogy a nemzetünket minél több hasonló család alkossa. Olyan emberek közössége, akik képesek figyelni a másikra, akik felelősnek érzik magukat a jövő nemzedékéért, és úgy élik a mát, hogy közben a jövőt teszik szebbé, élhetőbbé. Ehhez szükséges az elfogadás, illetve az, hogy ne vetélytársként, hanem testvérként tekintsünk egymásra.

A gyermeknap arra is figyelmeztet, hogy merjünk odafordulni a másikhoz, lássuk meg benne a jót, a gyermeki ártatlanságot, próbáljunk meg békében élni, széppé tenni valakinek a napját. Kis dolgokon múlnak a nagy dolgok, és nekünk kell megtennünk az első lépést, úgy kell szeretnünk, ahogyan elvárjuk, hogy minket szeressenek.

A család működésének egyik alappillére az, hogy a férj és a feleség megbecsüli, értékeli egymást, látja a másikban a szépet. Ezáltal teremtenek békét, harmóniát, otthont. A közösség olyan, amilyen családok alkotják. A Biblia szerint „az igazi szeretet nem irigy, nem féltékeny, nem rója föl a gonoszt, nem keresi a maga hasznát” – ha ilyen szeretettel tudunk lenni gyermek és felnőtt felé egyaránt, akkor lesz jövője a közösségünknek, a hazánknak. Mert ez a szeretet képes a megbocsátásra, amire napjainkban nagy szükségünk van ahhoz, hogy ne távolodjunk el egymástól még jobban.