„Én azt tartom szem előtt, hogy mind egyformák vagyunk, mert végsősoron mind embernek születtünk” – fogalmazta meg az élet nagy igazságát Fekete Lovas Zsolt sepsiszentgyörgyi színész, akivel különleges életútjáról beszélgettünk. Az egyszerre cigány, székely, magyar és román identitású művész hosszú utat járt be, míg azonosságtudatát megtalálta: édesanyja úgy nevelte, hogy cigányságát csírájában igyekezett elfojtani, fiatal felnőttként mégis megszólalt a lelkiismerete, és nem engedte, hogy lemondjon önmagáról. Megkereste, megismerte és megszerette a cigány énjét is. Szívére vette az őrkőiek sorsát, különféle projekteket valósított meg, közben pedig példaként szolgált: az a cigány ember lett, aki képes volt az előítéletek fölé emelkedni. Pedig gyermekkorában – sorstársaihoz hasonlóan – ő is úgy indult, hogy nem játszhat a többségiekkel, mert cigánynak született.

– Ha a gyerekkoráról érdeklődöm, mik az első bevillanó képek? Milyen családba született, milyen értékek és elvek mentén nevelték?

– Szerelemgyerek vagyok, édesanyám elmagyarosodott mikójfalusi cigány családból származik, édesapám egy gidófalvi magyar ember, akivel sokáig nem ismertük egymást. Anyai nagyanyám tizenegy gyermeket szült, nagyapám ismert nagybőgős és kőfaragó hírében állt. Ők nagyjából olyan körülmények között éltek, mint ma egy jobb módú őrkői cigány család, amely igyekszik a gyermekeit iskoláztatni – innen került édesanyám nagyon fiatalon Sepsiszentgyörgyre, ahol megbízhatóan dolgozott, és bevallottan igyekezett elfelejteni cigány identitását.

Mindig szoros kapcsolatom volt vele. Kétéves voltam, amikor a kettőnk idilljét megzavarta egy harmadik fél, a mostoha apám, aki bomlasztó hatással volt a családi békére. Sofőrként dolgozott, de amikor otthon tartózkodott, sokat italozott. Egy útja során édesanyámmal elköltöztünk, mire hazaért, hűlt helyünket találta. Később viszont próbált újra közénk férkőzni. Részegen zaklatott, egy ideig úgy telt az életünk, hogy időközönként megjelent, felbolygatott mindent.

Ennek hatására elég korán, már tinédzserkoromban megéreztem, milyen az az erő, ami arra késztet, hogy álljunk ki a családunkért: vállaltam a „harcot” a kettőnk egységéért, 14 éves voltam, amikor először és igazán férfiként viselkedtem. Kijelentettem mostoha apámnak, hogy többé nincs helye az életünkben, távoznia kell.

– Nagy feladatok hárultak önre már egészen korán. Gyermek volt még, de családfőként kellett viselkednie. Ez egymagában is teher, de önnek a kisebbségi léttel is meg kellett vívnia a csatáit. Mikor szembesült azzal, hogy ön kisebbségi, emiatt sokak célkeresztjében áll? Fűződnek a roma származásához negatív gyermekkori emlékek?

– Első osztályos voltam, amikor először találkoztam a diszkriminációval. Az osztálytársaim egy focicsapatot verbuváltak éppen, meccsre készültek, és jeleztem, hogy nagyon szívesen játszanék én is, lennék a csapat kapusa, mire egyikük kijelentette, hogy „te nem jöhetsz focizni, mert te cigány vagy”. Furcsa érzés öntött el, ma is eszembe jut az az addig ismeretlen gombóc, ami akkor a torkomat feszítette. Sírva szaladtam haza, és elmeséltem édesanyámnak a történteket, mire ő megnyugtatott mi nem vagyunk cigányok. „Mert a cigányok koszosak, büdösek, mi viszont dolgozunk, a jóra törekszünk” – különös képet festett akkor a cigányságról, sokáig úgy hittem, ez is kétfelé szakad, és a dolgosakat, becsületeseket nem ítélik el, nem közösítik ki. Később persze rájöttem, hogy ez nem ennyire fekete vagy fehér, és a cigány származás egyfajta „bélyeg”, ami bármikor kirobbanthatja az elutasítást.

Édesanyám azért próbálta eltemetni a cigány identitását, mert becsületes, tisztességes munkásemberek nevelték, a nagyszüleim a kőbányában dolgoztak. A szülőfalujában mindig is tisztelték őket, és rasszista megnyilvánulással nem találkoztak. Később, amikor Sepsiszentgyörgyre költözött, kiépített magának egy életet, urbanizálódott. És itt találkozott életében először azzal, hogy a cigány, mint negatív jelző létezik. A városban érzékelte a megkülönböztetést, ott a bőrszín határozott.

Illetve a városban látta azt is, hogy vannak cigányok, akik kukáznak, akik nem adnak a tisztaságra, akik nem dolgoznak, akik csúnyán viselkednek, és ezért hitte, remélte és hangoztatta, hogy mi nem vagyunk cigányok. Ezzel a negatív jelzővel nem tudott azonosulni, mert másfajta neveltetési formában részesült, ezért mondogatta nekem sokáig, hogy mi nem vagyunk cigányok. A cigány kultúrának nyoma sem volt az életünkben. Fiatal felnőtt voltam, amikor összekötöttem a szálakat, nem ivódtak belém a cigány gyökerek, a hagyományok. Ez volt az a tapasztalat, ami elindította bennem a keresést, érdekelt, hogy mit is jelent cigánynak lenni, vagy egyáltalán mit jelent bármilyen nemzetiségűnek lenni.

– És sikerült annyira mélyen felkutatnia a gyökereit, hogy ma már nyíltan vállalja a cigány származását. Mikor lelt rá a saját identitására? Hogyan tudott ezzel azonosulni, miként építette be az életébe?

– Rájöttem, hogy az identitás neveltetés kérdése. Az, hogy kinek érzem magam és mivel tudok azonosulni, attól függ, hogy milyennek neveltek. Én egyszerre vagyok magyar, székely, cigány és román ember. Ezek nem harcolnak egymással az életemben, nem okoznak problémát. Ellenkezőleg: nyitott mentalitást adnak, képessé tesznek az elfogadásra, arra, hogy a megkülönböztetés és ítélkezés helyett a nyitottság legyen az eszközöm. Én azt tartom szem előtt, hogy mind egyformák vagyunk, mert végsősoron mind embernek születtünk.

A cigány származásom miatt sosem volt bennem dac, szabadulni sem akartam tőle, de arra is ügyeltem, hogy ne legyek provokatív, ne fitogtassam. Az volt a vágyam, hogy egyszerűen csak megélhessem ezt a részemet is, szerettem volna rájönni, hogy mi mindent köszönhetek ennek.

A tanulmányaimat a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végeztem. Elnyertem a Communitás Alapítvány egy évre szóló alkotói ösztöndíját, azonban nem sikerült abban az időszakban a célomat teljesíteni, miszerint megszervezek egy előadást az őrkői cigány fiatalokkal. Évek teltek el, befejeztem az egyetemet, már rég Sepsiszentgyörgyön éltem, amikor megszólalt a lelkiismeretem, éreztem, hogy feladatom van Őrkőn, meg kell valósítanom mindazt, amit elterveztem.

Teljesen egyedül indultam útnak, féltem, izgultam, senkit nem ismertem az őrkői negyedben. Az iskola előtt haladtam el, a gyerekek kiabáltak utánam, kérdezték, hogy ki vagyok, mások tanár bácsinak szólítottak, és ez szimpatikus volt.

A közösségi házban elmondtam nekik, hogy azért vagyok ott, hogy a lelkiismeretemet tisztára mossam. És elindult egy folyamat: a gyerekekkel foglalkoztam, mesét olvastam, hangszereket készítettünk. Ebből pedig sok minden kinőtt: pár évre rá már a Manus Őrkői Cigánytalálkozót szerveztük a Lármafa egyesülettel. Úgyhogy a lelkiismeret-megtisztulás szándéka végül óriási életleckét hozott, kinyitott ezernyi kaput.

Akkoriban bekerültem az Amenkha Egyesület vezetőségébe, később titkárnak is kineveztek. Az őrkőiek vajdája, Dima Mihály Svédországba való kitelepedését követően az egyesület egy ideig csak vegetált, az önkormányzat segítségével sikerült ismét fellendíteni, pályázni, programokat szervezni. Az Amenkha újjászervezésének időszakában meg akartak választani vajdának, de aztán elvetették az ötletet. Joggal, hiszen nem élek közöttük. Éreztem, hogy a többségük tisztel, talán szeret is, mert segítettem a családoknak, nem csak azért jártam közéjük, hogy felméréseket készítsek róluk.

Mindez jelentősen erősítette bennem a cigány identitást. Az identitáskeresés kezdte minden időmet lefoglalni, és rátaláltam a bennem rejlő cigány énre. Ez a keresés szolgáltatta az alapját a későbbi Perkucigó című előadásomnak, ami inkább lett koncertszínház stand-up elemekkel, semmint előadás. Székely Csabával fogalmaztuk meg benne az addigi tapasztalataimat, hol ironikusan, hol keserűen, olykor keserédesen.

– Az őrkői tevékenysége alatt mi mindent tanult meg a cigányokról? Hát tőlük?

– Megtanultam tanulni. Először is azt, hogy nagyon sok mindent elleshetünk azoktól az emberektől, akikről első látásra nem voltunk túl jó véleménnyel. Illetve a köztük töltött idő még inkább megerősítette bennem, hogy az ember akkor is értékes, és akkor is tud adni magából, ha nem tud írni, olvasni, nincs egyetemi végzettsége. Édesanyám mindig azt mondta, hogy a cigány ember „az élet iskoláját járja ki”, és valóban sok tapasztalatot szereznek ezen az úton. Sok esetben a többségiek viselkedési mintáit is átveszik, illetve a különbségek sokkal élesebbek közöttük, szélsőségesebb köreikben az indulat és a harag. De a saját szememmel láttam azt is, hogy az életenergia-kezelésük mennyire különbözik a miénktől. Fesztelenebb. Emellett természetesen megtanultam tanítani is.

– Különös tapasztalat lehetett, hiszen ön színész és nem pedagógus, de a kettő talán nem is zárja ki egymást, ha csak azt nézzük, hogy minden egyes szerep vagy alakítás egyfajta példamutatás, tükör, lecke. Egyébként mikor kezdett a színészi pálya felé kacsingatni? Miért pont ezt választotta?

– Teljesen véletlenül lettem színész. Grafikát végeztem, a díszlet- jelmeztervezői vagy a vizuális kommunikáció szakok vonzottak, azonban egyikre sem vettek fel. Egy nagyon jó barátom, Zakariás Zalán elhívott Gyergyóba a Kollokviumfesztiválra, ahol a kolozsvári színművészetis hallgatók Gorkijtól A Nap fiait vitték színpadra. Úgy terveztük, hogy praktizáló díszletmunkásként veszek részt, ám az egyik színész lebetegedett, így az előadásban én vettem át a helyét.

Öt mondatot kellett elmondanom, épp csak be kellett dugnom a fejem. Akkor történt a „csoda”, számomra máig megmagyarázhatatlan jelenség, több, mint katarzis: annyira izgultam, és annyira lassan mondtam el azt az öt mondatot, hogy óriási kacagásban tört ki a közönség. Leállt az előadás egy pillanatra, voltak, akik kimentek a színpadról, hogy kinevessék magukat, és azt követően folytattunk mindent. Utána többen megkerestek azzal, hogy mennyire érdekes voltam, és sokan tanácsolták, hogy jelentkezzek a színművészetre, mert van hozzá tehetségem. Alapos felkészülés után jelentkeztem, és felvételt nyertem.

– Egy székelyföldi roma származású ember több hátránnyal indul ebben a szakmában, mint egy magyar vagy román? Önnek milyen akadályokat kellett leküzdenie? Illetve van olyan tényező, ami máig zavarja a színészet kapcsán?

– A bőröm színe visszatérő motívum. Már a színészképzés folyamán és később, színészként is gyakran szembesültem a bőrszínemből fakadó pozitív vagy negatív vélekedésekkel. Ezeket próbáltam feldolgozni. Szerencsés embernek tartom magam, hogy sikerült ezeket jó irányba terelni, és nem hatottak negatívan sem az életemre, sem a munkásságomra. Ehhez nyilván szükség volt az önkritikára, jókora önismeretre és az elengedésre. Ki kellett irtanom magamból a görcsösséget, miközben – mivel én is ember vagyok – meg kellett gyászolnom, be kellett gyógyítanom a sebeimet.

– Hát a rosszfiú szerepek? Több filmbeli alakításában is rosszfiúnak látni. Mivel magyarázható?

– Ezeknek nagyon örülök. Ott van például az Aranyélet sorozat: ügyeletes rosszfiú lettem, pedig a castingra videóban jelentkeztem, illetve nem is feleltem meg a karakterleírásnak. Negyvenes, kövér fickót kerestek, de az alakításom mégis meggyőzte őket. Tény, hogy az előzetes tapasztalatokból tud meríteni az ember, én mégis úgy hiszem, azok, akik jók, sokkal könnyebben tudják eljátszani a rosszat.

Engem egyébként is érdekel, hogy a fiatalok számára mit jelent a rosszfiú. Lehetőségem van ezeknek az embereknek a bőrébe bújni, megjeleníteni azt a durva realitást, ami ugyancsak a világunk része, és sokak mindennapi valósága. Ezáltal képes vagyok tükröt mutatni azoknak a fiataloknak, akik hajlamosak rá, hogy letérjenek a helyes útról, de egyelőre „jelen vannak még”. A küldetésemnek tartom átadni az üzenetet, hogy rosszfiúnak lenni nem könnyű feladat, és előbb-utóbb kizsigerel.

Szeretném, ha a példám minél több fiatalhoz jutna el. Hiszek azokban az emberekben, akik fel vannak készülve a segítségkérésre. Csak azokkal tudok együtt dolgozni, akik nyitottak rá, hogy közösen érjünk el célokat. Sokszor én is rossz úton haladhattam volna, de a támogató közeg – édesanyám, a barátaim, a tanáraim – illetve a megtartó erő, ami lehetett a szerencse, az Isten vagy a sors, nem engedett elkallódni. Szeretném továbbadni ezeket a megéléseket, mert a peremlét téves képzetet alkot a világról: a hátrányos helyzetű cigány gyerekek számára például az a hős, aki börtönből szabadult. Ideje mindezt fölülírni.